nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Utazás
Még a fülünkből is homok folyt, de megérte – Marokkóban jártunk

Még a fülünkből is homok folyt, de megérte – Marokkóban jártunk

Már akkor sejtettem, hogy a marrákesi forgatagot és színorgiát pokoli nehéz lesz szavakkal élethűen visszaadni, amikor a város főterén, a Dzsema el Fnán sétálgattam a kígyóbűvölők, a majmos emberek meg a hennások között. Négy napot töltöttünk a városban, hármat egy sivatagi túrán, és ízelítőt kaptunk egy számunkra gyökeresen más és egyben felejthetetlen világból.
Hidvégi Brigitta
f Ajánlom

Rettentően utálok fázni. Bedühödtem, amikor tavaly márciusban a kemény tél után már alig vártam, hogy beköszöntsön a tavasz, de ehelyett csak egy újabb kiadós havazás érkezett, és azzal a lendülettel eldöntöttem, hogy nincs mese, jövő évben ilyenkor elutazunk valahova, ahol biztosan melegebb van. A tervem egybevágott azzal a vágyammal, hogy ellátogassak Marokkóba, a „legnyugatibb keletre” – már a fapadosok indulása óta készültem az országba. A marrákesi városlátogatást egy sivatagi túrával is megspékeltük.

A négyórás repülőút után az egyik legszebb repülőtéren szálltunk le, amit valaha láttunk, az épület esetében annyira ügyesen ötvözték a modern és a hagyományos formákat. A poggyászfelvétel után rögtön beszereztük a helyi SIM-kártyákat, mert az országból saját hálózaton telefonálni igencsak húzós, már ha éppen van térerő, és az internetelérés sem árt, főleg, ha navigálni szeretnénk a zegzugos utcákon – az itt-ott elérhető ingyen wifi változóan muzsikál.

Autentikus élményre vágytunk, így a medinában, azaz az óvárosban foglaltunk szállást egy hagyományos riadban. Ezek a belső udvaros, többszintes, belül gazdagon díszített épületek apró oázisként bújnak meg a zsúfolt, zajos, szagos és kanyargós sikátorok mélyén. Kívülről nem mindig tűnnek bizalomgerjesztőnek, de ha belépünk, tutira leesik az állunk: a kis utcák zsúfoltságával éles kontrasztban áll a színes mozaikcsempék és ablakok, a középen elhelyezett szökőkút meg az ide-oda repkedő énekesmadarak békés idillje. Kiülhetünk a tetőteraszra is, ahol a házak fölött elnézve a távolban az Atlasz hósipkás vonulatai tűnnek fel.

Érkezés után rögtön elszürcsöltük az első marokkói mentateánkat – több litert fogyasztottunk el az egyhetes nyaralás alatt, ugyanis mindenhol ezt szolgálják fel welcome drinkként. A berber whiskynek is becézett, zöld teából és mentából készült ital ízvilága rendkívül gazdag.

Riad belső udvara szökőkúttal (Fotó: Hidvégi Brigitta)

Megértettem azt a szót, hogy kultúrsokk

Besötétedett, mire nekivágtunk a városnak, és így igen erőteljes első benyomásokat szerezhettünk, mert Marrákes ekkor pezseg igazán (pedig már nappal sem mondható nyugalmasnak). Öt perc alatt megértettük, mivel vívta ki magának Marokkó világszinten az első helyet a közlekedési balesetek gyakoriságát és súlyosságát tekintve. A keskeny utcákon nemcsak a tömeget kell kerülgetni, de a motorosok miatt is résen kell lenni; gyakorlatilag nem létezik olyan szűk sikátor, ahová ne hajtanának be teljes lelki nyugalommal. Amikor pedig autóúthoz érkezel, két választásod van: kockáztatsz és határozottan elindulsz, bízva abban, hogy majdcsak átengednek valahogy, vagy pedig megpróbálod türelmesen kivárni, amíg tiszta lesz a terep – de akkor lehet, ott maradsz, ahol vagy. Minden irányból ömlenek az autók, a motorok, a biciklik, a lovas kocsik, a zebra pedig csak elméletben létezik, legalábbis a medina területén biztosan. Ezek után persze nem csoda, hogy majdnem minden autó kisebb-nagyobb horpadásokkal van tele.

Nem ért váratlanul a nyüzsgés, de enyhe kultúrsokkban volt részem a város főterére érkezve. Aki hozzám hasonlóan nem járt még Európán kívül, annak pár dolog biztosan szokatlan lesz, akármennyit is hall róla előtte.

Életkép a Dzsema el Fnán (Fotó: Nagy Sándor)

Marokkó és egész Afrika legforgalmasabb szabadtéri piacán, a világörökségi Dzsema el Fna téren lehetetlen úgy keresztülsétálni, hogy ne kérdezzék meg ezerszer, honnan jöttünk, ne próbáljanak majmot vagy kígyót akasztani a nyakunkba, hamisított órát ránk sózni, vicces kalapot rakni a fejünkre, beinvitálni a sok kajás sátor egyikébe. A turisták különféle taktikákat dolgoznak ki, hogy elkerüljék a kellemetlenségeket. Az az igazság, hogy nekünk a tapló módszer jött be leginkább:

ne nézz rá, ne szólalj meg, csak menj tovább faarccal.

Ha szóba elegyedsz velük, akkor úgyis megpróbálnak minden erővel bepalizni, és onnantól kezdve lerázni is sokkal nehezebb őket.

Még egy hasznos tudnivaló: itt fotózni is ügyesen kell, mert ha rajtakapnak, azon nyomban utánad rohannak, hogy fizess a képért. Úgyhogy mi inkább csak messziről, nem egy konkrét dologra fókuszálva fényképeztünk, vagy séta közben, karokat leengedve, suttyomban gombot nyomogatva. A pezsgés tényleg leírhatatlan. Nappal piacként is funkcionál, este pedig a lámpaárusok mellett hennásokkal, zenészekkel, akrobatákkal, mesemondókkal van tele a tér, és akkor még csak az attrakciók felét soroltuk fel.

Lámpaárus a Dzsema el Fnán (Fotó: Nagy Sándor)

A repülő szőnyeget ne keresd

A Marrákesbe csábító marketingszövegekben előszeretettel halmozzák a varázslatos, hipnotikus és egzotikus jelzőket, gyakran kitérve a mindent átható fűszerillatra és a káprázatos színkavalkádra. Való igaz, mindez megtalálható itt, de maradjunk a realitás talaján, és ne ezeregyéjszakai magasságokban gondolkodjunk, mert akkor könnyen csalódhatunk. A színek és az egzotikum persze jelen vannak, fűszerillatot viszont jobbára csak akkor érezni, ha közvetlenül a fűszeresstand mellett állunk, mivel alapvetően – nincs ezen mit szépíteni – a városban a kipufogógáz szaga nagyjából minden mást elnyom, és a tisztaság sem az utcák legfőbb jellemzője.

Azt viszont meg kell hagyni, hogy ezzel együtt is van itt valami, ami rabul ejti az embert. Aki elég nyitott, képes felvenni a tempót és kezelni a szokatlan szituációkat, annak életre szóló élményben lesz része, akit viszont előre elrettent az arabok nyomulása, a kérdéses higiénia, és a zavartalan nézelődést, a pihenést és a sétálgatást preferálja, az jobban teszi, ha inkább más úti célt választ.

A kezdeti idegenségérzés másnapra szerencsére elmúlt, úgyhogy gyorsan bele is vetettük magunkat a látványosságok felfedezésébe, amire négy nap nekünk bőven elégnek bizonyult. Csak a legérdekesebbek közül szemezgetnék: a Saadi-sírok nekropolisza a legtöbb itteni épülethez hasonlóan belül egy szépséges kertet rejt, az ember szeme pedig belekáprázik a színes mozaikok és a cikornyás faragások kavalkádjába. A 16. században emelték, benne a Saadi-dinasztia 60 tagja nyugszik, a kertben pedig a katonák és a szolgák fekszenek. Előre szólok: hogy bekukkanthassunk a legszebb terembe, sajnos hosszú sort kell végig állni, mi jó húsz perc után jutottunk el a „Tizenkét pillér kamrájáig”, és nem is bámészkodhattunk sokáig, mert mögöttünk már türelmetlenkedtek.

