nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szűrd ki cikkek
“Már tudok beszélni arról, hogy volt egy fiam, aki meghalt”

“Már tudok beszélni arról, hogy volt egy fiam, aki meghalt”

Minden szülő ismeri a fohászt, akár tud imádkozni, akár nem, hogy "mindenemet odaadom, csak őt ne vedd el! A gyermekemet ne!" Mégis van, amikor minden könyörgés hiába. Sepsi D. Tibor huszonkilenc éves volt, amikor a szervezete feladta a küzdelmet a rák ellen. Az édesanyja, Schäffer Beáta tanácsadó, coach másfél év után kezdett el gyászblogot írni, hogy a hasonló helyzetben levőknek segítsen a feldolgozásban. De vajon saját magát is tudja "tréningezni", akinek ez a szakmája?
Mihalicz Csilla
f Ajánlom

Amikor két évvel ezelőtt találkoztam Tiborral, meg nem mondtam volna, hogy négy hónapja van hátra. Rettentő erővel bízott és kapaszkodott az életbe. Molekuláris diagnosztikai vizsgálat segítségével sikerült azonosítani nála az agresszív rákot okozó génhibát. Kiderült, hogy van olyan gyógyszer, amely segíthet. A család anyagi áldozata révén bekerült egy kísérleti programba, melynek keretében egy barcelonai kórházban elkezdték kezelni. Lehetett volna az, aki meggyógyul, mint sokan, ezzel a génhibával, ennek a gyógyszernek köszönhetően. De nem volt szerencséje. Csak két évvel volt idősebb, mint az én nagyobbik fiam – szívszaggató volt számomra az a beszélgetés, mert akkor már látszott, Barcelonában nem tudtak segíteni, nem lesz több kezelés. Hazajött, és várta a csodát.

Az édesanyja, Schäffer Beáta írt nekem a fia halála után. Találkoztunk is, kaptam a könyvből, amelyet a család Tibor emlékére adott ki. Csodáltam azért, hogy képes tartani magát, és a családot is azért, hogy a rengeteg, még Tibor betegsége előtt kezdődött hányattatás és a gyász közepette is ilyen szépen ápolja a fiú emlékét. Sejtettem, hogy a mélyben sokkal sötétebb rétegek is rejtőznek, de felemelő volt látni, hogy van élet a felfoghatatlan és feldolgozhatatlan után is. Most azért kerestem meg Beát, hogy erről beszéljen: milyen az élet a halál után?

A fájdalom hullámvasútján

Egy éve – nyolc hónappal Tibor halálát követően – ezt írta a naplójában, amelynek egyes bejegyzéseit most kezdte közzétenni gyászblogjában: “Eddig a gyermekem hullámvasútján ültem; vele együtt mentem, mikor hogy; lelkesen és kétkedve előre. Most pedig, amióta meghalt, a saját hullámvasutamon száguldozok fel-le. Néha már nem is tudom, mit érzek valójában. Kifelé, a külvilág felé én vagyok az örökké optimista, másokat is lelkesítő, lelkes és energikus Bea. Belülről pedig egy reményvesztett, összetört és kiüresedett Bea vagyok, aki nemhogy másnak nem tud energiát adni, ne néha még saját magának se. Egy kisminkelt zombi.

Most azt kérdeztem tőle, sikerült-e leszállni a hullámvasútról.

Még nem – mondja –, ugyanúgy a föl-, aztán a lefelé szakaszok váltják egymást, de kisebbek az amplitúdók, összességében az elfogadás irányában haladok. Ebben benne van az is, hogy észreveszem a környezetemből, például a páromtól érkező támogatást, amire korábban nem nyílt ki a szemem. Nyáron – épp a születésnapomon – össze is fogunk házasodni, és ezzel két csodálatos családot egyesítünk. A gyász első szakaszában még nagyon lefoglalt az ügyintézés, és az, hogy benne voltam projektekben, amelyeket muszáj volt végigcsinálnom. Tudtam, hogy azok visznek előre, kifelé a gödörből, lelkileg és anyagilag egyaránt. Az első három hónapban a Tibor feljegyzéseiből összeállított könyv szerkesztésébe is sok-sok érzelmet tudtam belevinni. Ahogy olvastam a fiam naplójegyzeteit, gondolatait, szinte újra vele éltem.”

