Myreille

A 16. hétig magam voltam a megtestesült nyugalom és kiszámíthatóság. Gyerekcuccokra és egyéb úri huncutságokra nem is gondoltam, igaz, magamnak vettem egy-két kismamaruhát. Éppen a legszükségesebbeket, azaz két nadrágot. Egészen normális emberi lénynek tűntem a saját szememben is, amíg az egyik barátnőm rá nem kérdezett, mit keresnek tamponok és betétek a vécében, ugyan nem tűnt fel, hogy terhes vagyok? Babona, közöltem a legnagyobb természetességgel, és ha már a beismeréseknél tartottunk, elárultam, hogy a terhességi tesztek használati utasítására fittyet hányva a pozitív tesztet is megőriztem, ráadásul néha ellenőrzöm, hogy még mindig megvan-e a két csík. A barátnőm tett egy megjegyzést az elmeállapotomra vonatkozóan, illetve gyorsan hozzáfűzte, hogy azért így is szeret. Megnyugodtam.

A 16. héten tört elő belőlem az összes félelem. Vajon milyen anya leszek? Végül félelmeimet vásárlásba fojtottam. Kinéztem a gyereknek egy szép zöld szőnyeget, almazöldet, és vettem neki két könyvet. Az egyiket – Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne – én választottam, a másikat – Zelk Zoltán: A három nyúl – az apja. Megnyugodtam, hét mérföldes lépésekkel haladok, hogy jó anya váljon belőlem.

Önbizalmam alapjai akkor remegtek meg, amikor a kölyök megkapta az első ruháit. Természetesen, amilyen idióta vagyok, nem tőlem, hanem leendő keresztanyjától, és azonnal hetet, egyet-egyet a hét minden napjára. Széthajtogattam az egyik newborn bodyt, szerencsére ráírták a ruha megnevezését, különben a büdös életben nem tudtam volna, hogy mi az, én még ott voltam elveszve, hogy a kisbabák ingecskét hordanak, és pólyába bugyolálva töltik a nap nagy részét. Szóval széthajtogattam a bodyt, magamhoz mértem, és majdnem „szívrekedésem” lett. Nagyon-nagyon pici volt, közben pedig nagyon nagy, ha arra gondoltam, egy ekkora gyerek hogyan fog elférni az én hasamban. Segélykérően néztem körül, de senki sem mondott semmi megnyugtatót például arról, hogy mikor fogok a gyerekkel pocsolyákba ugrálni.

Vérszemet, na, azt viszont kaptam. A gyerek nem nőhet fel pelenkában, főleg úgy, hogy ilyen ügyes és okos anyja van, mint én. A gyerekcuccok kínálatának feltérképezése majdnem az idegösszeomlás szélére sodort. Pontosan és határozottan tudom, hogy nekem mire van szükségem, így a boltok túlkínálatát nagyszerűen tudom szűrni, ha rólam van szó, de fogalmam sincs, mire van szüksége egy újszülöttnek. Kaptam babakelengye-listákat meg jó tanácsokat: „ne vegyél sok holmit”, de ezek sem könnyítették meg a dolgom. Hitemet vesztettem, amikor a babakelengye címszó alatt megtaláltam a bilit. Lehet, hogy kevés optimizmussal vágok bele a gyerekvállalásba, de nem tűnt túl reálisnak, hogy a pár hetes gyerek és a bili összeillő fogalmak.

 

Több hétbe telt, amíg listákat gyártottam, majd a listákból újabb listák születtek, és amikor megérkezett a fény az alagút végén, azaz nagyjából kitaláltam, mit kellene beszerezni a gyereknek a születése előtt, beköszöntöttek a nagy leárazások, és egy fokkal szebb lett a világ. Éreztem, hogy ereimben az ősi anyaság dübörög. Végre örömmel válogattam a ruhák között. A férjem olykor emlékeztetett, hogy a Maslow-szükségletpiramis alján nem a babaruhák szerepelnek, hanem az ő vacsorája, de aggódása felesleges volt, sohasem hagytam cserben. Nézetkülönbség csak abban alakult ki közöttünk, hogy mennyi ruhát vettem. Szerinte sokat. Szerintem nem sokat, nem is keveset, indulásnak éppen eleget. Illetve az újszülöttkortól hat hónapos korig többféle ruhát. Egészen büszke voltam magamra, mert nemcsak a méreteket néztem, és nem csábultam el mindenféle tündibündi ruhácskánál, hanem komolyan számításba vettem a gyerkőc növekedését és az évszakok változását. Megy nekem a megfontolt anyaság, veregettem képzeletben a saját vállamat, igaz, az egyéves gyerekre való állatos pólóra nem találtam más magyarázatot, csak azt, hogy olcsó volt, és olyan szép, meg majd úgyis belenő. A férjem szerint a legelképesztőbb vásárlást a nyár közepén vásárolt hópiheszerelés (meleg kezeslábas) jelentette, viszont azonnal megdönthetetlen érveket sorakoztattam fel. Egyrészt jön az ősz, másrészt nyáron is lehet hideg. Három nap múlva jó kis hidegfront érkezett, aminek én örültem, mert kevésbé dagadt a bokám, illetve hízott az egóm, hogy milyen előrelátó és bölcs anya vagyok. Ezután néhány napig hópihéztem a gyereket, hiszen abban a kezeslábasban pont olyan lesz, mint egy hópihe, de a férjem megint okosabb volt:

– Egy fiú nem hópihe!

– Hát?

– Szétüti a hópihéket.

Ebben maradtunk. A leárazások végére a vásárlási kedvem is lecsökkent, úgy döntöttem, minden szükséges ruhát beszereztünk, a többit majd megvesszük, ha kell. Ki is mostam az összes göncöt, és próbáltam túltenni magamat a sokkon, hogy a gyerek, ott a pocakomban, mindjárt ezeket az apró holmikat fogja hordani. És máris kopogtatott a következő para: hogyan fogok én gyereket öltöztetni, amikor babázni is utáltam.

Egyetlen gyengém maradt: imádom a kacsás, macis, tehenes, autós, dinós, békás ruhákat, de a szívemhez igazán közel a majmos ruhák állnak. Vettem is párat, de inkább nem megyek gyerekruhaüzlet közelébe, használtgyerekruha-üzlet közelébe sem, nehogy véletlenül találjak valami majmos cuccot, amelynek nem tudok ellenállni. És persze hallom, hogy a gyerek majd 18 évesen rákérdez: „Anya, gyerekkoromban miért kellett majmos cuccokat hordanom?” Én anyám szemére anno a cicanadrágot vetettem.