Ezért nem hiányzik Magyarország – érvek a kivándorlás mellett

Itt élned, halnod kell

1837-es megjelenése óta az egy évvel korábban írt Szózat mondanivalója jócskán elvesztette eredeti üzenetét. A 19. századi állapotok, a ’48-as szabadságharchoz vezető idők már rég elmúltak. Mi mégis ezt a mantrát ismételgetjük nettó 6 éves korunk óta. Évente többször, minden egyes állami és iskolai ünnepségen elhangzik Vörösmarty Mihály verse, melyet kisdiákként formailag betéve, de valódi értelmezés nélkül, mint a báránykák szavalunk.

Jót tesz ez nekünk? Kell a folytonos bűntudatkeltés egy nemzetnek, egy egyénnek, egy gyereknek? Meddig ér a hatása egy-egy történelmi korszaknak? Miért nem egy 13. századi zsolozsmát mormolunk? Vagy egy török időkbeli emléket? Mitől és kitől függ, mivel mossuk át az agyunk és a lelkünk? Mert ezek a nehéz, folyton-folyvást ismételt sorok átjárnak minket, és a részünkké, személyiségünkké válnak. Félelmet és gátakat alakítanak ki, miközben egy nemzet célja (ha van egységesen megfogalmazhatóan ilyesmi) inkább a felemelkedés, a boldog, tevékeny élet. „Hass, alkoss, gyarapíts”, ha már mindenképp líra és mantra kell.

Amikor már nem vagy önmagad, akkor nagy baj van

A kivándorlás (vagy inkább kiköltözés) folyamata nálam több lépcsőben zajlott.

Az utolsó pontnál éreztem meg, itt az idő, mozdulni kell.

30 évesen álltam fel az utolsó 8 órás, irodai jellegű munkahelyemen. Kiváló fizetést (melynek egy részét jó magyar szokás szerint egy kacsintás kíséretében „zsebbe” adta át minden hónapban a Ferrarival közlekedő főnök, mondván, így mindenki jobban jár), komolyabb stressztől mentes környezetet, valamint napi 6 és fél óra unalmat hagytam magam mögött (az effektív munkát minden reggel elvégeztem másfél óra alatt, a 4 órás műszakra való átállásról szóló kérésem süket fülekre talált).

Nem volt következő állomás, nem volt előkészített alternatíva. Egyszerűen éreztem, hogy én ebbe belebolondulok, ennél jóval többre vagyok képes. Két hét múlva egy intenzív táncképzésen találtam magam. Odasodródtam. Ebből a véletlenből aztán két év lett, ami napi 6-8 órás táncfoglalkozásokkal telt. Fizikai hullámvasút tehetséges, nagyreményű, huszonéves kortárs táncosok között. De ami még érdekesebb: folyamatos terápia, önismeret, határfeszegetés. Kiborulások, hogy semmire sem vagyok jó, harc az egómmal, hogy jobb vagyok másoknál. Fájó térdek és még inkább sajgó szív a saját testemmel, szellememmel, lelkemmel és persze a társulattal, a mesterekkel napi szinten megkötött intenzív kompromisszumok kapcsán.

Ekkor már biztos volt, nincs visszaút. Az a bizonyos Kölcsey-féle alkotás kell. És ahogy korábban is, lapot húztam a 19-re. Saját egyesületet, vállalkozást indítottam el (néhány szent őrült sorstársammal), aminek során ismét minden tanulásnak bizonyult. Minden nap harc volt, de az építkezés és a fejlődés eredménye annyira szívet melengető, hogy a fene se bánja, ha minden felelősség a vállát nyomja ahelyett, hogy egy multinál unatkozna biztos jövedelemért.

Teljes hírzárlat

Már tartott a tánc, amikor észrevettem: felidegesítem magam a közéleti híreken és kommentárokon. Úgyhogy egy nap „elzártam az internetet” (tévém, rádióm már előtte sem volt). Megszűntek számomra az online hírportálok, megszűnt a végeláthatatlan, parttalan szájberviták felülete. Végül már a Facebook-hírfolyam is csak néhány kósza filmes és színházi, valamint sportoldalt tartalmazott.

Ezzel csökkent a feleslegesen gép előtt töltött idő, de ami még fontosabb, az infarktus- és agyvérzésközeli állapotok száma is.

