Nem volt ott velem egyetlen ultrahangon vagy vérvételen sem, és határozottan bejelentette, a köldökzsinór elvágását inkább szakemberre bízná, mielőtt elájul, de napról napra meglepett. A legváratlanabb pillanatokban kezdett a hasamhoz beszélni, és mindvégig ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy Isten azért teremtett köldököt a nőnek, hogy a férfi azon keresztül bekiabáljon a gyerekének. Ilyeneket:

– Helló, Zsombi! I’m your father! – És mivel rendes és kedves ember, azonnal fordított is a csemetéjének. – Én vagyok az apád! – mindezt persze összetéveszthetetlen Darth Vader-hangon. De nemcsak ezt kell majd elmagyaráznom a gyereknek, hanem azt is, hogy az anyja miért kezdett el vidámparki hullámvasutazást megszégyenítő kacarászásba, amikor az apja a biztonság kedvéért hozzátette:

– Le ne ugorj!

Megállítanám az időt és szelencébe zárnám a pillanatot, amikor a férjem megölelget, és megsimogatja a pocakomat, majd koboldszerű pajkossággal megfog egy tollat és a pocakomra rajzolja a gyereket. Pálcikakezek, pálcikalábak, kerek fej, égnek álló haj, hiszen fiú, vidám szemek, széles mosoly. A rajz méretarányos. A gyerek ott belül ugyanakkora, mint a rajz. Vagy amikor megsimogatja a pocakomat, majd nagy komolyan bejelenti:

– Olyan jó, hogy Zsombi benned van. Mikor jön már ki? Helló, Zsombi! Úgy örülök neked!

Bár elveim ellen való, hogy a férjemet más nők előtt dicsérgessem, hiszen jobb az óvatosság, nehogy valaki elirigyelje, a kölyök apja zseniális. Nem használja az idegesítő többes számot, de minden találkozáskor köszön nekem is és a gyereknek is, ráadásul amint a gyerek elhagyta a sorsdöntő 20 centiméteres nagyságot, azonnal a következő gyerekprojekten és az autóvásárláson kezdett gondolkodni. Mert kell nekünk egy nagy családi autó, ha nem is most, az elsőnél, de a másodiknál már elkerülhetetlen lesz. Véletlenül ő már tájékozódott is a témában, és sorolja a márkákat és típusokat, amelyekkel érdemes számolni. Nem, nekem nincs más dolgom a következő három-négy évben, mint terhesnek lenni, szülni, szoptatni, terhesnek lenni, szülni, szoptatni, majd terhesnek lenni, szülni, szoptatni. Én titkon azt remélem, hogy mindezekkel párhuzamosan kicsit önmegvalósítok is, a változatosság kedvéért.

Bár a fene se tudja, hogy mire megyek a kreatív gondolataimmal. A gyerek még a pocakomban, de már most hozzuk a tipikus szülői felállást. Anya mindig ott van, belőle korlátlan áll rendelkezésre: lehet belőle enni, megvéd és ilyenek, míg az apa ritka kincs. Az APA csupa nagybetű, a gyerek kérésre sohasem produkálja magát, azaz nem rúg és mocorog, viszont az apját mindig lelkes mozgolódással üdvözli. Cserébe az apa is komolyan veszi a feladatát, azon morfondírozik, hogy mikor kezdjen el mesét olvasni a fiának, illetve A gyűrűk urával vagy Homérosszal kezdjenek. Az apa roppant boldog, összeszereli a kiságyat, pelenkázót csinál, és mit bánja, hogy babakocsit kell venni vasárnap, ha ebédre lesz muszaka, és a Forma–1-es futamra hazaérünk.

Viszont fel kell dolgoznom, hogy eggyel lejjebb szorultam a fontossági dobogón. A gyerek beelőzött, de én kicsit sem bánom:

– Hova tetted a gyereket? – perel velem és nagy pocakommal játékosan az uram az éjszaka közepén, úgy két óra magasságában. A fiatalúr – rendes kölyökhöz méltóan – alszik, és akkor sem ébred fel, amikor az apja a lassan jelképessé váló köldökömön keresztül lekiabál neki:

– Helló, fiam! Rúgj egy nagyot!

A gyerek meg sem mozdul, viszont másnap reggel, ébredés után – mindig tíz perccel utánam ébred, mondom én, hogy rendes kölyök – azonnal teljesíti az apja kérését, aki éppen akkor a hasamon hallgatózik. Kedvesen és szeretettel fülön rúgja az apját.

Ahogy múlnak a hetek és közeledik a szülés várható időpontja, a férjem egyre nagyobb izgalommal készülődik: útvonalakat tervez a kórházig, kipróbálja a fotelt, ahonnan mesélni fog, és fel-le sétál a lakásban, kezében képzeletben a bébihordót tartja. Remek elképzelései vannak a közös életünkről, és egyáltalán nem aggódik a pelenkázás és a fürdetés miatt.