nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Utazás
Otthonülőként a világ körül – így jártam be Európát a couchsurfinggel

Otthonülőként a világ körül – így jártam be Európát a couchsurfinggel

Vannak azok, akik folyton mennek. És vannak azok, akik konkrétan otthon ülnek. Például mert onnan dolgoznak. Mi történik akkor, ha benned van a vágy, hogy világot láss, de mondjuk nincs pénzed, időd? És ha lenne, csak nyuszi vagy? A változástól, ismeretlentől félők nagy hátránya, hogy nem mernek fejest ugrani a kiszámíthatatlanba. E sorok írója ugyan nem gondolja, hogy ez minden esetben igaz lenne rá, de fiatal nőként pl. sokkal óvatosabban utazgat, mint 10-15 éve, amikor a stoppolás még rutinnak számított nála. Couchsurfing, második etap.
Pethes Manci
f Ajánlom

Mit tehet az, aki nehezebben indul felfedezőútra?

Nézze a Travel Channel műsorát? Járjon el az egyre divatosabb élménybeszámolók eseményeire? De hát az mégsem ugyanaz! Nos, a couchsurfinggel nekem sikerült bejárnom Európát, miközben nem nagyon hagytam el a fővárost és a nappalimat. Már egy ideig…

Let's go outside. #kötöznikellaszőlőt #nakiérráhétközben #zsákombanaziroda #majdjövök

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Réges-régen, egy bulgáriai nyári egyetemi út kapcsán regisztráltam a közösségi oldalon. Úgy gondoltam, ha már elutazom a bolgár testvérekhez két hét fejtágításra, kicsit körbenézek az országban. Rendes egyetemistaként csóró voltam, cserébe kevéssé vakmerő, így a vadkempingezés ugrott. Inkább bejelentkeztem vadidegenekhez, hagy aludjak egyet-kettőt az otthonukban.

A várnai élmény totálisan szürreális volt, a nagyjából velem egykorú srác ugyanis pár gyors mondat után elvitt a szüleihez, és otthagyott egy lakótelep kellős közepén. Az idősebb pár persze egy szót sem beszélt angolul, a cseh és lengyel nyelvtudásom pedig nem volt elegendő a nagy össz-szláv összeborulásra. Ennek ellenére kedves és pozitív élmény volt, ahogy mutogatva tették elém a sok jót, és próbálták megtudni,

milyen az élet Bukarestben…

A képzésem végén (amely a török határ közelében, egy tengerparti településen, Kitenben zajlott) aztán elindultam a fővárosba, egyrészt körbenézni, másrészt így tudtam a legolcsóbban hazajutni. Itt már egy addiktív házigazdával volt dolgom, aki végtelenül kedvesen fogadott, miközben elnézést kért a rendetlenségért, de hát egyszerre hárman leszünk elkvártélyozva nála, különböző országokból. Az 5 literes, műanyag palackos kiszerelésű söröknek és a nyitott, fiatalos gondolkodásnak hála szintén kellemes emlékké vált az utazás, és úgy általában a couchsurfing.

A hazatérés után így szinte azonnal magam is vendéglátóvá váltam. Két német lányt fogadtam. Illetve azt hittem. A szőke, csillogó szemű átutazók ugyanis a Budapestre tartó buszon összeismerkedtek 3 másik, „fedél nélküli” külföldivel. 2008-at írtunk, az Airbnb még a fasorban sem volt, és a hostelek sem borították el a bulinegyedet (a mit?). Ajvé, az összes kis árvát hazahoztam. Ezt követően még egy chilei fiú fordult meg nálam, aki tulajdonképpen csak azért látogatott el Magyarországra, mert Santiagóban a kedvenc kávézóját Budapestnek hívták, és hát akkor már szerette volna élőben is látni a helyszíneket, melyek képe a falon függött, nagyjából a világ másik felén. A találkozás inkább neutrális volt, mint pozitív, főleg, hogy a szentem végigpanaszkodta a városnézést, hogy nálunk milyen hideg van. Földrajzból meglehet, nem volt jeles a srác.

Aztán eltelt tíz év, és nem foglalkoztam az egésszel. Nem kerestek átutazók, és én sem mentem sehova.

Bowie él.

