Így nyaraltunk mi: magyar turisták a rendszerváltás előtt

Síelés a Tátrában

Ha télen síelni támad kedvünk, bátran választhatunk Ausztria, Svájc, Franciaország vagy Olaszország lankái közül, de néhány évtizeddel ezelőtt erre csak egyetlen megoldás létezett: Csehszlovákia. Donovaly, Vysna Boca, Certovica, Chopok… Ezeken a helyeken tanult meg síelni szinte minden magyar akkoriban. Kollégánk, Dávid így emlékezett vissza az ott töltött síkirándulásaira: “Általában turistaházszerűségekben laktunk. A kajákra máig jól emlékszem: a trú sztrapacska és a konzervdzsúsz is klasszikus (Restaurácia feliratok mindenfelé :D), meg persze a Deli csoki.

Egyszer egy kis hegyi faluban volt a szállásunk, és későn értünk oda, a kocsmában pedig már csak sonkát tudtak adni kajaként, azzal a sárga csípős csehszlovák mustárral (horcica!). Akkor ez a kaja nagyon jól esett – bár valószínűleg nem emlékeznék rá, ha nem tört volna ki a szemünk láttára egy kocsmai verekedés, korsókat dobált egymásnak két részeg, meg a falról lekapott képeket. Engem kimenekítettek, nehogy bajom essen hatévesen. Beugrik még a Prior nevű sportáruház, ami olyasmi volt, mint ma egy Decathlon, csak szockó kiadásban, de nyolcvanhétben az is maga volt a csoda. Arrafelé minden szállodában, étteremben (legalábbis így emlékszem) volt cipőtisztító gép, ami nagyon viccesnek tűnt akkoriban.”

Fotó: Fortepan

Bécsi bevásárlóturizmus

Nem hiába voltunk akkoriban a legvidámabb barakk: ha valaki jól viselkedett, akkor háromévente igényelhetett egy kirándulást/nyaralást egy “egzotikus” nyugati országba, és mivel akkortájt egy új videomagnó vagy egy Gorenje hűtőszekrény többet jelentett egy tengerparti nyaralásnál, a legtöbben egy bécsi nagy bevásárlásra lőtték el ezt az opciót. Endre legtöbb emléke 1988-ból származik, amikor a frissen bevezetett világútlevélnek köszönhetően hirtelen tömegessé válhatott a nyugatra utazás, ő pedig a családjával bevette a bécsi Mariahilfer Straßét:

“Vittük magunkkal a nagyit is, mert ha jól emlékszem, akkoriban személyenként csak ötvendollárnyi összeget lehetett beváltani, így az ő keretét is kihasználhattuk. Apuék teljesen be voltak zsongva, de emlékszem, engem csak az érdekelt, hogy megkapjam a Commodore 64-esemet. Iszonyatosan megpakolva jöttünk a Skoda 100-asunkkal hazafelé, kész csoda, hogy egyáltalán befértünk a kocsiba.” Nem hiába hívták ezt az időszakot a köznyelvben Gorenje-turizmusnak.

Fotó: Fortepan

Nyaralás a jugoszláv tengerparton

A horvát tengerparti nyaralás népszerűsége persze azóta sem csökkent, sőt, csakhogy akkoriban az egész még Jugoszláviához tartozott, és kuna helyett dínárral fizettünk. Gyöngyi még a nyolcvanas évek elején járt ott, és úgy emlékszik, hogy akkoriban nem a hotelek, hanem a kis panziók voltak divatban: “Splitben és Zadarban jártunk, mindenhol panzióban laktunk, ahol reggelit és vacsorát is kaptunk a szállás mellé, és ott próbáltuk ki először a tengeri halételeket, amik nagyon egzotikusnak számítottak még akkoriban. Megfogott, mennyire vendégszeretők voltak az ottaniak, és látványosan magasabb volt az életszínvonal, mint nálunk. Akkoriban nem volt ilyen sok turista, mint manapság, és nemcsak a tengerparton nyaralni érte meg, hanem bevásárolni is. Rengeteg aranyat hoztunk haza, mert sokkal olcsóbbak és szebbek voltak az ékszerek, mint nálunk. Ruhából és cipőkből is nagybevásárlást tartottam, mert azok is piszkosul olcsóknak számítottak.”