Saadi-sírok (Fotó: Hidvégi Brigitta)

Az viszont biztos, hogy a márványozott, aranyozott, csempézett terem volt az egyik leglenyűgözőbb dolog, amit Marrákesben láttunk, pedig a Bahia-palota sem rossz – nem véletlen az elnevezés, ugyanis az arab bahia szó szépséget jelent. A 19. századi épület a szultán nagyvezírének készült, nyolc hektáron felvonultatva színpompás termeket, folyosókat, belső kerteket szökőkutakkal, narancsfákkal és úgy általában rengeteg növénnyel, amitől az ember hamar elfelejti, hogy egy forgalmas, zajos városban jár.

Bahia-palota (Fotó: Hidvégi Brigitta)

Ennél jóval nagyobb a másik jelentős palota, az El Badi, amely ma már csak romjaiban látható, pedig eredetileg összesen nem kevesebb, mint 360, márvánnyal és arannyal díszített szobából állt. Most kiállítások láthatók a falai között; az egyik legértékesebb kiállított tárgy az a 12. századi szószék, amely egykor Marrákes legnagyobb mecsetjében állt. A gyümölcsfák innen sem hiányozhatnak, a medence is nagyon menő, de sajnos nem csobbanásra találták ki. Dél körül jártunk itt, márciusban ilyenkor már elég meleg van, a kitett részen pedig egyenesen forróság uralkodott. A sors iróniája egyébként, hogy az egy hét alatt sikerült szépen leégnem és ezzel együtt alaposan megfáznom, ami annak köszönhető, hogy míg ilyenkor reggel és este csak tizenpár, napközben 25-30 fok van, és hatalmas a különbség a napos és árnyékos részek hőmérséklete között, alig győzi az ember ledobni-felkapni a pluszrétegeket.

El Badi-palota (Fotó: Nagy Sándor)

Marokkói kék és mecsetek mindenhol

A turisták egyik első számú célpontja Marrákesben a Majorelle-kert. Szinte minden útleírásban megemlítik, mennyire fantasztikus élmény bent hűsölni az égig érő bambuszok és a számtalan egyéb növény alkotta dzsungelben, azt viszont elfelejtik megemlíteni, hogy aki későn jön, előbb egy órát állhat sorban a tűző napon. Mi is így jártunk, úgyhogy szívből javasoljuk mindenkinek, aki teheti, hogy lehetőleg nyitás körül érkezzen. A kert egyébként tényleg nagyon szép, és tele van olyan egzotikus növényekkel, amelyeket – a bambuszokon és a mindenféle formájú kaktuszokon kívül – én egyáltalán nem ismerek fel, de ez mit sem ront az élményen. Le merném fogadni, hogy itt készül a legtöbb szelfi egész Marrákesben, a kert kiált érte, hogy párlépésenként fotózzunk, és nagy valószínűséggel, ha nem is mi, de egy lelkes ismeretlen biztosan lesz a képen.

Majorelle-kert (Fotó: Nagy Sándor)

A kert építése egy francia festőhöz, Jacques Majorelle-hez köthető, akiről azt a vibráló kéket is elnevezték, amit itt több helyen fel lehet fedezni. 1980-ban Yves Saint-Laurent és üzlettársa, Pierre Bergé vette meg és újította fel a látványosságot, ha ők nincsenek, ma lehet, hogy egy hotel állna a helyén.

A felsorolt helyszínekre egyébként egyöntetűen 70 dirham a belépő, csakúgy, mint a Marrakech Múzeumba. Az épület szintén gyönyörű belülről, és itt még esélyünk is van olyan szelfit lőni, amin senki más nincs rajta, csak mi.

