Átjárók

Velünk is megeshet

Az úton azonban bármi megeshet. Velünk is. Jómagam akkor lettem átmenetileg mozgássérültté, amikor egy balzsamos májusi estén azt vettem észre hirtelen, hogy egy raktárházból kiszabadult eb marcangolja a bal lábam szárát. Még láttam, amint a köröttünk egy pillanat alatt szépen összegyűlt vértócsából vörös tappancsnyomokat hagyva, fogai közt a lábamból zsákmányolt konccal távozik – aztán már csak a mentő érkezése foglalkoztatott. Meg a baleseti sebészeten megélni kényszerült kínok, a bőrátültetés, és mindannak megtapasztalása, milyen az, ha valaki nem tud járni.

Gyűlölet?

Első reakció gyanánt gyűlöltem minden kutyát. Gazdáikat nemkülönben. Amíg csak a baleseti sebészet környékén kutyás őrszolgálatot teljesítő biztonsági őr, orvosi engedéllyel, meg nem jelent az ágyam mellett németjuhászostul, s elmagyarázta, hogy normális ember normálisan viselkedő kutyája soha ilyet nem tesz. Bemutatót is tartottak ők ketten, parancsszavakból és engedelmességből, s onnantól fogva, a németjuhászokra legalábbis, már nem tudtam haragudni.

Segít a humor

Mire a járókerettel közlekedni voltam képes a kórházfolyosón, már azt is megtanultam, mennyit segíthet a humor. Elindultunk hárman, a mankós, a görbebotos, meg járókeretes jómagam, közös kórtermünk ajtajától a mintegy három perc járóföldre lévő liftig. S mire, bő fél óra múlva, nagy kínkeservek között odavonszoltuk magunkat, csorgott a könnyünk a visszatarthatatlan röhögéstől. Másnap, hogy egy megkéselt fiatalember került a folyosó végi szobába, s rendőr vigyázta a biztonságát, a fiatal őrmestert többen megkérték, ha már úgyis ott van, irányítsa a forgalmat. Az őrmester szerencsére ugyancsak jól volt eleresztve humorérzék dolgában, kiállt tehát két folyosó kereszteződésébe, s bősz karlendítésekkel vezényelte a tolószékek, járókeretek, mankók víg menetelését. A kórházi személyzet alighanem afféle terápiaként foghatta föl a kezdeményezést, sejtve, ami be is következett: az általános vigalom hatására aznap este kevesebb altatót, nyugtatót kellett kiosztani. Sorstársakként is megtaláltuk tehát a megoldást: hogyan lehet átlendülni, kibírni, megbékélni.

Sok a jó ember

A kilencvenkét éves, egyedül élő Szabó néni, aki combnyaktörés utáni műtétjéből tornázta vissza magát hihetetlen szorgalommal az egészségesek világába – s akit amúgy a kórház a cég reklámjaként emlegetett – a kórházi ágyról szervezte meg, hogy mire hazaengedik, legyen ápolója. Sűrű sorokban látogatták ismerősei, szomszédai, barátai – akár még válogathatott is, ki törődjön vele, amíg lábadozik. Ámuldozásunkra csak annyit mondott: sok a jó ember.

Jók és rosszak?

Azóta visszatértem – ki tudja, nem átmenetileg-e megint – a különösebb gond nélkül közlekedők közé. De nem felejtem el, mit jelentett tudni, hogy nem fogok átérni a zebrán, mert mire a közepére jutok, piros lesz megint a lámpa. És azt sem, hogy milyen érzés állni egy lépcső tetején, járóbottal: mintha halálugrásra készülődnék. És legfőképpen Szabó nénire fogok emlékezni, aki szerint sok a jó ember. Szabó néni ugyanis nem tévedett. A társadalom nem mozgássérült és ép emberek kasztjaiból áll, hanem jókból és, mondjuk úgy, kevésbé jókból. Közöttük pedig folyamatos az átjárás. Ne kényszerből, ne baleset és ne is betegség okán, de: használjuk ezeket az átjárókat! Meg fogjuk látni: jót tesz nekünk.