Géza szerint a Tito-féle Jugoszlávia egy magyarnak maga volt a Kánaán. “Hozzánk képest nyugatnak számított. A moziban voltak nyugati filmek, lehetett Adidas gatyát kapni, volt Eurocrem – egy mogyorós, vaníliás krém –, amit minden magyar kisgyerek két pofára kajált.” Tomiban autóimádó kisfiúként az maradt meg, hogy Jugoszlávia olyan volt, mint egy megelevenedett autóskártya-gyűjtemény: “Rengeteg nyugati turista volt, csodás, általam élőben még sosem látott kocsikkal, és szinte mindenki beszélt németül vagy angolul.”

Fotó: Fortepan

Nyaralás a bolgár tengerparton

Aki tengerparti nyaralásra vágyott, de nem Jugoszláviába ment, annak leginkább a bolgár tengerpart maradt. Gábornak már maga az út – amit akkoriban még nem repülőgéppel, hanem autóval tettek meg kalandvágyó honfitársaink – is eseménydúsnak számított: “Itthon lehetett igényelni benzincsekket, amit a román Peco meg a bolgár (asszem) Parnasz kutaknál le lehetett letankolni, úgy, hogy még az 50-100 méteres sort sem kellett kivárni. Forintot levára a 16forint/leva hivatalos árfolyamnál valamivel jobban váltották fateromék. A bolgárok szimpatizáltak a magyarokkal, de a román vámosok már kevésbé. Külön kaland volt a Vidin-Calafat komp (ott már 10 km széles a Duna) meg a Rusze-Giurgiu híd. A kompnál egyszer megesett, hogy reggel hétkor beálltunk a sorba a román oldalon, és este hétkor kerültünk fel rá, de volt olyan magyar turistabusz, ami már 2 napja várt. Ma már híd van ott.”

A finom hamzira, az édes halvára és a kiszelo nevű kefírfélére sok magyar emlékszik vissza azokból az időkből. Az országban szintén a nyolcvanas években megfordult Hajninak még az maradt meg az emlékeiben, hogy az Aranypartra érve meglehetősen csórónak érezte magát: “A homokos aranypart tele volt szállodákkal, nyugati turistákkal, dollárboltokkal. Mivel ezek megfizethetetlenek voltak számunkra, kempingben szálltunk meg, sátoroztunk vagy olcsó faházat béreltünk. Vittük magunkkal a gázfőzőt, a zacskós levest, konzervet és mindent, ami a strandoláshoz kell, mert a kölcsönzés sem a szüleim pénztárcájához volt igazítva.”

Fotó: Fortepan

A majdnem nyugat: az NDK

Bár a Német Demokratikus Köztársaság is a szocialista blokkba tartozott, az életszínvonalbéli különbséget jól mutatta, hogy amikor a hatvanas évek végén elindult a nagy Magyar–NDK munkacsere-program, a magyarok ugyan tízezrével rohantak ki az NDK-ba dolgozni, a keletnémetek azonban finoman szólva nem jöttek felénk tömegesen. A kirakatszocializmus helye volt ez, ahol a Szovjetunió megmutathatta a nyugatnak, hogy a berlini fal túloldalán is jól élnek az emberek. A boltokban nagy volt a választék, és szinte minden olcsóbb volt, mint Magyarországon. Bár az NDK-nak is megvolt a maga divatos tengerpartja, a Warnemünde, a magyarok mégsem ide jöttek, hanem többnyire a városokba, ahogy például Zita is gyerekkorában:

“Apám beszélt németül (sváb származás), a Május 1. Ruhagyár elektroműszerészeként mehetett kiküldetésbe, és minket is magával vitt. Egy Karin nevű nőnél szálltunk meg, és máig emlékszem, mennyire hideg volt a lakásában. Bejártuk Lipcsét, ahol láttam a Leipzig Népek Csatája Emlékművet, ami robusztus és kiejthetetlen nevű, de lehetett venni miniatűr leporellót, meg kis kapcsos könyvet a fotójával, amit később sokáig őrizgettem. Berlinből a csodás tévétorony volt nagy élmény a gömbben a kávézóval, ami egy óra alatt körbefordult. Az itt szerzett poháralátétet beragasztottam a nyaralási naplómba, merthogy ilyet is kellett írni. Bejártuk Drezdában a Zwinger kastély jó sok szobáját, és rengeteg bratwurstot, valamint brojler csirkét ettünk (bár a konyhájuk nem volt nagy kedvencem).”

Akit itthon töltötték a nyarakat

Nem mindenki utazhatott a határon túlra, de attól, hogy itthon maradtak, még jól érezték magukat. Ők mesélik most el a saját nyaralásaikat.