Ha esetleg a Google-térkép cserben hagy, vagy nincs neted, az óvárosban mászkálva a Koutoubia mecsetet is használhatod tájékozódási pontként. Marrákes jelképe, a 77 méter magas minaret a 12. század óta magasodik a város fölé, és minden szögből, minden napszakban lenyűgöző látványt nyújt. Magába a mecsetbe persze csak muszlimok mehetnek be (egyébként ez a casablancai kivételével mindenhol így van Marokkóban), a kertjében viszont bárki sétálhat.

Koutoubia mecset (Fotó: Nagy Sándor)

Marrákesben biztosan senki nem mulasztja el az imaidőt, mert rengeteg a mecset; a mi riadunk tetején egyszerre több helyről is hallható volt a müezzin. Lehet, hogy köztudott, de mi eleinte nem értettük, hogy miért random időpontokban – például este 7 óra 9 perckor – szólal meg, aztán utánanéztünk, és kiderült, hogy a napi ötszöri ima időpontjai nem kötöttek, hanem a nap állásától függnek. A mecseteken kívül különféle gyülekezőhelyeken, többek között akár az út szélén is imádkoznak, de olyat is láttunk a sivatag felé menet, hogy egy munkás az építkezés közvetlen közelében terítette le az imaszőnyeget.

A tajine megkerülhetetlen, az összes többi ajánlott

A marokkói konyhát sokan az egekig magasztalják, így mi is alig vártuk, hogy végigegyük a tradicionális ételeket. A legjellegzetesebbel, a tajine-nal kezdtük, és nem csalódtunk. A szó egyébként nem is annyira magára a fogásra, hanem a speciális alakú agyagedényre utal, amelyben a hozzávalók egyszerre főnek és sülnek, az ízek pedig klasszul összeérnek. A citromos csirkés, a vega és a húsgolyós (kefta) változatot szinte mindenhol lehet kapni, nekünk az utóbbi jött be legjobban. A másik tipikus étel a kuszkusz, amit valamilyen hússal és zöldségekkel tálalnak, szintén nem maradhat le egyetlen étlapról sem. Érdemes megkóstolni a harira levest, ami tulajdonképpen paradicsomleves lencsével és csicseriborsóval. Itt jegyezném meg, hogy aki nem szeretne kockáztatni, és úgymond „európaibb” körülmények között enne, például a Dzsema el Fna környékén, az nem ússza meg olcsón, ezeken a helyeken ugyanis a főételek kb. 100 dirhamba, az üdítők 20-ba kerülnek, a harira pedig nagyjából 35-be, ami így együtt kb. 4700 forintot jelent. Ennél kedvezőbbek az árak a tér kis „sörsátrainál”, ahol egy főétel 60 dirham körül mozog, de lehet csigát és főtt birkafejet is kapni. Bár ugye mindig azt mondják, a legautentikusabb (és legolcsóbb) kaják ott vannak, ahol a helyiek esznek, az útszéli vagy a sikátorokban készített ételeket itt tényleg csak kevés turista vállalja be. Mi nem voltunk ilyen bátrak, bár való igaz, láttunk pl. kiadósnak tűnő, gyrosszerű szendvicseket 15 dirhamért. Reggelire a marokkóiak édeset esznek. Mi praktikussági okokból a szálláson kértünk reggelit, ami frissen facsart narancs- vagy mandarinléből, kávéból és édes süteményből, illetve kétféle palacsintából állt. Az egyik jobban hasonlít az itthon megszokottra, csak éppen jóval vastagabb, a másik érdekes, több rétegű, valamivel szárazabb, mindkettőt lekvárral vagy mézzel eszik.

Egy külön élmény: a souk

Én alapvetően nem vagyok piacozós arc, alkudni pedig soha az életben nem tudtam, ezért kicsit tartottam tőle, hogy mihez kezdek a híres marrákesi bazárokban, pedig legalább egy-két hűtőmágnest szerettem volna hazavinni a családnak. Sokak számára Marrákes legfőbb varázsát a piacok, azaz a soukok adják, ahol a labirintusszerű utcácskákban bolyongva szinte befogadhatatlan mennyiségű sál, cipő, marokkói papucs, táska, edény, szőnyeg, lámpás, ékszer, élelmiszer és bőráru kelleti magát. Ha pedig nem kelleti eléggé, akkor az árusok megteszik a magukét: amint az ember rápillant valamire, már ott is teremnek, hogy készséggel elmeséljék, mitől különleges a portékájuk. Ez persze tud nagyon idegesítő is lenni, főleg, ha tényleg csak nézelődne az ember, és néha abban is meggátol, hogy józanul végiggondold, mennyit adnál az adott árucikkért.