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Végül, egy nehezebb év végén, immár combosabb egzisztenciával, de egyre kiújuló kalandvággyal 2017 telén megcéloztam Afrikát, azon belül is a Zöldfoki-szigeteket. Mivel oda Lisszabonon át vezet az út, úgy gondoltam, miért ne kössük össze a kellemeset a hasznossal? A 3 éjszakás kitérőhöz pedig a jó öreg szörfölést választottam másodmagammal, egy középiskolai barátnőm társaságában. Az ismét meglehetősen szürreális élmény csodálatos átmenet volt Afrika előtt.

Egy szemtelenül fiatal, 22 éves brazil fiú fogadott minket, nagyjából Alfama legjobb részében. Cássio pont olyan laza volt, mint az otthona, amelynek tetőterében helyezett el minket (máshova nem tudott volna, ugyanis a nagyjából 3 nm-es szobáját az unokatestvérével és egy gigantomán tévékészülékkel osztotta meg).

Na most, amikor tetőteret mondok, valójában egy méternyi rést kell a gerendák alatt elképzelni. A novemberi éjszakák még Lisszabonban sem olyan melegek, hát még ha egy ímmel-ámmal szigetelt tető alatt alszol, amin besüt a holdfény, és a madárcsicsergés nagyjából 10 centiről robban az arcodba hajnalban. Szavunk nem lehet, hálásak voltunk, és tudtuk, felszerelés híján hiába fagyoskodunk, mindjárt átszakadunk a 26 fokos nyárba, miközben otthon épp ónos eső és hókása esik. Szóval minden csak nézőpont kérdése, jó volt az a pár hűvös, sapkában, kabátban töltött éjszaka. Arról nem is beszélve, hogy Cássio nagyjából minden muzsikust ismert a környéken, és a maga könnyed stílusában vezetett be minket a fado és az utcazene  világába.

A Zöldfoki-szigeteken sajnos nem találtunk szállásadót, bár összesen, ha tízen regisztráltak Santiago szigetén, ahová tartottunk. De milyen az élet, egy évvel később az egyik hostelben megismert, szintén „szörfös”, portugál nővel aztán összesodort az élet. Vagy úgy is mondhatnám, megmentette a hazája becsületét és egyben az én utamat is. De ne szaladjunk előre, hiszen a két esemény között rengeteg minden történt.

Áhítat. #perspektíva #vasárnapzöldfokon #caboverde

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Finom várakozás. #azöldnekafoka

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Fogadó félként, Budapesten

Bár nem szeretném az exportugál gyarmat rossz hírét kelteni, de az utolsó este Santiagóban átélt fegyveres támadás után úgy éreztem, a 2016-os év kezd végleg mélypontra jutni. Ekkor még nem sejtettem, hogy másnap egy sikoltozó és sírva imádkozó utasokkal teli gépen jövünk haza Budapestre, majd két hét múlva az M3-as autópályán egy tömegszerencsétlenség után épségben szállok ki egy totálkárosra tört autóból.

Az intenzív élmények erősen elgondolkodtattak, mégis mit kéne csinálnom, jól menedzselem-e az életem? Egyáltalán: csináltam én valamit, amit ha meghalok, úgy könyvelhetnének el a szeretteim, hogy jó, jó, azért a mérleg mégiscsak pozitív irányba billen?… A bátorság mindig is hiányzott a nagy utazásokhoz, de azt egyre erősebben éreztem, valami más kell! Vérfrissítés, erős élmények, lehetőleg kevesebb halálfélelemmel megtűzdelve. Aztán valahogy már jött is az első „couchsurfer”. És szépen sorra a többi. Volt, hogy két héten belül három vadidegen fordult meg nálam. A vendégek a legrosszabb esetben is (mindössze háromszor) „csak” kedvesek voltak. A többiekkel azonban nagyszerű sétákat, beszélgetéseket, közös vacsorákat bonyolítottunk. Néhány átutazóval pedig közel egy év után is tartjuk a kapcsolatot.

