nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Tőled Tanultam cikkek
“Többet tanultam a lányomtól, mint bárkitől” – Éva és lánya, Dóri is nevelőszülő az SOS Gyermekfalvaknál

“Többet tanultam a lányomtól, mint bárkitől” – Éva és lánya, Dóri is nevelőszülő az SOS Gyermekfalvaknál

Németh Éva nyolc éve dolgozik a kecskeméti SOS-Gyermekfaluban, de már előtte is nevelőanya volt a saját otthonában, több gyereket sikeresen örökbe is adott. Aztán nemrég lánya, Dóri is követte az anyai példát. Éva most hat, Dóri négy SOS-es gyereket nevel. Ekkora családokban komoly szervezőmunka kell ahhoz, hogy minden működjön, hiszen még egy palacsintasütés is 2-3 órán át tart. De Éváék nem panaszkodnak. Nekik ez a dolguk, így természetes. Az SOS Gyermekfalvak riportja.
Mártonffy Zsuzsa
f Ajánlom

Helyes, fiatal, talpraesett, jó humorú nő ül velem szemben, aki nagyon szeret beszélni, nevetni. Dóri, a lánya 25 éves, hosszú hajjal, óriás meleg barna szemmel. Csupa jóság. Halk szavú, de mosolygós. Picit visszafogottabb, mint anyukája, de hamar megnyílik, nagyokat nevetünk együtt.

Mi vitt rá, Éva, hogy hivatásként válaszd az anyaságot?

– Ez nagyon egyszerű: a lányaim kistestvért akartak. Ekkor már elmúltam harminc, nem akartam későn szülni. Gyermekkoromban már láttam, hogy van ilyen foglalkozás – mellettünk nevelőszülők éltek, akik nagyon rosszul bántak a náluk lévő gyerekekkel. Kamaszlány koromban sokszor vigyáztam ezekre a gyerekekre. Már akkor arra gondoltam, hogy én biztos nem így csinálnám. Nagyon sajnáltam őket, pedig engem is lehetett volna sajnálni. Apukám nagyon korán meghalt, anyukámtól nem kaptam szeretetet.

És neked, Dóri, hogy jutott az eszedbe?

– Már kicsi koromban is az volt a célom, hogy gyerekekkel foglalkozhassak. Bölcsődében dolgoztam, nagyon szerettem. De még jobban szerettem volna azt csinálni, amit anyu. Egyik alkalommal a nagymamámnál voltunk, és anyu mondta, hogy a szomszédja külső nevelőszülő lesz, izgul ám, hogy ki kerül mellé, milyen lesz az új SOS-anyuka, vajon hogy fognak kijönni egymással. Mondtam, hogy majd leszek én! Anyu féltett, hogy még fiatal vagyok. De már elmúltam 24 éves, elvégeztem a nevelőszülői képzést is, nem lehetett akadálya.

– Igen – mondja Éva, – egyik szemem sírt, de a másik nevetett. Fiatalnak tartom még. De ha ő ezt elvállalta, és szeretné csinálni, hát legyen. Én itt vagyok mellette, mindig tudok segíteni.

Abban biztos voltam, hogy szakmailag ért hozzá. Mert öt anyukát is átugrik, az biztos.

Tudtam, hogy jó nevelőanyuka lesz, mert nagyon ügyes!

– Szóval – folytatja Dóri – anyuval együtt bementünk a vezetőséghez, hogy van egy kérdésünk és egy ajánlatunk.

– A kérdésünk az volt, hogy van-e már anyuka az 5-ös házban – folytatja Éva. – Azt mondták, még nincs. Akkor nekünk lenne egy ajánlatunk: itt van a Dóri.

– Novemberben kezdtem, és már abban a hónapban megkaptam az első gyereket. Jobban mondva egy újszülöttet, négynaposan hoztuk ki a kórházból.

És hogy bírsz egy újszülöttel?

– Rendben van minden. Szerencsére a nővéremnek éppen most van kisbabája, és nagyon sok a teje. Ezért kapok tőle, úgyhogy az én SOS-babámnak is jut, a hűtőszekrényben lefagyasztom. Így már tejtestvére is van, aki igazából az unokaöcsém. És már három SOS-testvére is van. Most jelenleg öten vagyunk egy SOS-család.