Félelmetes volt észrevenni, micsoda dühöt és indulatot tud kiváltani egy-egy téma belőlem. A legszörnyűbb felismerés az volt, amikor már hangosan morogtam, acsarkodtam, mint egy veszett kutya. Jó esetben csak a képernyőnek, rosszabb esetben a billentyűzetet püfölve a… semminek. Merthogy a „szavunk” ebben a formában semmit nem ér. A rendszer természeténél fogva nem alkalmas a vitára. Ráadásul észrevettem, hogy mi, magyarok biztos, hogy nem vitázunk. Mi veszekszünk. A meggyőzés, a vélemény győzelme az egyetlen cél. Nincs párbeszéd, a fülek süketek a másik félre.

A bejövő információ- és agresszióáradat tehát valamelyest csökkent. Valami mégsem volt kerek. Budapestiként – még úgy is, hogy biciklivel jártam mindenhova, és ez erősen minimalizálta az érintkezést a városlakókkal – valami különös idegességben éltem. Összeráncolt szemöldökök, ingerült válaszok a postán, a boltban, sápadt és szomorú idősek, amerre nézek. Jött a már ismerős érzés: ebből ki kell lépni, mert ilyen környezetben a teljesítőképességem töredékét tudom csak használni, arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem vagyok boldog.

Ha magadtól nem mozdulsz, kicsit besegítünk…

Vallásos nevelést kaptam (a római katolikus egyházat 2000-ben, az első, szószéken hallott politikai agitáció miatt hagytam el, egyszerűen összeférhetetlennek tűnt és tűnik a mai napig a krisztusi tanítással a jelenség), később Hamvas Béla művei teljesen beszippantottak, valamiféle transzcendensben való hitem pedig a mai napig megmaradt, elsősorban a zene miatt. Mert az nem lehet „csak úgy”.

Az El Caminót már mint „hitehagyott” kezdtem el, és bár 9 nap után egészségügyi okok miatt haza kellett jönnöm, komoly tanítás volt az a 286 km a gondviseléssel kapcsolatban.

Így amikor 2016-ban két héten belül háromszor majdnem meghaltam (egyszer egy fegyveres támadás során, utána egy viharos repülőúton, majd a több halálos áldozatot is követelő, de az autópálya állapotáért felelős személyek felelősségre vonásával továbbra is adós M3-as egyik tömegbalesetében), valahogy egyértelművé vált: itt az idő, hogy gyökeresen változtassak. Ekkor vágtam bele a couchsurfingbe, melyről korábban már részletesen beszámoltam.

Brünni utcakép (Fotó: Profimedia)

A külföldi áramlatok, a friss gondolatok, a nyitott szívek és elmék kiváló regeneráló szernek bizonyultak. 2017 májusában egy brünni út során már hangosan kimondtam: egy év múlva, ha más nem akad, itt fogok élni. Ahhoz azonban, hogy valóban össze is pakoljak, még egy segítség kellett.

A három traumatikus eset után az élet/sors/gondviselés összehozott egy kiváló pszichiáterrel. Miután több ízben szorongani és zokogni kezdtem autóban ülve, nem volt kérdés, hogy tenni kell valamit. Azt azonban nem gondoltam, hogy olyan segítséget találok, amelynek hatása ilyen gyorsan megmutatkozik. A bő fél év alatt ha 10 kezelésen voltam. Az elért eredmények és az elképesztő folyamatok, amiket nap mint nap átélek, kiváló támaszt nyújtanak a hétköznapi nehézségek során. Hiszen az élet sehol és semmikor sem fenékig tejfel. És persze még bőven van mit tanulnom és változtatnom nekem is, hogy minden a helyére kerüljön.

A belső változások és a korábbi tapasztalatok (a tánc során átéltek, a saját egyesület sorsának egyengetése, a gondviselés nyújtotta óriási segítségek) végül együttesen megadták a kezdőlökést. És egyszeriben „határon túli” magyar lettem.

Ha nem a kolbászból emelt kerítést keresed, hanem a neked való közeget, nem veszíthetsz

A kivándorlásom célja számomra egyértelmű volt: olyan helyen akarok élni, ahol nem megy el (túl sok) energia mások elmebajának kezelésére. Az otthon tapasztalható idegesség, amely előre borítékolhatóan csak fokozódott a választások előtt, nekem soknak bizonyult. Nyilván az erősebb, optimistább, pozitívabb emberekről lepereg mások hülyesége és az általános „idegállapot”. Rám azonban hatott.

