Zseni és/vagy õrült?

A zsenialitást már az ókorban sajátos jelenségként értelmezték. Lombroso 1864-ben megjelent Géniusz és őrület című, híressé vált könyvében híres emberek életútjának elemzésével kapcsolatot mutatott ki a kiemelkedő teljesítmény és a pszichés zavarok között. Kretschmer, a híres pszichiáter szerint a zsenik körén belül az elmebetegek, a pszichésen sérültek aránya nem becsülhető meg, mert a zsenialitás is meghatározhatatlan.

Egy 1925-ben elkezdett és másfél évtizedig tartó németországi vizsgálat lezárásaként Adele Juda megállapította, hogy a rendkívüli tehetségek apáinak 77%-a diplomás, hivatalnok, kereskedő vagy földbirtokos, 12%-a pedig kézműves volt. A lelki problémákat mutatók aránya a természet- és társadalomtudósok, a kiváló feltalálók és a katonák körében 17-28% között ingadozik; a zenészek körében 39%, az írók esetében 44%.

Felix Post amerikai kutató 350 világhíres egykor élt személyiség – tudós, művész, politikus – életrajzát elemezte. Megállapításai szerint a hírességek családjára az átlag feletti képzettség, tehetség és jövedelem volt jellemző. A kiemelkedő tehetségek főleg hangulatingadozásaikba tűnnek ki – ennek aránya jóval meghaladja a lakosságban tapasztalható mértéket. A tehetségek öngyilkossági aránya 2%, ami nem tért el a lakossági átlagtól. A művészek – főleg az írók – suicidhajlandósága nagyobb, mint a tudósoké. Lelki problémákkal küzdött a természettudósok és a politikusok 18%-a, a társadalomtudósok 26%-a, a zeneszerzők 31%-a, a képzőművészek 38%-a és az írók 46%-a. Az alkoholisták aránya az író és a képzőművészek körében haladta meg a lakosság átlagát. A súlyos depresszió az írók 42%-ára, míg a többi csoport képviselőinek 22-29%-ára volt jellemző. A vizsgáltak 1,7%-a lett öngyilkos, leginkább a költők és az írók.