nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Út a babáig Babát várok
Sziasztok kislányok, ezek szerint ti lesztek a gyermekeim

Sziasztok kislányok, ezek szerint ti lesztek a gyermekeim

Elképesztő, hogy valakit odabent összerak a gyártósor, kezek, fülek, fütykös vagy nem fütykös, satöbbi, és ha ez nem volna már önmagában teljesen abszurd, kialakul egy személyiség, egy emberke. Sziasztok kislányok, ezek szerint ti lesztek a gyermekeim...
NLCafé
f Ajánlom

Anyukám ezerszer elmesélte, a Kőbánya Moziban ült, amikor először érezte, megmozdulok a hasában. Ő ezt egy felkiáltással konstatálta, felugrott, annyira meglepődött és annyira örült. Kedves történet, szeretem, kár, hogy nem tudja, mit vetítettek épp. Remélem valami Bud Spencer-filmet, az talán megmagyarázná, miért néztem gyerekként rongyosra a Piedonét. Elmondta azt is, egyszer elájult a terhessége alatt, amikor egy kóbor „buburék” kúszott fel a hasától a torkáig, és kiterült a buszon, mint egy béka. Illetve csak terült volna, mert elkapták az utasok.

Kíváncsi voltam, hogy alakulnak az én nagy – de kit akarok átverni – bármilyen „terhespillanataim” , vajon lesznek-e olyanok, meg úgy egyáltalán.

Milyen érzés, hogy odabent valakit összerak a gyártósor, kezek, fülek, fütykös vagy nem fütykös, satöbbi, és ha ez nem volna már önmagában teljesen abszurd, kialakul egy személyiség, egy emberke, aki a maga módján előbb-utóbb kommunikál majd velem, reagál rám, az örömömre, a stresszre ami engem, minket ér, a zenére, és arra a hülye csokira, amire tuti, hogy ő beszélt rá. És mindezt még jóval azelőtt, hogy találkoznánk szemtől szemben.

kismama egypetéjű ikrek

Fotó: Getty

Lesz-e lila köd, jobb híján esetleg piszkos rózsaszín?

Akad-e olyan, ami beleég a retinámba, az agyamba, érzek-e majd olyasmit, ami legalább körülbelül elindít mentálisan a szülőség útján, vagy mit tudom én, megmozdul-e bennem egyáltalán valami nyomaiban felnőttes anyaságtudat.

Ezt már azelőtt többször átcentrifugázta az agyam, hogy megfogantak az ikreim, pedig komolyan azt gondolom, hiányzik belőlem a klasszikus kismamagén, és ha pontoznának… hú de jó, hogy nem pontoznak. Kivéve talán, hogy újabban másra se vágyom, mint lakberendezési áruház szagot szipuzni kifulladásig, és nyakig merülni az akciós díszpárnákban, szóval, talán azért mégsem vagyok reménytelen eset.

De akárhonnan közelítek, ebben a terhesbuborékban képtelen vagyok megcímkézni és definiálni érzéseket, pedig mindig jól ment, hogy porállagúra elemezzem a különböző lelki folyamatokat, a kapcsolataim. Értettem, miért és hogyan kötődöm bizonyos dolgokhoz és emberekhez, de ez itt szürke zóna. Talán nem is ők a félelmetesek, hanem én. Hogy lövésem sincs, milyen leszek mellettük, értük és miattuk. De most csak hangosan és össze-vissza gondolkodom, oda a szupererőm, ugye.

egypetéjű ikrek lányok terhesség

Fotó: Getty

Tény, a terhességem közel sem a leghétköznapibb,

igencsak bőkezűen bánt velünk a nem tudom ki, amikor a várandóssághoz csatolandó útviszonyokat osztogatták. Az én ikreim ugyanis egypetéjűek. No, akinek szintén sikerült ezt a leosztást összehoznia, nagy valószínűséggel csípőből tudja, hogy a nyavalyát, Damoklész ádáz kardját iker-iker transzfúziós szindrómának hívják, ami helló, hozzánk bizony bekopogott, elképesztő rémületet hozva a terhességembe. Ennek részleteiről nem fogok hosszasan, de úgy igazán röviden sem beszélni, legyen elég annyi, aki ezzel néz szembe, annak minden erejét össze kell trombitálnia.