Lisszabon (Fotó: Profimedia)

És érdekes módon amint kitettem a lábam az országból – akár korábban, csak rövidebb utazásokra –, rögtön mintha könnyebben lélegeztem volna. Mind Csehország, mind Portugália (ahol 6 hetet töltöttem) megrendítő volt. Az emberek mosolyognak, az idősek szemében gyűlölet és fásultság helyett életöröm bujkál.

A mai napig természetellenesnek tűnik, hogy a brünni villamoson, trolin vagy buszon a fiatalok folyamatosan átadják a helyet. Idősnek, várandósnak, mankóval felszálló másik fiatalnak. Mindez teljesen magától értetődő, a hellyel kínált pedig mindig mosolyog, és udvariasan megköszöni a gesztust.

Ha feltűnik egy ellenőr, mindenki előveszi szépen a bérletét, jegyét. Bliccelőt itt én még nem láttam.

Ha a boltban, a pénztárnál állva hosszú a sor, senki sem anyázik, vagy ami még szörnyűbb, morog maga elé félhangosan, hogy azért még páran hallják körülötte. Amikor első ízben elfelejtettem lemérni és felmatricázni a zöldség-gyümölcsöt, nemhogy nem lincseltek meg, hanem a vásárlók segítettek, visszajöttek velem a mérleghez, és nevetve nyugtatgattak, hogy a világon semmi nem történt.

Brünn nyilván kisváros Budapesthez képest, más a lépték, kevesebb a zaj, nincs akkora tömeg. Mégis. A zsigeri nyugodtság, az évszázadokkal ezelőtt végbement valódi polgáriasodás egyszerűen működik. A portugálok persze más tészta. Engem lenyűgözött a már-már buddhista nyugalom, amit kint tapasztaltam. Két óra csúszás Lisszabonban még nem számít késésnek. Belefér. Hova rohanjunk? Minek stresszeljünk?

Lisszabon, Portugália (Fotó: Profimedia)

Mindkét országban, de főként Portugáliában óriási különbség érezhető a gyalogosok és az autósok viszonyában is. Míg otthon mindenki az életét mentve rohan át a zebrán, és még akkor sem biztos benne, hogy leléphet-e a padkáról, amíg nem int neki a sofőr, ha elsőbbsége van, addig az említett két országban már méterekkel az átkelő előtt lelassítanak a járművek. Volt, hogy nevetve integettek, hogy ne rohanjak, nyugi-nyugi, van idő.

Mert hát futottam, idegesen, ahogy otthon megtanultam.

Az, hogy pár méterenként zöldet és virágba borult fákat látok, hogy mosolyog az eladó, hogy segítőkészek az emberek, ha valamit nem értek a könyvtárban, a sportközpontban, a moziban, számomra még mindig nem „alap”. Kicsit sajnálni fogom, amikor mindezt már megszoktam és kevésbé értékelem. Bízom benne, hogy addigra leszek én is annyival kiegyensúlyozottabb és jobb ember, hogy a hatásom a mikro- és akár a makrokörnyezetemre még nagyobb lehessen. Mert becsszóra, én szívesen építeném a hazát (az adót és a járulékokat úgyis hazaadom), de csak ott tudok jól teljesíteni, ahol jól érzem magam. Azt pedig nem szeretem, ha érzelmileg zsarolnak. Úgyhogy minden tiszteletem Vörösmarty Mihályé és Kölcsey Ferencé, de ha nem baj, szeretném az én, 21. századi, magyar és emberi életem élni. Szellemek, holtak, letűnt harcok emlékének nyomasztó, fojtogató légköre nélkül.

És ha már lélekformáló magyarok: Weöres Sándor minden idők egyik legszebb és legfontosabb magyar művét, A teljesség felét az alábbi, János evangéliumából származó apokrif szöveggel kezdi. Hát nem jobb mantra, mint bármelyik „kötelező”?

Solvere volo et solvi volo.

Salvare volo et salvari volo.

Generare volo et generari volo.

Cantare volo et cantari volo.

Saltate cuncti!

Ornare volo et ornari volo.

Lucerna sum tibi, ille qui me vides.

Janua sum tibi, quicunque me pulsas.

Qui vides quod ago, tace opera mea.

 

Oldani vágyom és oldódni vágyom.

Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.

Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.

Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.

Mind táncoljatok!

Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.

Lámpád vagyok, ha látsz engem.

Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.