Hogy telik egy napotok?

– Nagyon élvezem, mint egy igazi anyuka, olyan az életem – mondja Dóri nagy büszkén. Ma hajnali 3-kor megetettem a kisbabát, a nagyokhoz 5.50-kor kelek, elkészítem a reggelit, uzsonnát. Az SOS-ben segítenek, viszik őket oviba, én pedig itthon vagyok a picivel. Bár most a nagyok is itthon vannak, mert betegek.

– Nekem már szinte semmi dolgom – mondja Éva, akinél orgonasípként követik egymást a gyerekek, a legkisebb még óvodás, a kisfiú épp körülöttünk futkos. Nem ment oviba, mert beszédterápiára járnak az iskolaelőkészítés előtt. A kislányok szinte egykorúak: 7-8-9 évesek. És még kamaszok is vannak a családban: egy nagylány és az öccse. Szóval tényleg semmi dolga nem lehet…

– Én most nagyon jól érzem magam a bőrömben! Mi már ott tartunk, hogy mindenki tudja a dolgát, tudnak egyedül öltözni, fürödni, enni. Nekem csak portalanítani-főzni-mosni-takarítani és vasalni kell. Mondják is a faluban, hogy milyen aktív lettem. Hát hogy az istenbe ne! Most tudok kicsit magammal is törődni, most, hogy már önállóak. Látod, milyen rend van itt? – és tényleg, ragyog minden, ahogy körülnézek.

– Minden úgy van, ahogy este a lányok hagyták, én itt egy fűszálat nem tettem ma még keresztbe. Na, jó, most látom, hogy az ebédlőasztalon még van egy kis morzsa. De a nappaliban szép rend van, ugye? Addig nem mennek fel a szobájukba, amíg el nem pakolnak maguk után. Dórin még nagy a teher, túl picik a gyerekek.

– Egyelőre meg tudom oldani, meg anyu is segít. Most jó így – veszi át a szót Dóri. – Ha több gyerek érkezik, kérek segítséget az SOS-től. Nem szoktam főzni hétközben, csak egyszerűeket. És néha sütök. Tortákat. Most ez a hobbim. – És már mutatja is az étvágygerjesztő fotókat a telefonján. – Olyan sokan vagyunk, minden héten csinálok egyet. Most épp anyu egyik gyerekének lesz iskolai rendezvénye, megígértük, hogy viszünk egy tortát. Ilyet kért – és megint mutat egy színes cukrokkal, golyókkal díszített tortacsodát.

– Most tényleg úgy élünk, mint egy igazi család. De az is jó, hogy ha kell, jön az SOS-segítő. Akkor meg tudok pihenni kicsit. Lehet, hogy még szórakozni is fogok járni, hogy fel tudjak töltődni. Mert van azért pörgés, nem unatkozunk! A vegyes korosztály nehezebb, mint az oviban vagy a bölcsiben volt, ahol nagyjából egyszerre tanulnak meg mindent. Nálunk az egyik még nagyon pici, éjjel-nappal eszik, a másiknak még sok segítségre van szüksége, még óvodás, nem tud egyedül enni-öltözni-fürödni, van, aki meg már iskolaelőkészítőre jár. Ő a legnagyobb, de nagyon zárkózott, neki abban kell a segítség, hogy megnyíljon.

Ki tanul kitől? Nincs rivalizálás?

Én nem adok tanácsokat Dórinak. Úgy gondolom, hogy ő talán még nálam is jobban tudja, mit hogy kell csinálni. Én azért tudtam a kezdetekkor, mert már anya voltam, felneveltem két gyereket. Dóri szakemberként tudja, hogy mit csinál. Bár még nincs gyereke, de a bölcsődei tapasztalatokból és a tanulmányaiból nagyon jó dolgokat használ a mindennapi életben. Sok mindent máshogy csinál, szerintem még jobban is, mint én.

Mi lenne akkor, ha Dóri véletlenül hibázna? Nem félted?