4 Fotó megtekintése

Még a fülünkből is homok folyt, de megérte – Marokkóban jártunk

Souk (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +
Souk (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +
Souk (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +
Souk (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +

Az alkudozás a kultúra része, tehát kötelező, és a legtöbb helyen egyenesen rossz néven veszik, ha szó nélkül ki akarod fizetni az elsőre bemondott összeget. Tapasztalatunk szerint sokszor fele ár alatt meg lehet állapodni az eladóval, úgyhogy érdemes nagyjából az összeg harmadáról indulni. Némi ügyetlenkedés után egész hamar bele lehet jönni, és hidd el, nem lehetsz elég pofátlan: egy ilyen csatározás után a kereskedő arcán elterülő mosolyból biztosan tudhatod, hogy végül nem te jártál jobban.

Yunkait is útba ejtettük a sivatag felé menet

A marokkói kiruccanásunk egyik fénypontja a sivatagi kaland volt, de őszintén szólva az utazásrészéért nem rajongtam annyira. Rengeteg kirándulásszervező cég visz többnapos túrákat valamelyik közelebbi sivatagos részre, de egy kis kutatómunka után arra jutottam, nem különböznek túl sokban egymástól. A háromnapos Szahara-trip menetrendje: másfél nap utazás kisbusszal a sivatagig, közben néhány látványosság beiktatása, a második nap végén tevegelés, éjszakázás a dűnék közt sátrakban, utolsó nap pedig a sofőr egyben lenyomja a 600 kilométeres távot vissza a városba, ami elég húzós élmény. Persze akinek bírja az pénztárcája, befizethet privát túrára, és éjszakázhat zuhanyzóval és angolvécével felszerelt luxussátorban is.

Berber vezetőnk (Fotó: Nagy Sándor)

Én végül a Marrakech Desert Tripsnél foglaltam a nomádabb változatra (100 euró fejenként, amiben az ebéden, az innivalón és az idegenvezetők díján kívül minden benne volt), és azt kaptam, amire számítottam. Utólag mégis azt mondanám, aki hasonlóra készül, fontolja meg, hogy autót bérel, így mindenhol annyi időt tölthet, amennyit csak szeretne.

Mi ugyanis elég feszes tempóban haladtunk, amit Ait Benhaddouban sajnáltam leginkább. Ha ez nem is mond semmit, Yunkai neve biztosan többeknek lesz ismerős. Igen, a 12. századi berber településen forgatták többek között a Trónok harca egyes jeleneteit is, meg A múmiát, Gladiátort, Perzsia hercegét és még jó sok minden mást. Eredetileg persze nem ezért építették, funkciója szerint a karavánútvonal egyik állomása volt. Ma már kevesen élnek az UNESCO Világörökség részéve nyilvánított helyen, a falu zöme átköltözött a folyó túloldalára, de árusokkal bőven találkozhatunk.

Ait Benhaddou (Fotó: Nagy Sándor)

A domboldalra épült település tetején pazar kilátásban lehet részünk, és innen egészen olyan, mintha a többszintes, tornyos épületeket Mesekekszből rakták volna össze, pedig valójában agyagból, szalmából és – ahogy a vezetőnk fogalmazott – állati eredetű „vitaminból” vannak. Sajnos a legfelsőbb ponton nekünk csak 10 perc körbenézést engedélyeztek, utána rohantunk tovább, és ugyanez volt – hogy stílusos legyek – a forgatókönyv a közeli mozimúzeumnál is, amit fájó szívvel vettünk szemügyre kívülről.