Ezt csak azért írtam le, mert ez a tapasztalathalmaz nyilván hatással volt és van az összedrótozott hármasfogatunkra, arra, hogyan kapcsolódom ehhez a két drámafüggő nőszemélyhez. Ennek fényében persze lövésem sincs, hányadán állnánk egymással egy könnyített felállásban, így most addig a pontig próbálom visszaidézni az eseményeket, amíg a terhességem hellyel-közzel papírforma szerint zajlott. Na igen, a hellyel-közzelnél közelebb azt hiszem nem kerültem az elején sem egy átlagos várandóssághoz, de ez van.

Szóval vissza az időben, az én első nagy per középszerű, de emlékezetes pillanataim, az ébredő anyalény első és ügyetlen rezdülései, egy majdani szerep elő-elő-előválogatói, ahol a döntő után végül én lehetek a nagy, az okos, a biztonságot adó, a főnök, a hárpia, a türelmetlen, az igazságtalan, és csak a jó ég tudja még, mi minden. Most villantanék valami nagyot, de az én tyűháim egytől egyig ultrahangvizsgálatokhoz kötődnek. Mondjuk, ezen annyira nem lepődöm meg, speciális helyzetem miatt még most is gyakrabban látom az orvosom, mint anyámat, pedig vele is heti szinten randizom, becsszó.

egypetéjű ikrek lányok várandósság

Fotó: Getty

A tizenegyedik hétben jártam

Akkor már majdnem három hete nem tudtam semmit az ikrekről. Nem voltam épp nyugodt. Ha van olyan, hogy paramami, na, akkor én voltam ennek a terhes változata. Fú, ez a típus mennyire nem volt a listámon, a hideg is kiráz. Szóval tizenegy hét. Előtte csak két maszatot láttam a monitoron, ám ekkor már két kicsi babaszerű valakit, akik nyitogatták az ujjaikat, járt a lábuk, nyomták a vízi balettet.

Egyikük olyan kidolgozott koreográfiával rukkolt elő, hogy az orvos alig tudta befogni a szívverését, és én ezért nem győzök hálás lenni neki azóta sem. Annyira emberszerű volt, annyira huncut, hogy átrobogott rajtam egy teljesen ismeretlen receptúrájú érzés. Csodálat és valami igazán szép fájdalom biztos, hogy volt benne.

A második matrózcsomó az első genetikai ultrahangon köttetett, amikor kiderült, ezek a babák „magasak”, szép hosszú combjuk van, éppen mint a férjemnek, és szemlátomást nagy laponya kezük, mint nekem. Evezőmancsok ide, evezőmancsok oda, a férjem lábai tényleg ütősek.

És akkor már legyen három a magyar, a második genetikai ultrahang szolgáltatta az újabb léleksimogatót. Oda már az egyik legjobb barátnőmmel mentem. Mindkét baba profiljáról készült kép, ő pedig megjegyezte, mennyire szép és finom az arcuk. És a fene vigye el, tényleg olyan rohadtul szépek voltak, én pedig akkor, először, a tizennyolcadik héten szívdöngető büszkeséget éreztem. Ki tudja, lehet, hogy pár hónap múlva egy telepakolt pelenkától is így dagad majd a mellem. Gyerekek, a végén még feltörök, mint az ősanyai talajvíz.

No de nem volt itt semmi Kőbánya Mozi. Nem baj, nekem ezeket dobta a gép, táncos lábakat, lapát kezeket, két csinos profilt, koktélt a műtőasztalon. És ez így van rendben.

Szponzorált tartalom
Megosztás Facebookon