Hanging in. #summerincluded #idontcare #homeoffice #tickettothemoon #hammock

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Őrültek az ágyamban

Először is szögezzük le: amíg az ágy a vendégeimé volt, én a hőn szeretett függőágyamban vagy épp a földön aludtam. Kezdetben – úgy két percig – mindegyikük gálánsan tiltakozott. Aztán kimerültségtől függően beájultak a king size méretű matraccsodába. A „felhozatal” a szörfök során igen színes volt. Egy közös pont azonban mindig akadt.

Minden vendégem igazi szabad szellemű, pozitív gondolkodású, nyitott, érdeklődő embernek bizonyult.

Hogy csak a kedvenceket emeljem ki, ott volt ugyebár a calabriai kiwifarmer, Rosario. A Szicíliától tényleg csak karnyújtásnyira lévő, dél-olasz vidékről származó utazó teljesen magától értetődően mesélte el, hogy szövi át a maffia az életüket, hogy végeztek az apja reformok mellett kardoskodó barátjával, és úgy általában hányszor látta gyerekként, hogy valakit egy elhajtó kocsiból szitává lőnek. Emellett csillogó szemmel ecsetelte, hogyan hagyta magára az olasz kormány a térséget, amikor évtizedekkel ezelőtt menekülttábort nyitott náluk, majd mindenfajta segítség és ellenőrzés nélkül egyszerűen hátrahagyta a „csomagot”. És ha ez nem lenne elég, a mondanivalóját időnként néha apró füttyentésekkel fűszerezte, amihez aztán jóízűeket csettintett a nyelvével.

Én meg csak pislogtam, hogy most ez a valóság, vagy Hašeket olvasok?

Ez történik, ha olasz férfit engedsz a konyhádba. Csak a gond... #mégvanvagyhétszerennyi #deénfogokgyőzni #couchsurf

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Aztán jött a drága jó Alessio, aki épp a sportpszichológusi PhD-jét írja az általa a világ legunalmasabb helyének titulált Bielefeld városában, Németországban. Az illető heppje egyébként az volt, hogy csak gyalogolni volt hajlandó, emellett eszméletlen bájos, skót akcentussal beszélte az angolt, és kijelentette, ha öreg lesz,

kacsákat fog tartani háziállatként, mert annál hűségesebb társ a földön nincs.

Az egyébként lenyűgözően intelligens római srác pont úgy fogta a kanalat és a villát, mint egy 2 éves, amitől csak még aranyosabbnak tűnt a szőnyegemen elfogyasztott piknikek során.

A leghosszabb ideig, 6 napig nálam vendégeskedő amerikai békeharcos, zeneszerző és hamisítatlan szeretetbonbon, Mike sajnos belekóstolt a magyar valóságba: áldozata lett az állítólag mára felszámolt, Váci utca környéki maffiának, amely álturistákat küldve a gyanútlan és ránézésre bepalizható idegenekre, végül megszabadítja az illetőt egy nagyobb összegtől, Mike esetében 110 ezer forinttól. A trükkhöz egyébként egy kis drogot is használnak, amelyet egy óvatlan pillanatban tesznek a célpont italába. Szerencsénkre az áldozat olyan pozitív életszemlélettel rendelkező srác volt, akit bár megviselt az eset (ezért is maradt hosszabb ideig nálam), nem vont le messzemenő következtetést kis hazánkról.

Ez történik, ha amerikai férfit engedsz az otthonodba. Csak a zene. #couchsurf #rewardafterheburneddownthekitchen

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

A rövidebb, de szintén kedves emlékek közé tartozik az éjjel vesegörcsöt kapó spanyol Carlos megmentése zokniba tuszkolt, hevített sóval; a Murmanszkba tartó olasz barátokkal, Matteóval és Francescóval „van az a pálinkamennyiség” jeligére abszolvált házi Jovanotti-koncert és persze a világ legrövidebb távja során összehozott eltévedés Martin és Matěj társaságában a Normafán.

Aztán megérkezett a kvázi sorsfordító „szörfölés”. Két portugál fiú költözött be hozzám, akik bár a legjobb gyerekkori barátok, az ég egy adta világon semmiben sem hasonlítanak egymásra, leszámítva a pontosság kérdését, ami szülőhazájukban konkrétan nem létezik. Azt hiszem, erre akkor döbbentem rá, amikor 10 perccel egy megbeszélt találkozó előtt pizsamában még az ágyamban üldögéltek.