A nagy család
Schäffer Beáta öt gyermekével (a bal szélső, rózsaszín ingben: Tibor)

Tibor végakarata szerint a család, beleértve az elvált, új párjukkal élő szülőket is, együtt töltötte a karácsonyt. Miként az utolsót is, amikor még élt, de már nagyon beteg volt. A halála utáni születésnapján, majd a legutóbbi karácsonyon is találkoztak. Akkor derült ki igazán, hogy ő, aki a felé irányuló szeretetet sokszor nyomasztónak mondta, legbelül mennyire hiányát érezhette. Hamvait a Tátrában szórták szét, ahol annyira szeretett kirándulni – így a családnak is el kellett oda együttesen zarándokolnia. Templomi búcsúztatására Tibor gondolataiból állított össze egy válogatást a két szülő, ki-ki a párjával, sírva. Mivel nem akadt, aki képesnek érezte volna magát arra, hogy felolvassa, Nagy Sándor színészt kérték fel.

A temetés Nagy Sándor búcsú szavaival
A temetés Nagy Sándor búcsú szavaival

A három-négy mondatos gondolatfoszlányok közé gitárzenét szerettünk volna – mondja Bea. – Meghallottam a Móricz Zsigmond körtéri aluljáróban egy hajléktalan utcazenészt játszani, és nagyon megragadott. Rögtön az jutott eszembe, hogy vajon Tibi mit szólna, ha ő játszana a búcsúztatásán. Kétségeim voltak, jó ötlet-e, de azért megkérdeztem az utcazenészt. A fiú elvállalta ugyan, de többé nem lehetett elérni azon a számon, amelyet megadott. Hasonlóképpen elérhetetlen volt Nagy Sándor is a szertartás előtt, úgyhogy az fel sem merülhetett, hogy a búcsúztató előtt megismerkedjenek. Azt sem tudtam, egyáltalán ott lesz-e a gitáros fiú. De ott volt, és a színésszel fantasztikus érzékenységgel egymásra hangolódtak. Később kiderült, hogy ő volt az énekes Bodnár Attila fia, aki egy hónap múlva sajnos szintén meghalt. Ez is nagyon megrázott akkor.”

Tibi diplomaosztója
Tibi diplomaosztója

“Még akarom, hogy fájjon!”

A szeretett ember elvesztésében az a legfájdalmasabb, hogy a hozzá kapcsolódó érzések visszatükrözés nélkül hullnak a semmibe, csupán egyetlen érzés ver visszhangot: a fájdalom. A gyász folyamatában eljön az idő, amikor a gyászoló ebbe a fájdalomba kapaszkodik kétségbeesetten, mert úgy érzi, az legalább van, kitölti az űrt. A Halottak Napját leszámítva nincs arra társadalmi szokásrend, hogyan lehet elhunyt szeretteink emlékét ápolni, de talán segít, ha a családnak sikerül valami hagyományfélét kialakítania. Legalábbis Bea így gondolta. “Nem feltétlenül van az emlékezés formáiban megegyezés a családban, de keressük a közös nevezőket. Ami engem illet, a gyászfolyamatban eljött az a szakasz, amikor elkezdtem elengedni, és már nem minden órában gondoltam rá, csak mondjuk egy fél napban egyszer, de akkor megijedtem: ha már én is elengedem, akkor ki fog rá emlékezni!? Éreztem, hogy bármilyen logikátlan is, én még akarom, hogy fájjon. Mert addig érzem magamban őt. Ezért is keresem az alkalmakat a közös emlékezésre. Úgy gondoltam, mivel ő már csak a mi fejünkben létezik, ha nem beszélünk róla, akkor talán kihull az emlékezetünkből. Sokan úgy gondolják, a szeretteink haláláról jobb nem beszélni, mert csak a sebeket tépjük föl. Persze volt nekem is olyan időszakom, amikor, ha valaki a gyerekéről kezdett beszélni, éreztem, hogy emelkedik valami a gyomromban, a föld mindjárt beomlik alattam, és el kellett menekülnöm a helyzetből. Ma már, ha mondjuk a gyerekekkel kapcsolatos aggodalmak szóba kerülnek társaságban, el tudom mondani, hogy volt egy fiam, aki meghalt…

A Tátracsúcson
A Tátra-csúcson

A trauma mindig alakít rajtunk, nyomokat hagy, és ezek közt van olyan is, amely hatását tekintve hosszú távon pozitív lehet. Bea például azt mondja, képes jobban figyelni az élőkre, az életre, arra, hogy jelen legyen. “Azóta, hogy megéreztem az életünk végességét, jobban tudom értékelni azokat a pillanatokat, amelyeket együtt megélhetek azokkal, akiket szeretek. Még mindig túlterhelem magam, és nagyon oda kell figyelnem, hogy gyakorolni tudjam a tudatos jelenlét filozófiáját. A ’mindfulness’ nagyon sokat segített a munkámban is, mert tudtam, hogy amikor komoly cégeknél csoportokat tréningezek, nem látszódhat rajtam, amit belül érzek. A Tibor halála után pár nappal megtartott tréningen csak az utolsó órákban bukott ki belőlem, hogy mi történt, és utólag visszajutottak hozzám olyan céges pletykák, hogy ezt sokan megjátszásnak, érzéketlenségnek tartották. Borzasztó, hogy az emberek megítélik, hogy szerintük másnak hogyan kellene gyászolnia, hogyan kellene fájdalmat éreznie.”

Hiábavaló erőfeszítések?

Bea azt mondja, hogy – csaknem két évvel később – már néha érzi, tényleg van élet a halál után, “bár még mindig nem egyértelmű”. Túl van a bűntudatkorszakon, az olyan önmardosásokon, hogy vajon elmondta-e Tibornak, hogy “szeretlek”, vagy hogy mi mindent kellett volna másképp tennie. Túl van az éjszakai halálfélelmeken és az önvádon, hogy mindent megtett-e, amit megtehetett. De még idén tavasszal is elcsodálkozott, hogyan tud a természet ilyen botrányosan gyönyörű lenni, azok után, hogy…

Félmaraton futás után
Félmaraton-futás után

A hiábavalóság érzése múlik a legnehezebben. A kétségbeesett kétség, hogy minden energia, szeretet, törődés, amelyet egy gyerekbe “beleteszünk” – de bármi másba is –, értelmes-e. “Érdemes volt kocsiba ülni éjszaka, mert a gyerek eltévedt az erdőben? Jelmezt készíteni, múzeumba kísérni, nyelvekre taníttatni, tortát sütni neki, aggódni érte, nyaralni vinni, diplomamunkát, szakdolgozatot fénymásolni…? Hogy aztán mindennek a sok fontos dolognak értelmetlenül vége szakadjon? Szerencsére vannak unokáim, és ők segítenek abban, hogy minderre igent mondjak. Nekik köszönhetem, hogy képes vagyok megint csodaként megélni a most cseperedők fejlődését.”