A másnapi program viszont kissé kárpótolt minket: viszonylag komótosan végigjártunk egy berber falut és egy gyümölcsöskertet, és végül sétáltunk egyet a Todgha-kanyon több száz méteres sziklafalai között. A berberek  Északnyugat-Afrika őslakosai, saját nyelvvel, kultúrával és különleges építészeti stílussal. Marokkó lakosságának nagyjából 65 százalékát teszik ki, tudtuk meg vidám helyi vezetőnktől, aki igazából az egyéniségével tette emlékezetessé a túrát, és most nem arra gondolok, hogy végtelen lelkesedéssel ismételgette a „happy wife, happy life”, illetve az ennek kissé ellentmondó „no woman, no cry” frázisokat, hanem arra, hogy hitelesen magyarázta el, nekik nem a vagyon adja a boldogságot, hanem hogy élnek, és van mit enniük.

Todgha-kanyon (Fotó: Nagy Sándor)

Még a fülünkből is homok folyt, de megérte

A sivatagi homok láttán rögtön kedvet kap az ember, hogy meghemperegjen benne, aztán persze anélkül is mindene csupa homok lesz, elég csak felmászni egy kisebb dűnére. Ezzel szembesültünk a sivatagi túrán Erg Chebbiben, ami tulajdonképpen nem is az igazi Szahara (bár előszeretettel reklámozzák így), annak csak egy „elősivatagocskája”, és az algériai határtól kevesebb mint 10 kilométerre fekszik.

Most már tapasztalatból mondhatjuk azt is, hogy a teve kényelmes, amíg vízszintesen vagy éppen felfelé halad, lefelé viszont életveszélyesen csúsznak össze-vissza a lábai, és amikor már azt gondolná az ember, hogy na, ez a teve most mindjárt elesik, akkor nem esik el. Szép is lenne, a turisták ugyanis egy nyolc tevéből álló karavánnal utaznak, ami azt jelenti, hogy minden tevét hozzákötnek az előtte és az utána haladóhoz, tehát ha egy véletlenül zakózna, borulna az összes, mint a dominó.

7 Fotó megtekintése

Még a fülünkből is homok folyt, de megérte – Marokkóban jártunk

Tevegelés a sivatagban (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +
Tevegelés a sivatagban (Fotó: Hidvégi Brigitta)
Még több +
A sivatagi sátortábor éjjel (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +
Dűnék (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +
Sivatagi naplemente (Fotó: Hidvégi Brigitta)
Még több +
Tevegelés a sivatagban (Fotó: Hidvégi Brigitta)
Még több +
Tevegelés a sivatagban (Fotó: Nagy Sándor)
Még több +

Egy órát tevegeltünk a táborig, útközben megállva, hogy megcsodáljuk a naplementét, és ugyanez volt a program másnap reggel visszafelé, értelemszerűen napfelkeltével. Erről a két dologról kizárólag giccsbe hajlóan lehet mesélni, úgyhogy legyen elég annyi, mindenkinek látnia kellene életében legalább egyszer.

Magáról a táborhelyről azért nehéz mesélni, mert nem láttuk nappali fényben, a világítás pedig igencsak gyérecske volt. Színes sátrak körben, középen tűz, külön étkezőhelyiség, és akármennyire is meglepő, angolvécé (zuhany itt nem volt). A táborban több csoportot szállásolnak el egyszerre, vannak közös és privát sátrak is, bár a „privát” ebben az esetben csak annyit jelent, hogy egy ponyva választ el a többiektől. Az est fényét a közös vacsorát követően dobműsorral próbálták emelni, amiről sokat elárul, hogy mi inkább felálltunk, és csillaglesre indultunk a táboron kívül. Ezzel ugyanaz a helyzet, mint a napfelkeltével, csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla: ennyi csillagot nem lát máshol az ember.

A másnapi 10 órás hazaút fáradalmai és a már említett kényelmetlenségek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy részt vettünk a túrán, de ezzel is az a helyzet, mint minden mással Marokkóban: lélekben fel kell rá készülni. Ha sikerül, az utazás akár életünk egyik legérdekesebb élménye is lehet.

Megosztás Facebookon