nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Út a babáig Babát várok
Tudtad, hogy ikrei nem csak másoknak lehetnek?

Tudtad, hogy ikrei nem csak másoknak lehetnek?

Tudtuk, hogy két magzat van? Ezt kérdezte az orvosom. Nem basszus, nem tudtuk, most sem tudjuk, mert ez a párbeszéd nincs, nem valós. Ez csak valami vicc lehet.
NLCafé
f Ajánlom

Hat napja tudtam, hogy terhes vagyok, amikor elmondtam a férjemnek. Ő külföldön dolgozott, én pedig ezt a bombát nem telefonon akartam robbantani. Azt hittem, ez lesz a nagybetűs pillanat. Tévedtem. 

Treníroztam magam: nem dől össze a világ, ha nem látok rajta örömet. Magamon sem láttam, nem lehetek igazságtalan. Összezavarodtam, talán ő is össze fog. De itt vagyok neki én, egy többnapnyi előnnyel rendelkező rutinos kétségbeeső.

Átadtam a becsomagolt rugdalózót, az arcán egy perc múlva már kiegyensúlyozott öröm. Remek, akkor pánikolok egyedül. Szép kis anyajelölt az ilyen. De még egy kicsit beszélek. A nyakába borítok minden információmorzsát, amit tudok, olvastam, tapasztaltam, hogy ezek a terhességi tesztek mennyire komiszak, másfél hét betonkeménységű „bölcsességét”. Nem figyelt eléggé, azt csinálta, amit mindennap, amikor hazaér a munkából, lényegében mintha nem történt volna az égvilágon semmi. Aha, ő így ventilál. Örültem-e, hogy egy kicsit őt is pofon vágta a hír? Abszolút.

Mindez néhány nappal azelőtt történt, hogy elmentem az első orvosi vizsgálatra. Egyedül voltam, és nem mondom, az ultrahang igazán elkényeztetett, mert két olyan dolgot is mutatott, amelyhez azelőtt soha nem volt szerencsém: egy nagyon friss terhesség nagyon apró bizonyítékát és egy otromba cisztát. Utóbbi nem lett a barátom. Leszámítva, hogy a babakezdeményemnek volt egy saját, egyben gigantikus méretű bolygója, kevés dolog gyötört meg fizikailag annyira, mint az a cirka kilenc centiméteres rémség. Az orvosom azt mondta, jó eséllyel rövid úton megszabadulok tőle, mert az ilyesmi hajlamos kipukkadni. De ez nem durrant sehova, ellenben kitartóan és módszeresen bántalmazott. Két hét múlva újabb „randi”, hátha addigra. Naiv gondolatok voltak ezek.

Úgy döntöttem, legközelebb egyetlen dolgot fogok látni a monitoron: egy babát, és semmi mást. Vagy kettőt: egy babát és a cisztám hűlt helyét, nézőpont kérdése.  De én nem egy és nem két, hanem három dolgot láttam. Az egyik a ciszta volt, ami olyannyira nem akart eltűnni, hogy inkább nőtt még egy kicsit.

Tudtuk, hogy két magzat van? Ezt kérdezte az orvosom. Nem basszus, nem tudtuk, most sem tudjuk, mert ez a párbeszéd nincs, nem valós. Ha jól emlékszem, nem épp a basszus szó üvöltött a fejemben, bár lényegtelen, igazából csak egy kocsonyásan remegő nemig jutottam, mert nem telt el pár másodperc, és: hopp, hallgassuk csak, ez az egyik baba szívhangja, ez pedig a másiké. Jézusom, ilyen a világon nincs, ez valami vicc.

Az én egyébként csodálatos orvosom pedig csak mondta és mondta. Két perccel később már a kanapén ültem, fogtam a fejem, nehogy elguruljon. Nem is tudom, mi aggasztott jobban hirtelenjében, az, hogy pont kétszer annyi gyereket kell felnevelnem, mint amennyit egy turnusban terveztem, vagy hogy a 155 centis, negyven X kilós testem alkalmas-e egy ilyen „extra terhesség” levezénylésére. Anyám, ez nem kétszobás lakás, ez csak egy minigarzon. Az orvosom szerint mindenki frászt kap, ez is valami.

Ezek ketten vannak, basszus! Sajnálom, akkor, de másfél órával később is ez lett a felkonferálás. Először a barátnőmnek telefonon, amíg elzokogtam magam a villamosig, majd később személyesen a férjemnek, akit azonnali hatállyal hazarendeltem, mondván, nincs baj, tényleg, higgye már el, de akkor is jöjjön, ha emiatt nyomban leszakad az ég a munkahelyén.

Ott ültem a villamoson, a szám tátva, nem képletesen, tényleg. Nem tudtam becsukni. Annyira, hogy én meg a tátott szám el is felejtettünk időben leszállni. Meredtem magam elé, és arra gondoltam, hogy az átmegy rajta az úthenger kifejezés soha nem volt találóbb. Hogy megrémültem-e valaha ennyire? Nem.

Előbb értem haza, mint a férjem. Mindent megtettem, hogy ne kelljen leülnöm a fenekemre, hátha így a gondolataim sem tudnak az én fejemre ülni. Villantottam a felvételt a dupla áldásról, ő nézte a képet, nézett engem, a képet, engem, szem kitágult, tudat beszűkült, láttam. Könnykíséret mellett kiszakadt belőlem a fenti mondat, majd elkezdődött a klisékkel teletűzdelt gagyi vígjáték. Szörnyen éreztük magunkat amiatt, hogy szörnyen érezzük magukat. Mert ez öröm, kettős csoda, mi pedig hálátlanok voltunk. A következő egy órára jutott minden, sokk, némi düh, könnyed nevetés, önirónia, majd – hála annak a szadista cisztának – másnap hajnalban kórház.

Két nap, fájdalmak,  mínusz két kiló, és annyiszor hallottam az ikerterhes szót, mint azóta se, és annyiszor láttam a megkétszerezett babaállományt, mint azóta se. Szerencsére. Hogy emiatt, vagy mert a hormonok olykor tényleg nagyon jó barátok, gyorstalpalón barátkoztam meg a gondolattal, két kanyarral odébb pedig már el sem tudtam képzelni, hogy másképp legyen. Kettő. Viccnek vicc, de már tetszett a poén.

Talán félúton caplattam a felismerés felé, amikor egy átagyalt hajnalon egy babakütyü-hirdetés bevitte a győztes gólt. Nem részletezem, valószínűleg haszontalan masina, de ott, annak köszönhetően megszületett az első önálló és vélhetően ugyancsak haszontalan gondolatom, hogy bizonyos szituációban miképp lehet két babával logisztikázni. Reggel fél 5-kor nekem ez ötcsillagos békét hozott.  Mert ez öröm, kettős csoda, akkor is, ha nem tudom, hogy kell pont kétszer annyi gyereket felnevelnem, mint egy turnusban terveztem, vagy hogy a 155 centis, negyven X kilós testem, hogy vezényli le az „extra terhességet”.

Szponzorált tartalom
Megosztás Facebookon