Áldom a sorsot, hogy a hűvösebb idő miatt hazaugrottam bringával egy kabátért, és így nem vártam nettó 2 órát rájuk a Király fürdő bejáratánál, ahová a randevúnk szólt. 

A homlokegyenest eltérő karakterű Pedro és Jorge és a két nappal utánuk érkező öt barátjuk (és az így együtt már Airbnb-szálláson lakó legénybúcsús csapat) olyan kedvet csinált végre az utazáshoz, ami után nem volt visszaút.

Miután elhagyták Magyarországot – amelyen belül végül mégiscsak a Király fürdő vált a kedvenc tartózkodási helyükké –, két napra rá már meg is vettem a jegyem Lisszabonba, augusztus végére. Csak úgy, hasraütés-szerűen. Ez az utazás azután sok mindent megváltoztatott az életemben.

Csehországban, vendégként

Egy különös véletlen folytán 2017 tavaszán belebotlottam Tomáš Mazal Szlalom a Parnasszusra című könyvébe. A még mindig erősen bennem élő portugálok hozta nyitottság, jókedv és lendület hatására pedig másnap már el is kezdtem szervezni a Hrabal-emléktúrám. Természetesen a couchsurf segítségével. Az egyhetes körutazáson laktam észak-morva Linux-specialistánál, izraeli fogorvoshallgatónál és régi barátoknál is, Prágában ugyanis a jó istennek sem sikerült fogadó felet találni.

Az út során bejártam jó néhány várost és apró települést, azokon belül is legtöbbször a vasútállomást, ahol a jó öreg Hrabal egykor dolgozott. Brno, Hradec Králové, Nymburk, Kersko, Hradistko, Sadská, Kladno,  Bystřice u Benešova és persze három nap Prága is terítéken volt. Ez alatt korábbi cseh szörföseimmel is összefutottam, és legnagyobb örömömre tudtam nekik újat mutatni a saját szülővárosukban.

Nymburk

Másfél hónap múlva pedig ismét úton voltam, ezúttal kifejezetten Dél-Csehországra koncentrálva. Brnoból az út ekkor már Jindřichův Hradecbe, Třeboňba és Český Krumlovba vitt. Az utazás során egészen szélsőséges körülmények között és emberekkel laktam. A jól szituált, két tinédzserkorú gyerekkel élő, elképesztően nyitott – és a hírhedten ateista országban meglepő módon vallásos – házaspár után egy közel 2 méter magas kosárlabdázó és sportmenedzser jött. Innen egy saját, fából készült logikai játékokat és oktató eszközöket gyártó, kisgyerekes párhoz kerültem, majd Krumlovtól úgy 10 km-re egy örökké vidám, de teljesen őrült fiúhoz, akinek a szomszédjában 30 kígyó lakott, és aki maga is tervezte egy ilyen lábatlan házi kedvenc beszerzését…

A csehek egyébként aránylag nehezen nyílnak meg, az otthonaikat sem szívesen kínálják fel csak úgy, ennek ellenére a Brnóban megismert vendéglátómmal végül kapcsolatban maradtunk. Sőt…

Sunday walk #českýkrumlov #czech🇨🇿 #whatever #theyarejustczech #andilovethem

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Portugália, a couchsurfösök pokla és mennyországa

Mint kiderült, vannak helyek – és szezonok –, ahol és amikor szinte lehetetlen szállást és kiváló házigazdát találni. Lisszabon szeptemberben pl. kihúzható a listáról. Vagy tényleg mindenkinek írni kell, de ahogy arról korábban már szó volt, azért itt nem elsősorban az ingyen lakhatás a lényeg. Hanem a hasonszőrűek megismerése és az élmények gazdagsága.

A 2 hónaposra tervezett körutam előtt pár nappal már egyértelmű volt, nem terem babér a lisszaboni kanapékon, márpedig a kiindulási pont és a tervezett 1-2 hét fővárosi lét fontos volt számomra. A korábban nálam lakó Pedro nem adott egyértelmű választ arra, befogadja-e egykori, angyali türelemmel megáldott vendéglátóját, így nem maradt más, írtam a mindössze két nap erejéig ismert, de csodálatos lendülettel bíró Raquelnek. Annak a portugál nőnek, akivel többek között volt szerurencsénk együtt átélni a már említett fegyveres támadást. És ahogy az a reménytelenség kellős közepén lenni szokott, jött is a válasz: addig lakom nála, amíg csak jólesik. Ha két hétnél tovább maradnék, főzéssel kompenzálhatom a szívességet, mert imád enni, és bizonyára jó a magyar konyha.

