nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Út a babáig Babát várok
Sajnálom, első trimeszter, de végtelenül utáltalak

Sajnálom, első trimeszter, de végtelenül utáltalak

Majdnem minden percedet. Pedig lélekben készültem, tényleg. Rosszullétekre, testi-lelki furcsaságokra, egy-két plusz kilóra, de leginkább az életre hívott hormonszörnyetegre.
NLCafé
f Ajánlom

„Bármikor végigcsinálnám újra” – ezt néhány hete mondta az egyik barátnőm, sőt valójában azóta többször is. Ő gyakorlatilag végigragyogta a terhességét, kiegyensúlyozott, nyugodt, szép és legfőképpen boldog volt. Nem tudom, utólag milyen mértékben tudnak retusálódni az emlékek, számomra még viszonylag friss az élmény, és biztosan állíthatom, naponta dőltem bele ilyen-olyan módon és mértékben a hisztikardba, vagy tört szilánkosra a lelkem.

Ez van, én (is) azok közé tartozom, akik számára ez a testi-lelki transzformáció nem a világ legtermészetesebb dolga, nem egy megkérdőjelezhetetlenül csodálatos utazás. Persze, ahány nő, annyi terhesség, van, aki nehezített tünetpakkot kapott, más a személyiségéből adódóan viseli jól vagy rosszul a több tízhetes hacacárét.

Egy biztos, az én agyamban villogó neontáblán a következő felirat futott rendületlenül az első trimeszterben: ha valaki azt meri mondani nekem, hogy ez az állapot áldott, lerúgom a fejét.  Mert ez teher, terhesség, negyvennyolcas betűméretben, félkövéren, aláhúzva, felkiáltójellel, még ha újabban dívik is kerülni ezt a szót. Nekem biztosan az volt. Ebben a történetben egy áldott tényező van, az pedig maga a gyerek – esetemben éppenséggel kettő.

Félreértés ne essék: a babavállalást nem bántam, viszont a tudat, hogy ingataggá váltam minden fronton, és hogy az én sérülékeny rendszerem hivatott megvédeni két turbó üzemmódban fejlődő életet egy veszélyeztetett terhességben, a frászt hozta rám.

Ez egy olyan ruha, ami istenien mutat a próbababán vagy bárki máson. Végül mégis magamra húztam, aztán topogtam a tükör előtt: nyakban szorít, kilóg a térdem, a színe túlzás, az anyaga pedig nagyon idegen.  Pedig készültem lélekben, tényleg. Rosszullétekre, testi-lelki furcsaságokra, plusz kilókra, az életre hívott és fékezhetetlen hormonszörnyetegre.  

Amikor elárultam a férjemnek, hogy terhes vagyok, egy tökéletes monológban elszavaltam, hogyan törekszem a továbbiakban stressz- és idegbajmentességre, minden sejtemmel azon leszek, hogy megszálljon Buddha, és mennyire igyekszem majd jól érezni magam a bőrömben.

Úgy hiszem, tudatos ember vagyok, annyira, hogy még arra is felkészítettem magam, fogadjam el, ha mindaz, amit a prezentációmban elővezettem, dugába dől, és az alapjától újra kell húzni a házat.

Az én ikerterhességem első trimeszterének fő ellensége egy ciszta volt, utána az étkezési gondok, de leginkább én magam. Előbbi gyötört a munkában, éjjel, ülve, állva és fekve. Szeszélyes vendégnek bizonyult, néha tíz percig, máskor egy órán át okozott cseppet sem diétás fájdalmakat, és egyszer, amikor igazán elemében volt, lenyomott egy tizenkét órás szerenádot. Ez utóbbit otthon kezdte, és a kórházban fejezte be, azt is parancsszóra, az orvosom ugyanis tett róla, hogy legalább ideig-óráig nyugtom legyen tőle. Nem fárasztanék senkit a részletekkel, de a kétnapos műsor fináléjában szerepelt némi érzéstelenítő és egy bazi nagy injekciós tű – átmeneti megoldásként, mert műteni ekkor még nem lehetett.

Emlékszem, amikor kiengedtek a kórházból, ráálltam a mérlegemre, és olyat láttam, amit utoljára az esküvőm másnapján, miután letáncoltam és lehisztiztem magamról mindent, amit csak lehetett. Az tiszavirág életű extra karcsúság volt, ez nem, és a következő hetekben ment még lejjebb is a mutató.

Arra, hogy éppen terhesen „kényeztet” ilyen számokkal a masina, nem tettem volna egy lyukas garast sem, pláne, hogy a reggeli rosszullétek is elkerültek. Azóta már tudom, nem ritka jelenség ez az első trimeszterben, de speciel akkor még nem voltam tisztában vele, hogy ez a tünet is kihúzható a kalapból. Bár erre nem tudtam volna felkészülni, igencsak újszerűen hatott, hogy egyszerre halok éhen és undorodom minden ehetőtől.

És bár gyakorlatilag éheztem, soha nem költöttem annyi pénzt ételre, mint akkor. Mert ha végre beszökkent a langyos vágy az ablakon, lásd, eszembe jutott valami, ami lecsúszott volna, ne adj’ Isten még jól is esne, azt be kellett szerezni, méghozzá azonnal, be ne vágódjanak a zsaluk. Így lett a vegetáriánusból egy hétre nagypályás virslievő.

De a legizmosabb ellenségem én voltam. Egyébként sem könnyű behúznom a féket, ha felzaklat valami, a hormontuningolt verziómmal szemben pedig abszolút fegyvertelennek bizonyultam. Ezek az apróságok ekkor bennem még alig voltak többek újszerű gondolatoknál, tudtam, hogy vannak, lesznek, láttam az ultrahangon, de:

Ekkor még kevesek voltak ahhoz, hogy minden akadályon átrepítsen a tudat, az öröm, hogy léteznek, de már elegek, hogy nyomja a felelősség a vállam, hogy pépesre passzírozódjak a gondolattól, velük bármi történhet.

Mindenki azzal nyugtatott, hogy a második trimeszterben majd fellélegezhetek, így el is kezdtem bőszen vágni a centit. Eltelt a tizenharmadik hét, majd a tizennegyedik is, de nem történt semmi. Úgy festett, az én második trimeszterem csak a naptárban létezik, de szerencsére tévedtem, még egy ilyen elfuserált kismamának is jár némi szusszanás. Ráadásul a megoldás végig ott volt az orrom előtt…

Szponzorált tartalom
Megosztás Facebookon