nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Védd magad – Családi védelem
„Ha valami rossz történik, még mindig az ő ölelése nyugtat meg a legjobban”

„Ha valami rossz történik, még mindig az ő ölelése nyugtat meg a legjobban”

Anyám ma már a legjobb barátnőm, de nem volt ez mindig így. Mindketten hosszú utat tettünk meg, mire a „hagyj békén, gyűlöllek”-ből, „anyu, szeretlek” lett. Mondom, hogy volt.
NLCafé
f Ajánlom

Anyuval a kapcsolatunk sosem volt egyszerű. Kezdetben, úgy nagyjából kisiskolás koromban azért, mert szinte sosem volt otthon. Egy multinál dolgozott vezető beosztásban, nagyjából 30 kilométerre az otthonunktól. Mikor ajánlatot kapott, sokáig tépelődött, hogy igent mondjon-e, és végül csak azután bólintott rá a dologra, hogy apu biztosította, a gyerekekkel, vagyis az öcsémmel és velem, minden rendben lesz.

És sokáig úgy tűnt, így is van. Míg anyu sokszor este hét-nyolcig távol volt, mi apuval csináltunk mindent: a játékot, a leckét, a vacsorázást. Emlékszem, volt olyan nap, hogy anyut még csak nem is láttam. Nagyon hiányzott, persze, de akkor, gyerekként ez még egyáltalán nem tudatosult. Csak akkor vált nyilvánvalóvá – a szüleimnek is –, mikor egyik nap betegség miatt hazaküldtek a suliból, ő meg korábban hazajött, hogy velem lehessen. Én meg úgy néztem rá, mint aki szellemet lát.  

Később azt mesélte, összetörte a szívét az őszinte döbbenetem, ahogy azt tudakoltam tőle, miért is van itthon tulajdonképpen. Nem sokkal utána mondott fel.

„Az agyamra ment, hogy mindenről tudni akart”

Ezután volt néhány nyugis évünk, mielőtt kamaszodni kezdtem volna. Akkoriban sok időt töltöttünk együtt, és volt néhány belevaló közös csínyünk is, ami összekovácsolt bennünket. Aztán jöttek a hormonok, ami rám úgy hatott, hogy elkezdtem bezárkózni. Már nem akartam anyuval megbeszélni, melyik srác tetszik az osztályból, se azt, hogy milyen volt a napom, azt meg pláne nem, kikkel megyek bulizni a hétvégén.

Az agyamra ment, hogy nem volt két perc nyugtom se tőle. Hogy mindig mindent tudni akart. Különösen azután, hogy bejöttek a képbe a mobilok is. Az egy dolog, hogy mindig időre kellett hazaérnem, de anyu a lelkemre csomózta, hogy akkor is telefonáljak vagy sms-ezzek haza, ha odaértem valahova, meg akkor is, ha elindulok onnan. Persze, hogy előfordult, hogy valamelyik kimaradt. Ahogy olyan is volt, hogy hiába igyekeztem, nem értem akkorra haza, mikorra ígértem magam.

És akkor jöttek a nagy veszekedések, ajtócsapkodások, kiabálások… Hiába tudtam a lelkem mélyén, hogy anyu csak aggódik, és amiatt reagál így, épp az aggodalma volt az, amitől egy idő után úgy éreztem magam, hogy megfulladok. És gyűlöltem ezt az érzést.

Anyám nyakán…

Miután egyetemre mentem, és nyertem egy féléves ösztöndíjat Németországba, újra rendeződött a kapcsolatunk. A távolság mindkettőnknek jó tett, így amikor a hatodik hónap utolsó hetében anyu kijött hozzám, hogy segítsen a hazaköltözésben, és megnézze, hol is töltöttem az elmúlt időt, megint olyanok tudtunk lenni, mint a gimis éveim előtt. Olyanok, mint a legjobb barátnők…

Aztán jött a munka, és lett egy komoly kapcsolatom is, ami ismét változást hozott. Úgy két éve lehettünk együtt a pasimmal, mikor kitaláltuk, hogy összeköltözünk, és végül az ötlettől a megvalósításig alig néhány hét alatt lezongoráztuk a dolgot. A leválás is könnyen ment. Túlságosan is könnyen…

Mígnem azon kaptam magam, hogy napi szinten hívogatom anyut ilyen-olyan indokokkal. Hol azért, mert fájt a fejem, hol azért, mert rosszul voltam, hol azért, mert néhány kedves és biztató szóra volt szükségem egy komolyabb interjú vagy épp állásinterjú előtt, hol azért, mert az egyik kollégámmal összevesztünk, de olyan is volt, hogy neki sírtam el a bánatomat, ha a kapcsolatomban valami nem jól alakult. Órákig lógtunk a telefonon, amit már nem csak a telefonszámlánk érzett meg…

A rendszeres telefonok mellett ragaszkodtam ahhoz is, hogy ha esik, ha fúj, minden hétvégén találkozzunk, sőt, bevezettük az anya-lánya napokat is, amikor mindenki mást hátrahagyva, csak mi ketten találkoztunk. Egy ilyen alkalommal bukott ki anyuból, hogy nagyon aggódik értem. Elmondta, nagyon örül annak, hogy ilyen szoros és jó lett a kapcsolatunk, hogy mióta megszülettem, erre vágyott, ám most attól fél, hogy ez a saját életem rovására megy.

Arany középút

Beletelt jó pár hónapba, mire beláttam, igaza van, és én vagyok az, aki túlzásba viszem a dolgot. A normalizálódás időszaka ennél is hosszabb volt, de ma már tudom, hogy lehet úgy is bensőséges kapcsolat kettőnk között, ha nem lógok rajta a nap 24 órájában.

Persze továbbra is vannak anya-lánya napjaink kéthavonta egyszer, és még most is rendszeresen beszélünk telefonon, de ez már korántsem az a szint, ami néhány éve volt. Egy dolog viszont állandó: ha szörnyű napom volt, vagy valami rossz történik, még most is az ölelése az, ami a legjobban megnyugtat.

Megosztás Facebookon