Nothing special. Just the end of the world. Or the beginning of everything. You choose!

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Úgyhogy végül elkerültem Cacémbe. Ha valaki járt már Lisszabonban, akkor sem feltétlenül ismeri ezt a környéket. A főként afrikaiak lakta negyed nyomokban emlékeztet csak a fővárosra. De talán pont ezért én odavoltam a helyért, ahol a nők a fejükön vitték a hipermarketes szatyrokat, és színesebbnél színesebb népviseletekben jártak. Rám nagyjából ügyet sem vettek, úgyhogy csendes megfigyelőként szívhattam magamba az afrikai benyomásokat.

Végül Pedro is előkerült, olyannyira, hogy nagyjából átengedte számomra az óceántól 4 perc sétányira lévő, csodálatos lakását. Ahol végül pofátlanul 11 napot töltöttem. Ekkor már tudtam, nem teszek semmilyen körutat. Hanem hagyom, hogy átjárjon a portugál nyugalom és lustaság. Ennek köszönhetően végül tényleg nem láttam túl sokat az országból, kisebb viziteket leszámítva a fővárosi 21 nap után csak Portóban töltöttem további két hetet. Az út pedig végül két hónap helyett 5 hetesre sikerült. Igaz, ekkor már kicsit húzott haza a szívem Közép-Európába…

Oh, you silly boy. I love you too.

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Távol Brnótól…

Csupán 2500 km-t kellett utaznom ahhoz, hogy az első pillanattól kezdve rém szimpatikus, egykori cseh vendéglátómmal végül egy párt alkossunk. A korábbi két nála töltött nap alatt is egyértelmű volt, tipikusan olyan emberről van szó, akivel mintha mindig ismertük volna egymást. Azt hiszem, egy életre a retinámba égett a pillanat, amikor a Hrabal-túrám során, első befogadómként felbukkant a brnói főpályaudvar bejáratánál. A hóna alatt egy hatalmas csomag WC-papírral, csillogó szemmel vigyorogva köszönt, és már el is indult a párbeszéd. Tényleg, mintha csak előző nap köszöntünk volna el egymástól valamelyik kocsmában.

A tartalmas, késő éjszakába nyúló beszélgetések nyomán elvétve írtunk is egymásnak, de nem rezgett semmilyen léc, lévén tudtam, párkapcsolatban van. Ami számomra tabu. (A lány egy másik városban élt, így kerülhettem én a földre, egy matracra.) Aztán kiderült, volt vendéglátómék szétmentek, Ondra pedig, miután hallotta, hogy Portugáliába készülök, felbuzdulva az ötleten maga is vett egy jegyet a déli fővárosba, hogy meglátogassa egy régi kollégáját. Innen már kitalálható a történet. Napsütés, óceán, élőzene, bor és sör. Ki tudna ezek mellett ellenállni egy amúgy is szimpatikus embernek? És kérdem én: miért tenné?

Persze felmerült a gyanú, az említett endorfinfokozó elemek nélkül már nem tudunk mit kezdeni egymással, az egész csak pillanatnyi, könnyed, nyári kaland. Aztán valahogy még sem sikkadt el az ügy. És hogy stílusosak legyünk, később is együtt utazgattunk és szörfölgettünk, már amikor akadt olyan, aki hajlandó volt egy párt befogadni az otthonába. Drezda és Ustí nad Labem, valamint a Beszkidek hegység felfedezése után pedig most azt várjuk, legyen már vége a télnek, mert már utaznánk újra. 

És hogy mikor jön hozzám újabb szörfös? Nem tudom. Most épp egy kutya használja a kanapét, szintén átmeneti jelleggel. Evégre már 2018-at írunk. Az meg köztudottan a Kutya éve.

Pure beauty.

Agnes Pethes (@manci_mondja) által megosztott bejegyzés,

Megosztás Facebookon