Megküzdöttem a boldogságért

Egyik nap arra ébredtem, de jó lenne egy kicsit babázni! Mit tesz ilyenkor a magamfajta praktikus ember? Felhívja Varga Izabellát, alias Balogh Nóra ügyvédnőt, mint valami Mikulást, hogy haladéktalanul teljesítse a kívánságát. „Gyere el egy forgatásra!” – hangzott a szintén nagyon gyakorlatias válasz. Mit tehettem mást, ezúttal „Barátok közt” babáztam…

A stúdió recepcióján mondják, hogy Izát a babaszobában találom. Remek! Bekopogok, kidugja a fejét egy tündérszép anyuka, kezében a tejfelszőke Sárával. A kicsi azonnal rám mosolyog, és láthatóvá válik az egy szem foga. Szóvá is teszem, mire az anyja kétségbeesve kotorászni kezd a szájában: „Úristen, köpöd ki!” Aztán diadalittasan, mint egy hadvezér, meglobogtatja a fehér papírdarabot. (Ennyit a szakértelmemről.) Most pedig alvás, vezényel tovább, és átadja az ugrásra kész nagymamának a kis imposztort.


– Késtem, nem baj? – kérdezem megszeppenten, amikor becsukjuk magunk mögött az ajtót.

– Legalább megszoptattam Sárát…


– Ekkora gyerek, és még szopik?


– Miért ne szophatna tíz hónaposan? Még éjjel is felébreszt néhányszor. Ennél jobb nem is történhetne velem!

– Jól hallok? Kezdek zavarba jönni.


– Mármint, hogy szoptathatok – neveti el magát Iza. – Látnád a babát, amikor észrevesz! Göcögő kacagásba kezd, annyira örül a szopizásnak, a kezecskéjével pedig olyan mozdulatot tesz, mintha a motoron gázt adna. Szóval beindul. Imádom. Addig fog szopni, ameddig akar.


– Szeretem, ahogy térdre kényszeríted ezt a férfivilágot. Munka ide, munka oda, ha Sárának szopnia kell, akkor leáll a forgatás. Merje valaki azt mondani, hogy egy kis embernél bármi fontosabb lehet!

– Én ezt így is gondolom. Hál’ Istennek, ez a világ legbarátságosabb munkahelye.

– Elvégre barátok közt vagy… Mondd, főzeléket se eszik?

– Legfeljebb kóstolgatja. Szopi után, természetesen. A doktor néni szerint ez teljesen természetes. Nem mintha aggódtam volna, Anna is így csinálta annak idején.


– A két gyerek sorsa párhuzamosan kezd futni. Hiába, sorozatgyerekek…

– Azért most nehezebben jöttem vissza dolgozni, mint az első gyerek után. Akkor fél év elteltével már vágytam a nyüzsgésre, a barátaimra. Nyilván azóta öregedtem is, meg a család növekedésével az ember feladatai szétágazóbbak lesznek. Ha becsülettel szeretnéd ellátni a kötelességeidet, az iszonyú szervezést, energiát és önfeláldozást igényel.

– Hogy telik egy napotok?

– Ha dolgozom, reggel hatkor kelünk, indulunk Sárával a stúdióba, az édesapja pedig viszi Annát az óvodába. De van még néhány variáció, arra az esetre, ha az apukája nem érne rá. Felhívom a barátnőmet, aki néhány sarokra lakik tőlünk, vagy az anyósomat, ők sincsenek messze. Az esték már együtt telnek, játék, etetés, fürdetés, altatás. Ha nincs forgatás, rengeteg minden belefér a napunkba, de nagyjából ugyanúgy élünk, ahogy egy átlagos magyar család.


– Jól bírod a gyűrődést. Egyáltalán nincs rád írva az éjszakázás, rohangálás, munka… És nagyon jól áll ez a rövid haj. Bár én sajnálom a hosszú loboncodat.

– Őszintén szólva, én is! De annyira untam már a fekete hajszínt, régóta szerettem volna visszanöveszteni a barnát. Ehhez le kellett vágni a hajamat. Kapóra jött a forgatókönyv, miszerint Nóra az őt ért veszteségek hatására teljesen megváltozva tér vissza a Mátyás király térre. Keményebb, mint valaha, és be akarja bizonyítani, hogy meg tud állni a saját lábán.


– Na tessék, egy kékharisnya… Így is közel áll hozzád?


– Persze, ugyanannyira, mint a korábbi énje. Bennem is megvan mindkettő. Az ember hol ezt veszi elő, hol azt. Igaz, most mindenki inkább a konszolidált családanyát látja bennem. Pedig azelőtt nem álltak távol tőlem a polgárpukkasztó allűrök, és ma is jókora huncutság szunnyad bennem. Ezt csak a gyerekeim ismerik. Sokat bolondozunk, énekelünk, táncolunk…


– Anna nem féltékeny a testvérkéjére?

– Csak az esti szoptatásoknál veszem észre. Olyankor a baba csendre, nyugalomra vágyna, de Anna épp akkor van elemében. Ugrál, játszik, hangoskodik, be-benyit a babaszobába. De ez is enyhül már… Kezdettől igyekeztünk úgy beállítani a baba érkezését, mintha kizárólag az ő kívánságára történt volna. Már a kórházban a kezébe adtam az egynapos Sárát, hiába néztek rám görbén. Éreztem, hogy ennek meg kell történnie.

– Jó „anya”?

A választ – és az interjú második felét a Nők Lapja január 16-án megjelenő, harmadik számában olvashatjátok.

Az eheti Nők Lapjában az alábbi témákról is olvashattok: