Michel Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose?

23:49

Lylie tizennégy perc múlva betölti a tizennyolcadik évét, legalábbis hivatalosan… Ki is ő? A detektív még mindig nem tudott semmi biztosat. Az esély kettő az egyhez, mint a legelső napon. Fej vagy írás.

Lyse-Rose vagy Emilie?
Kudarcot vallott. Mathilde de Carville egy vagyont költött rá, tizennyolc évig pénzelte a nagy semmiért…
Grand-Duc az íróasztal felé lépett, és egy újabb pohár sárgabort töltött magának. Tizenöt éves bor Monique Genevez aranytartalékából, talán a nyomozás egyetlen kellemes emléke, ha jól meggondolja. Mosolyogva emelte ajkához a bort. Cseppet sem hajazott a megvénült, iszákos magánszimat közkeletű gúnyrajzára, inkább az a fajta volt, aki óvatos duhaj módjára cseppenként merít a pincéjéből sátoros ünnepekkor. Lylie születésnapja ma este ilyen alkalom volt. Arról nem is szólva, hogy ezek életének utolsó percei.

A detektív egy hajtásra lehúzta a pohár sárgabort.
Vitán felül egyike annak a kevés érzésnek, amelyet hiányolni fog, ahogyan a sárgabor hasonlíthatatlan zamata elárad egész testében, kéjes fájdalommal perzseli, villanásnyi időre feledteti ezt a lidércnyomást, ezt a megoldatlan rejtélyt, amelyért feláldozta az életét.
Grand-Duc visszatette a poharat az íróasztalra, és közelebb húzta a halványzöld füzetet, azon töprengve, kinyissa-e még egyszer, utoljára. Rámeredt a sárga cédulára: Lylie-nek.
Ennyi marad, ez a füzet, körülbelül száz oldal, amelyet most, az utolsó napokban írt tele… Lylie-nek, Marcnak, Mathilde de Carville-nak, Nicole Vitralnak, a zsaruknak, az ügyvédeknek, annak, aki elszántan belemerül a tükörkép tükörképének örvényébe…

Varázslatos olvasmány, ahhoz kétség sem fér. Vérbeli mestermű, lélegzetszakasztó rendőri nyomozás… Minden benne van…
Kivéve a végét…
Írt egy krimit, amelyből kitépték az utolsó oldalt, egy thrillert, amelynek kitörölték az utolsó öt sorát.
Átverés…
A majdani olvasók biztosan úgy vélik, dörzsöltebbek nála, törik magukat… azt hiszik, majd ők rájönnek a megoldásra.

Végül is ebben hitt ő maga is… Mindig élt benne az a meggyőződés, hogy kell lennie valahol egy bizonyítéknak, hogy az egyenletnek van megoldása, hogy elsiklott valami fölött. Futó benyomás, nem több, mint futó benyomás, de csak nem hagyja nyugodni… Ez a meggyőződés tartotta benne a lelket a mostani kudarcig, máig, Lylie tizennyolcadik évéig, amelyet a lány alig tíz perc múlva tölt be… Talán pusztán a tudatalattija kapaszkodott ebbe a délibábba, nehogy végképp elveszítse a reményt, ó, milyen kegyetlen volt ennyi évig kutatni egy olyan probléma nyitját, amelynek nincs megoldása…

Megtettem, ami tőlem telt, olvasta újra a detektív. A többi immár nem rá tartozik.
Grand-Duc még egy pillantást vetett a szobára. Szokása szerint elrakta az üres palackot, elmosta az üres poharat, megmosolyogva magát. A zsaruk és a törvényszéki orvosok, akik néhány óra múlva a holttestét fogják vizsgálni, nemigen törődnének egy el nem törölt pohárral. Vére és agya nyúlós tócsába gyűlik majd a mahagóni íróasztalon és a viaszos parkettán. Micsoda kupleráj. Hacsak nem fedezik föl azonnal az eltűnését, az a legvalószínűbb (ugyan kinek hiányozna amúgy?), hogy a holtteste bűzére figyelnek majd fel a szomszédok, a rothadó hullára, amely a belőle lakmározni kezdő, dögevő rovarok ürülékében fürdik.

Egy okkal több, gondolta Grand-Duc.
Felállt, és a kandallóba hajított egy apró kartondarabkát, amely eddig megmenekült a lángoktól.
Utolsó magához méltó gesztusa.
Grand-Duc lassan odament a mahagóni szekrénykéhez, amely a szobának a kandallóval átellenes sarkában állt. Kihúzta a középső fiókot, elővett a bőrtokból egy revolvert, egy Matebát, amely olyan volt, mintha vadonatúj lenne, a szürke fém szikrázott a fényben. A detektív keze mélyebbre nyúlt a fiókba, és elővett három golyót. 38 milliméterest.
Grand-Duc mosolygott. Gyakorlott mozdulattal kibillentette a tárat, és óvatosan a helyükre csúsztatta a golyókat.
Egy golyó elég lesz még így is, hogy meglehetősen részeg, úgy is, ha megremegne, ha mégis tétovázna. De biztosan sikerül majd a halántékának szegezni a csövet, szilárdan odaszorítani, elsütni.

Nem bírja elhibázni még akkor se, ha 62 milligrammnyi bor kering a vérében.
A revolvert az íróasztalra helyezte, kihúzta a bal oldali fiókot, kivett belőle egy újságot, az Est républicain egy réges-régi, megsárgult számát. Hónapok óta kigondolta már ezt a hátborzongató jelenetet, ezt a jelképes szertartást, amely segít, hogy véget vessen az egésznek, hogy szabadon kirepüljön az útvesztőből, egyszer és mindenkorra.

23:54

Az utolsó lapok is összepöndörödtek a kandallóban a mardosó lángnyelvek között. A detektív pillantása súrolta a viváriumot, benne a szitakötők gyászos vergődését. Az áramellátás fél órája kikapcsolva. Az oxigéntől, élelemtől megfosztott szitakötők nem maradhatnak életben egy hétnél tovább… Pedig hatalmas summát költött arra, hogy összevásárolja a legritkább, legősibb fajokat; az elmúlt esztendőkben órákat töltött a vivárium gondozásával, lakóit figyelmesen etette a legkülönfélébb apró rovarokkal, hogy feltáplálja, szaporítsa őket, olyannyira, hogy amikor hivatalos útra ment, rábízta a gondozásukat egy erre szakosodott cégre.

Ennyi fáradozás csak azért, hogy végül hagyja őket elpusztulni. Őket is…
Végső soron jóleső érzés, gondolta Grand-Duc, hogy mások életre-halálra ki vannak szolgáltatva nekünk; óvjuk őket, hogy még súlyosabb legyen a büntetés, reményt nyújtunk nekik, hogy aztán feláldozzuk őket. Játszunk a végzettel, mint egy ravasz és kiszámíthatatlan isten… Tulajdonképpen ő maga is egy ilyen szadista isten áldozata…

Crédule Grand-Duc az íróasztal mögött ült a széken, akaratlanul arrébb tolta a halványzöld füzetet az asztal széle felé, mintha attól tartana, hogy a vércseppek bemocskolják.
Kiterítette az asztalra az Est républicaint, éppen maga elé. Az 1980. december 23-i kiadás. Sokadszor is újra elolvasta az első oldalon: A Terrible-hegyi csodaszülött.
A főcím keresztben harsogott az egész címoldalon. Közvetlenül alatta egy meglehetősen elmosódott fénykép, amelyen épphogy kivehető a darabokra tört repülőgép váza, a sok tövestől kicsavarodott fa, a mentőosztag bakancsaitól beszennyezett hó. A fotó alatt néhány sorban ismertették a szerencsétlenséget:

Tragikus szerencsétlenséget szenvedett az Isztambul–párizsi járaton közlekedő Airbus 5403-as, amely a francia–svájci határon, a Terrible-hegy lejtőin zuhant le az 1980. december 22-éről 23-ára virradó éjszakán. A fedélzeten tartózkodó százhatvankilenc ember, az utasok és a legénység tagjai közül százhatvannyolcan azonnal életüket vesztették, vagy a lángok között lelték halálukat. Az egyedüli, csodával határos módon megmenekült túlélő egy három hónapos csecsemő, aki az ütközés következtében kirepült a gépből, mielőtt az utastér tűzbe borult.
Grand-Duc felpillantott. Amikor meghal majd, kissé előredől, és golyót röpít a fejébe. Rázuhan az újság címoldalára. Kiomló vére megfesti a tizennyolc évvel korábbi tragédiáról készült fényképet, elvegyül a százhatvannyolc áldozatéval. Így találnak majd rá néhány nap, néhány hét múlva. Senki sem fogja megsiratni… Különösképpen Carville-ék nem. Vitralék, hát ők talán éreznek majd némi bánatot. Emilie, Marc. De leginkább Nicole.

Ez mindennek a teteje, az irónia netovábbja.
Majd megtalálják, Lylie-nek pedig átadják a füzetet, a lány rövid életének hű krónikáját. A detektív végrendeletét.

Grand-Duc még egyszer, utoljára szembenézett a réztábláról visszaverődő tükörképével, csaknem büszkeséget érzett. Végül is méltó befejezés, sokkal jobb, mint ami még hátravan.
Megvolt minden lehetősége, ez a legkevesebb, amit elmondhatunk: tizennyolc évnyi nyomozás…

23:57

Eljött az idő.
Gondosan eligazgatta az Est républicaint, maga elé helyezte, előrehúzta a székét, és keményen nyirkos tenyerébe ragadta a revolver agyát.
Karja lassan felemelkedett. Ahogy a halántékához ért a jéghideg cső, önkéntelenül megremegett. De készen állt. Az alkohol majd segít.
Igyekezett kiüríteni az elméjét, nem gondolni a golyóra alig néhány centiméternyire az agyától, arra a golyóra, amely mindjárt áthatol a koponyáján…
Többé nem gondolni semmire, farkasszemet nézni a nemléttel.
Mutatóujja rágörbült a ravaszra. Csak meg kell húzni, és mindennek vége.
Behunyja a szemét, vagy nyissa ki?
Egy verejtékcsöpp gördült le a homlokán, és ráhullott az újságra.
Tágra nyitni a szemét, és befejezni.
Teste meggörnyedt, szeme az újságra meredt, amely húsz centiméternyire hevert előtte. Utoljára nézte meg a szénné égett repülőtörzsről készült fényképet, majd a tűzoltó fotóját a montbéliard-i kórház előtt, amint óvatosan karjába öleli az aprócska, túlságosan elkékült testet. A csodaszülött csecsemőét.
A mutatóujj keményebben szorult a ravaszra.

23:58

A detektív immár üres tekintete még egy kicsit lejjebb tévedt, vonzotta a réges-régi napilap címoldalán a fekete nyomdafesték. A golyó akadálytalanul átüti majd a halántékát. Nincs más hátra, mint még jobban behajlítani az ujját, csupán néhány milliméternyire. Pillantása az örökkévalóságba meredt; az újság fekete nyomdafestéke élesebbé vált, akár egy fényképezőgép állítható lencséje előtt, amellyel mintha a világra nyíló, legutolsó ablakra fókuszálnánk, mielőtt mindent elnyelne a homály.
A mutatóujj. A ravasz.
A tágra nyílt szem.
A hihetetlen úgy sújtott le Grand-Duc-re, mintha heves, hirtelen áramütés rázta volna meg egész testét.
Amire a tekintete rámeredt, az képtelenség. Tudta jól!
Az ujj nyomása kissé meglazult.
Grand-Duc először azt hitte, hogy mindez csupán érzéki csalódás, a halál közelségétől kiváltott hallucináció, az agy védekező mechanizmusa…
Nem!
Amit az újságban látott, amit olvasott, nagyon is valóságos volt. Az évek alatt megsárgult, kissé elmosódottá vált, de mégis, semmi kétség.
Minden ott volt fehéren-feketén.
A detektív agya lázasan felpörgött, az eltelt évek alatt megannyi feltételezést állított fel, több százat, de most végre rábukkant a kiindulási pontra, nincs más dolga, mint megrántani a szálat, hogy minden kibomoljék, méghozzá zavarba ejtő egyszerűséggel.
Minden világossá, nyilvánvalóvá vált.
Leeresztette a fegyvert, és akaratlanul is tébolyult hahotában tört ki.
A faliórára nézett.

23:59

Még mindig képtelen volt hinni a szemének. A keze reszketett. Eszelős remegés futott át rajta a tarkójától a háta közepéig.
Sikerült!
A megfejtés elejétől fogva ott szerepelt ebben az újságban, a címoldalon. Türelmesen várt a sorára: abszolút lehetetlen lett volna rájönni a megoldásra akkor, tizennyolc évvel ezelőtt. Mindenki olvasta ezt az újságot, átbogarászta, elemezte ezerszer, de senki sem fejthette meg 1980-ban és a következő években sem.
A megoldás napnál világosabb… de volt egy előfeltétele.
Az, hogy ezt az újságot tizennyolc év múlva lapozzák fel!

(Central Könyvek, 2013. Fordította: Király Katalin)