Beának nagyon sokat segített, hogy szereti a munkáját, és ez ébren tartja benne a kíváncsiságot. Rengeteg szakmai anyagot írt, talán emiatt lett terápiás hatású nála a naplóírás is. Nyolc hónappal Tibor halála után kezdte el, mert úgy érezte, attól, hogy a legszörnyűbb érzéseit is leírta, könnyebb volt ezeket kibírni. “Rá kellett magam venni, hogy hagyjam előtörni és megfogalmazódni a borzalmas szavakat is – így tudtam beleengedni az életembe azokat az érzéseket, amelyeket ezek a szavak jelöltek. Amikor betelt a naplóm, úgy éreztem, átkötöm egy selyemszalaggal, és soha többé nem szeretném látni. De amikor a családban megint történt egy haláleset, akkor elővettem, és felszabadító érzéssel töltött el, hogy el merem már olvasni, már nem félek a saját gondolataimtól. Felszabadító érzés volt, hogy eltelt egy év, és a legrosszabb korszakra már rá tudok nézni. Sőt, elkezdtem a gyászblogban nyilvánossá tenni egyes részeit, immár kívülállóként. Mint egy regényt.”

Megbocsátani Istennek

Maradtak kérdések, amelyekre ma sincs válasz. A legkínzóbbra például, amely minden gyászolót gyötör: “Miért éppen velünk történt meg?” Hogyan lehetséges, tette fel a kérdést a blogban, hogy egy jóképű, idealista, világmegváltó álmokat szövögető fiatalnak, aki büszkén és bizakodóan ott állt az élet kapujában, a halál kapujával kellett szembenéznie?

Korábban nagyon erősen fordultam Isten felé – bár eredetileg nem kaptam vallásos nevelést –Tibi hite is rám ragadt, de magam is kerestem az ‘Igazságot’. Templomba jártam, és leborultam, hittem abban, hogy a könyörgésem meghallgatásra talál. De azóta nem tudok hinni, mert nem tudok megbocsátani annak az Istennek, aki ilyet megenged. Nem tudom, hogy az életem során vissza tudok-e még térni a hithez. Tibi sokat emlegette Jóbot, akit sokféleképpen megpróbált az Isten, mindenét elvette, ami fontos volt, még a látását is, mégis szilárd maradt a hite. Én nem vagyok Jób. Gyenge vagyok. Nem tudom felfogni, hogy ez hogy történhetett meg velünk. Ezt a kérdést még cipelem magamban. Ez a szép nagy család, amely körülvesz, nagyon sokat segít. Nincsenek elvárásaink, hogy ki hogyan gyászoljon. Elfogadjuk, ha valaki feketébe, vagy épp ellenkezőleg, színes ruhákba öltözik, azt is, ha valaki a munkájába temetkezik, és azt is, ha szórakozni jár. Mindenki másképp képes a fájdalmat elviselni. A lényeg, hogy haladjunk a magunk módján a feldolgozás útján.

Tibi a strandon
 

Részlet Sepsi D. Tibor naplójából

“Akármin megyek is keresztül, a lehető legtovább próbálom támogatni a családomat azzal, hogy nagyon jó a kisugárzásom, és ezt a kisugárzást megtartom.

Elmondtam karácsonykor mindenkinek, hogy ELFOGADTAM, AKÁRMI LESZ IS, AZ A SORS ÉS ISTEN AKARATA, ÉS SZERETNÉM, HA TI IS ÍGY TENNÉTEK. ENNEK A BETEGSÉGNEK NEM SZABAD ELVÁLASZTANIA EZT A CSALÁDOT, HANEM ÖSSZE KELL KÖTNIE. Ahogy én eljutottam ennek a felismerésére, úgy szeretném, ha az imént megosztott gondolataim által Ti is megértenétek azt, ami lezajlik bennem, ami lezajlik a gondolataimban. Ezt azért most mindenki előtt mondom el nektek nyíltan, mert szeretném, ha megértenétek, hogy NEM, SOSEM MONDTAM LE AZ ÉLETRŐL, SŐT, SOHA NEM AKARTAM ENNYIRE, DE AKÁRHOGY IS LESZ: EZ SENKINEK SEM A HIBÁJA, ÉS MINDEN JÓ LESZ ÚGY, AHOGY LESZ!”

 
Megosztás Facebookon