Apukám az MSZMP balatonaligai üdülőjében dolgozott zongoristaként. Ez egy több kilométeres balaton-parti stranddal bíró, csodálatos, vadregényes hely, hotelekkel, villákkal, játszóterekkel, kikötővel, éttermekkel (amik akkor még mind jó állapotban voltak, nem úgy, mint most). Gyakorlatilag a komplett nyarat lent töltöttük apa szolgálati lakásában, közel a parthoz. Mivel autók ott akkoriban nem járhattak, szabad volt a pálya, sokszor csak este kerültem elő. Rengeteg barátom volt, legtöbben a helyiek közül, akik persze egész nyáron ott lógtak az üdülőben. Napközben szörföztünk, este beültünk a szabadtéri moziba, később eljártunk a környéki diszkókba, Siófokra és Balatonakarattyára. Aranyéletünk volt, mindig sírtunk, amikor jött a szeptember.” (Szilvi)

Mi Gödre jártunk nyaralni. Akkoriban már jártak a Dunán “nagy hajók”, tudtuk, hogy melyik mikor jön, olyankor kiültünk a partra, és vártuk a hullámokat, közben meg azt képzeltük, hogy a tenger pont ilyen lehet. A gödi üdülőt annyira szerettem, hogy még mindig az orromban van ottani étkező illata. Sőt egy családi máktortarecept is onnan származik.” (Daniella)

Mi Budapestre jártunk.  A szüleim tanárként kedvezményes szállást vehettek igénybe a Benczúr Hotelben, ez nagy szám volt nekünk akkor. A húgommal külön program volt a liftezés. Persze annyira csórók voltunk, hogy reggeliért az utcabeli kisboltba mentünk, és ezt ettük a hotelszobában. De imádtunk a Városligetben sétálni, hisz itt volt a Vidámpark, az Állatkert és a Cirkusz.” (Adrienn)

Mi Alsóörsön nyaraltunk mindig a nagymamáméknál. Szerettem, hogy mindennap volt valami kerti munka, szedtük a sóskát, meggyet, cseresznyét, meg a nagypapám reggeli tornát tartott a kertben – meg úgy általában a kertért odavoltam, sosem volt Budapesten kertünk –, és hogy szabadon biciklizhettünk álló nap a környékbeli gyerekekkel. Meg persze azt is imádtuk, hogy 500 méterre volt tőlünk a Balaton, ki sem lehetett szedni minket a vízből, ha lementünk a partra (egészen addig, míg az egyik évben láttam véletlenül egy keveset a Cápából, mert onnantól pár évig meg voltam róla győződve, hogy a Balatonban is lehet cápa.)” (Gabi)

Mi vagy a Balatonon nyaraltunk, a szüleim munkahelyének nyaralójában, vagy kempingezni mentünk. A sátrazást nagyon szerettük a nővéremmel, főleg azért, mert anyukám minden bogár és csúszómászó miatt visítozott. A balatoni nyaralás isteni volt, mert az akarattyai nyaralóban mindig rengeteg gyerek volt, jókat lehetett játszani, bandázni és egész nap fürödhettünk, a strandon palacsintázhattunk, és fagyizhattunk. A vacsora közös bográcsozás volt, szóval az egész egy nagy, egy hétig tartó bulira emlékeztetett.” (Nóra)

Mi az Őrségbe és a Szajki tavakra jártunk a szuperöreg Daciával, amiből útközben mindig elhagytunk egy-egy alkatrészt. Én imádtam ezeket a helyeket, a kétfülkés sátrunkat, amit mindig elleptek a hangyák, az esti szalonnasütéseket, a nyársfaragást,  bográcsozást, a kényelmetlen és nyikorgó kempingágyat, a felfújható matracot… Egyáltalán, imádtam a természetben lenni, még ha baromi kényelmetlen volt is az egész.” (Judit)

Mi Gergelyiugornyára járunk gyakran a csúcs piros Skodánkkal. A tiszai szabadstrand hangulatához foghatót máig nem tudok mondani. Sátorral, hűtőtáskával, hálózsákokkal, na meg azokkal az igazi régi kék-piros gumimatracokkal vágtunk neki a kalandnak. A lángosok, kukoricák íze még mindig kísért.” (Gréta)

És ti, hol nyaraltatok?

Nyaralj még velünk!

• 10 festői település, ahol megállt az idő
• Hátizsákkal utazza be a világot a 73 éves magyar nő
• Utazz velünk az ország legszebb sétaútjához!