– Szerintem nem fog. Nagyon praktikus dolgokat tud, nagyon jól csinálja a dolgát. Én többet tanultam tőle, mint eddig bárkitől. Szakmailag nagyon profi, sok jó ötlete van.

Ekkor érkezik haza a család legnagyobb gyereke, aki már szakiskolába jár, most egy nyomdában dolgozik, épp büszkén hoz haza egy friss munkát. Csendesen köszön, és leteszi a fali naptárt, mint a nap büszkeségét.

Ha valaki, te aztán tudtad, hogy milyen nehéz a nevelőanyaság – mondom Dórinak, aki kamaszkora óta nagyon sokat segített anyukájának.

– Gondoskodunk a gyerekekről, nekem ez jó. A bölcsi az más volt. Ezt jobban szeretem. Nem vagyok fáradtabb, mint amikor a bölcsődében dolgoztam. Egyébként most a hatéves jobban elfáraszt, mint az éjszakázás a csecsemő mellett.

Az valóban nehéz, hogy nem te választod, kit kapsz. A traumák is súlyosbodhatnak. Ahogy anyunál is a szelektív mutizmussal élő kislány – aki idegen környezetben nem beszél, csak a családtagjaival. Nem tudjuk, hogy mit hoz a kamaszkor.

Éva, mesélsz erről?

– Nehéz dolog. Pici kora óta nálam van. Későn kezdett beszélni. És most sokat változott, nem jó irányba. Veri, püföli magát, tépi a szemöldökét, ha kudarc éri, ha valamiben csalódik. Mindenért magát hibáztatja. Nem mondja el, ha bántja valami. Nem beszéli meg senkivel, leblokkol. De szépen olvas hangosan. Magam sem értem, hogyan, hiszen nem beszél senkivel. Ez a betegség olyan, hogy vannak bizonyos körök, akiknek megnyílik, egyébként bezár. Fejlesztenünk kell őt. De van másik gyerekem is, aki sérült, ő pont kamasz. Vele most nem könnyű.

Közben bejön a család legkisebb tagja, Gergely, azaz Gigi. 

A csokikból kaphatok? – kérdezi a kicsi fiú. Erős beszédhibája van, ma voltak terápián, ezért nincs oviban. Nehezen érteni, mit mond, de nagyon édes, ahogy finoman kérdezi Évát.

“Mito taphatot anya?” (Mikor kaphatok, anya?) Majd ha a többiek is itthon lesznek? Vacsora után?

Igen, ha mindenki itthon van. (Békésen elfogadja a választ.)

– Te hallottad, hogy került hozzánk Gigi, ugye? – kérdezi Éva. Elbizonytalanodom, csak érintőlegesen ismerem a történetet. Behozták a kisbabát, letették az asztalra a tárgyalóban. Gondoltam, hazaviszem, megfürdetem, tisztába rakom. Azonnal szerelem lett! Már vissza se vittem, és mondtam a faluvezetőnek, hogy én oda nem adom senkinek sem! El is lett kényeztetve rendesen.

Mit gondoltok az örökbeadásról, hazagondozásról?

Nekem már sok ilyen volt, tizenegy. Dóri pedig velem volt, tudja, milyen. Abba bele lehet halni. Az kegyetlen. De közben tudod, hogy ezzel teszel a legjobbat a gyereknek. Menjen csak igazi, szerető családba, ahol őt várják. Azt szoktam mondani, hogy úgy kell felkészíteni a gyereket arra, hogy elmenjen tőlem, hogy magától tudjon itt hagyni, magától tudjon búcsút inteni nekem. Akkor el tudom engedni. Akkor megnyugszom, és utána jól kisírom magam.

– És tudod, az enyém volt az első örökbeadás a faluban – meséli Éva büszkén. Egyszerre kaptam két kislányt, egyiküket egy év után adtam örökbe. Mondták nekem: nem sír anyuka, nem sír! Nem is sírtam, csak amikor nem látták. Senki nem tudta, hogy mennyire szerettem azt a gyereket.

És neked, Dóri, volt már nehéz helyzeted?

