A világ legmagányosabb szigetének lakói arról sem tudtak, hogy kitört az első világháború

Nem is olyan könnyű egyértelműen megválaszolni azt a kérdést, hogy melyik a világ legelszigeteltebb lakott települése, hisz például európai turistaként lényegesen egyszerűbb eljutni a szó szerint a Föld másik végén található új-zélándi Aucklandbe, mint mondjuk a légvonalban sokkal közelebbi Szaúd-Arábia fővárosába, Rijádba (bár elvileg idén már könnyebben lehet vízumot szerezni oda is), ami jól mutatja, hogy a földrajzi elszigeteltség nem féltétlenül jár együtt a kulturális vagy a politikai elszigeteltséggel, és sok esetben nem is annyira meghatározó.

A sziget a google mapsen

Viszont ha kizárjuk az egyéb zavaró tényezőket, és csupán a számokat nézzük, úgy az Egyesült Királyság egy aprócska, a térképen nem is látható szigete valószínűleg minden más indulót toronymagasan ver ebben a versenyben: a dél-atlanti óceán közepén (de tényleg a közepén) fekvő Tristan da Cunha, és annak egyetlen települése, a lovagregénybe illő nevet viselő Edinburgh of the Seven Seas ugyanis valóban olyan távoli és megközelíthetetlen, mint egy tetszőleges Mallarmé-vers.

és az űrből

Dél-Amerikáig minimum 3360, Dél-Afrikáig meg 2816 kilométert kell hajóznunk (esetleg úsznunk) innen, a legközelebbi, egészen pontosan 2430 kilométerre található lakott sziget (vagy lakott bármi) pedig az a bizonyos Szent Ilona, ahol költői magányában töltötte utolsó éveit a száműzött Napóleon császár (illetve jelenleg is tölti a föld legidősebb meleg óriásteknőse, a kb. 186 éves Jonathan), és ami a maga 4500 lakosával aligha nevezhető csillogó megapolisznak. De amíg Szent Ilonára azért többé-kevésbé rendszeresen van hajójárat, sőt, két éve már egy picike repülőtérrel is büszkélkedhet, addig Tristan da Cunhára eljutni olyan vadregényes vállalkozás, mintha még mindig a nagy felfedezések korában, vagy kis jóindulattal legfeljebb a 19. században lennénk; a legegyszerűbb talán megegyezni egy rokonszenvesebb fokvárosi kapitánnyal, és akkor akár egy hét alatt ott is lehetünk. De bizonyára megéri hosszú napokon keresztül hánykolódni valami gyanús lélekvesztőben a végtelen óceánon, mert Tristan minden szempontból egészen különleges hely.

Edinburgh of the seven seas

A szigetet, pontosabban szigetcsoportot egy Tristão da Cunha nevű portugál tengerész fedezte fel 1506-ban, de ő még nem kötött ki itt (ez a művelet egyébként ma sem olyan egyszerű), csak elégedetten nyugtázta a messzelátójában eléje táruló látványt, nagyvonalúan elkeresztelte saját maga után a legnagyobb földdarabot, majd továbbhajózott. Az események ezután sem követték egymást nyaktörő tempóban: az első dokumentált partraszállásig még vagy 150 évet kellett várni, és utána még jó ideig leginkább csak lelkes természetbúvárok tették be ide a lábukat. 1810-ben egy kalandvágyó amerikai úriember, Jonathan Lambert telepedett le itt három másik férfival, és bár bizonyára nagyszerűen érezték magukat, érthető okokból gyarapodni és sokasodni egyelőre nemigen tudtak, főleg, hogy két éven belül majd’ mindannyian meg is haltak.

Viszont előtte még legalább elnevezték a környező, máig lakatlan apró szigetecskéket is. Tristant aztán a britek annektálták, állítólag azért, hogy ne szervezkedhessenek itt a Napóleon kiszabadításán ügyködő franciák, majd a bukott császár halála után lassan megjelentek az első (angol, skót, amerikai, holland, majd később olasz és afrikai) telepesek is. Pár történelmi fordulópont: 1867-ben tiszteletét tette a szigeten Alfréd edinburgh-i herceg, Viktória királynő második fia; 1919-ben a királyi haditengerészet egyik arra járó hajójának legénysége arról tájékoztatta a szigetlakókat, hogy időközben egyébként lezajlott az első világháború; 1961-ben pedig az egész lakosságot ki kellett költöztetni, mert kitört a vulkán, de a családok jó része 1963-ban vissza is tért. Azóta nagyjából csendesen telnek napok Tristan da Cunhán.