– Nagyon fel voltam készülve, örömmel csinálom, nem tartom nehéznek. Jól megvagyunk!

És volt-e olyan, aminek igazán örültél, ami igazán boldoggá tett?

– A négynapos babának nagyon örültem, hogy ez a felelősség az enyém teljesen. Egy napig voltam itt anyunál. A második napon már a másik házban voltunk, kettesben a babával.

Mi lesz, ha lesz Dórinak saját kisbabája?

– Még jobb lesz! – vágja rá Dóri azonnal. – Még nem tudom. Majd kiforrja ez magát. Szívesen szülnék ide, de ez még a jövő zenéje. Szeretném, ha az én gyerekem itt nőne fel az SOS-gyerekekkel együtt. Évek múlva majd kiderül, hogy lesz. A párom szereti a gyerekeket, elfogadja őket.

Szeretitek, engeditek, hogy a gyerekek segítsenek a konyhában?

– Nem!! – vágják rá egyszerre. Néha csinálunk főzős-sütős programot, de az akkor a gyerekekről szól. Körbeülik a nagy ebédlő asztalt, és szépen dolgozgatnak. De ez nem megy így mindennap, akkor nem lennék kész semmivel.

– Én 5-kor kelek – mondja Éva –, fél 7-kor keltem őket, fél 8-kor mindenki elmegy, fél 4-kor megyek Gigiért. Napközben mosok, vásárolok, papírügyeket intézek, orvoshoz megyünk.

Nem főzök hét közben vacsorára, csak egyszerűeket: túrós tészta, krumplis tészta, főzelék. Ez nem igazi főzés, ez rutinfeladat. Én azt hívom főzésnek, amit szombaton csinálok. Reggel 7-től este 7-ig meg sem állok.

Ebéd után kezdem dagasztani a tésztát, mert ezek a gyerekek megszokták, hogy hétvégén van sütemény, nagyon várják mindig. Jól fel is hizlaltam őket. De majd nyáron többet mozognak, akkor leadják. Délután van egy óra szünet. Utána már csinálom az uzsonnát, vacsorát.

– Nálam a főzelékek még kudarcba fulladtak – mondja Dóri. –  Mert eddig még nem ismerték a zöldségeket. A legnagyobb gyerek mindig azt mondja, hogy ő már evett ilyet. De egyszer rajtakaptam, hogy csak mondja, hogy ismeri. Egyik nap kérdezte, hogy mit főzök. Mondom neki: hercsulát kavarcsulával. Anyu mindig ezt mondta nekünk, ha megkérdeztük, mi lesz az ebéd. Zolika erre is azt válaszolta: Ja, ilyet már ettem!

– Általában nagy kondérban főzünk, nehéz kisebb adagokat készíteni.

– Anyu egyébként nekem sem engedte, hogy együtt főzzünk – mondja Dóri. Először a mamánál kéredzkedtem be, anyu nem hagyta, hogy segítsek. Utána egyedül próbáltam, hívtam is anyut sokszor, hogy mit hogy kell csinálni.

– A sütemények róluk szólnak – mondja Éva. Kiteszek mindent, és megcsinálják. Már begyúrnom sem kell a tésztát, mindent megcsinálnak, én meg csak a háttérből figyelem őket.

– A palacsintasütésnél 2-3 órát sütünk egyhuzamban, három sütőben, és nincs a tálon soha. Mire odanézek, már nincs egy sem. Na, ekkor mondom a nagyoknak, hogy gyertek, álljatok be ti is, mert nem bírom egyedül.

– Egy kiló liszt alatt hozzá sem kezdek semmihez. Tíz kiló lisztet elhasználok egy hónap alatt. A cukrot, tejet is tízesével veszem. Általában együtt vásárolunk Dórival.

És ha már sütés, megint elkezdjük nézni a tortafotókat. Őrült jó mind. Sosem tanulta Dóri, csak szereti csinálni. Mikor ér rá erre? Nem értem. Elkértem egy-két receptet is. A könnyűek közül. Azt mondja, hogy mind egyszerű: puding kell és piskóta. Ennyi.

Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.

 

További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:

 

Megosztás Facebookon