Zászlófelvonás a szigeten

A sziget majdnem teljesen kör alakú, alapterülete mindössze 98 km², ami azt jelenti, hogy körülbelül harmad akkora, mint Csepel, és jelentős részén egy igen tekintélyt parancsoló külsejű, megmászhatatlanul meredek vulkán, a Queen Mary terpeszkedik, így a legnagyobb kiterjedésű sík terület is csupán 6 kilométer hosszú és 600 méter széles. Természetesen itt, a ködbe vesző vulkáni csúcsok alatt, ezen a szépen gondozott zöld gyepen terül el Edinburgh of the Seven Seas, ami nagyjából olyan, mintha egy kedves angol halászfalut ledobtak volna az óceán közepén. Itt él a sziget mind a 268  lakója, hivatalosan 80 család, de csak 7 darab különböző vezetéknévvel, szóval mindenki rokona mindenkinek, ami talán felvet bizonyos egészségügyi aggályokat, pláne, hogy kívülállóként elég nehéz ide beházasodni, földet és házat venni pedig egyenesen lehetetlen, így a vérfrissítés lehetősége gyakorlatilag teljesen kizárt. De hát ez is hozzátartozik a sziget sármjához.

Egy barátságos tehén

Az idelátogatókat nyilván nem az éjszakai élet izgalmai, a menő kiállítások és a történelmi látnivalók vonzzák, hisz ilyesmik természetesen egyáltalán nem találhatóak Tristanon. A falucska egyetlen bárja, az Albatross néha nyitva van, de inkább azért nem, ezen kívül meg lehet még tekinteni a vegyesboltot, az 1923-ban épült anglikán templomot, a falumúzeumot (ami egy darab zsúpfedeles parasztház), a legelésző tehenekkel és a labdák után szaladgáló csirkékkel nehezített golfpályát, az orvosi rendelőt vagy az iskolát, a ritka helyi bélyegekre vagy érmékre vadászó elkötelezett gyűjtőknek pedig mindenképpen érdemes felkeresniük a kávézóval kombinált postát – és nagyjából ennyi.

Tristan de Cunha nevezetes tyúkjai

Illetve van, vagy legalábbis pár éve még volt egy rendőrőrs is: Conrad Glass őrmester több mint két évtizeden keresztül járta be nap mint nap rendületlenül a szigetet gumibottal, bilinccsel és paprikaspray-vel felszerelkezve, részt vett két továbbképzésen Szent Ilonán és Nagy-Britanniában, de azon kívül, hogy egyszer lefülelt egy Interpol által is kőrözött turistát, más dolga nemigen akadt. A fogdát utoljára a hetvenes években használták, mikor késelés történt az egyik halászhajón. Hotel egyáltalán nincs a szigeten, helyi családoknál lehet megszállni, éjszakánként kb. 50 fontért, ami igazán baráti. A minimális turizmus mellett a lakók többnyire halászatból és gazdálkodásból élnek, a tristani burgonya állítólag messze földön híres, akárcsak az elsősorban exportra és szuvenírnek készült kötött ruhák.  

De Tristan da Cunha persze elsősorban nem a csirkékkel folytatott golfozás, a kitűnő burgonya és az unatkozó rendőrtiszt miatt érdekes: a táj a maga egyhangúságával együtt is megkapóan szép, egy gyakorlott helyi idegenvezetővel akár 5-10 óra alatt meg lehet mászni a Queen Mary hóborította csúcsait, gyönyörködhetünk a helyi, többnyire madarakból és fókákból álló vadvilágban, és persze átruccanhatunk környező, majdnem teljesen érintetlen szigetek valamelyikére. Ha valaki kíváncsi, milyen lehet a világ végén, ahol nincs sem wi-fi, sem mobilhálózat, aligha találhat ennél ideálisabb helyszínt.

képek: wikipedia//Tristan da Cunha Tourism Direct