„Így jelzett a Jóisten, hogy ideje váltani” – ismerd meg Tímeát, az epilepsziával élő lelkészt

Arany-Michels Tímea kora délután még gyerekzsivajban veszi fel a telefont, „Csak egy perc, szívem”, mondja lágyan egy kisgyereknek, mielőtt szabadkozva hozzám szólna a mobilon keresztül. Pedig én érzem magam kínosan, hogy zavarom, miközben nyilvánvalóan fontos munkát végez, találgatom, hogy vajon a selyebi általános iskola napközijében keni-e a vajas kenyereket vagy már a délutáni külön foglalkozást tartja. Azt mondjuk hamar megállapítom, hogy akárhogy is, a gyerekek biztosan elégedettek vele, mert kíméletlenül követelik maguknak a „Timi nénit”. Mi is csak este tudunk legközelebb beszélni, amikor Tímea végre hazaér és leül a Skype elé: a szív alakú orr piercingjét és kis herceges tetoválását lelkesen mutogató vagány nő nem pont olyan, ahogy egy református lelkészt elképzelnénk, (hozzátéve, hogy valószínűleg sokunkban él elég sztereotíp kép a református lelkészekről) de nem csak ezek teszik különlegessé őt.

Tímea az idei Highlights of Hungary egyik jelöltje, az őt javasló Varga Judit kurátor indoklásában ezt írja róla: „Tiszavasváriban ismertem meg és megdöbbentett az a szeretet, és tisztelet amit a közösségben éreznek iránta. Mint megtudtam, lelkésszé avatását egy egész város ünnepelte.” Mikor Tímeát erről kérdezem, nevetve bontja ki a történetet – akkoriban Debrecenben a püspöki hivatal titkárságán dolgozott, hétvégente pedig rendszeresen Tisztavasváriba utazott, ahol konfirmandusokat készített fel kilenc éven keresztül. Azt ő is elismeri, hogy Tisztavasváriban családi szeretettel üdvözölték őt, Varga Judit épp egy olyan esküvő után találkozott vele egy kedves családnál, ahol Tímea egy volt konfirmandusát eskette és bár a lakodalom is megalapozta a hangulatot, a Tímea iránti lelkesedés lefestésében sem volt túlzás.

Arany-Michels Tímea

Ahogy Tímea mesél, mintegy mellékesen fűzi csak bele a történetbe, hogy akkoriban vonatoznia kellett, ugyanis a betegsége miatt elvették a jogosítványát. Mellékesen említi bemutatkozó szövegében a Highlights of Hungary oldalán is, azonnal hozzátéve, hogy a sajnálat senkin sem segít, ezt a Cigánymissziós munkájában is alaposan megtanulta. Pedig a betegsége nem mellékes:

Tímeát 10 éve diganosztizálták epilepsziával, ami megtörni ugyan egyáltalán nem tudta, mégis megváltoztatta az életét.

Az intenzívről Borsodba

“2008-ban diagnosztizáltak epilepsziával, egy félresikerült gerincműtét miatt alakult ki a központi idegrendszeri sérülés. Tudni kell, hogy én sajnos olyan típus vagyok, aki mindig szeretne haladni, túlesni a problémákon, még akkor is, ha belefeszül a dologba. De minél jobban szerettem volna megfelelni, annál inkább elhatalmasodott rajtam a stressz és ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lett a baj. Az utolsó hónapban hatszor kerültem az intenzív osztályra. Akkor már szerintem így jelzett a Jóisten, hogy ideje váltani” – emlékszik vissza Tímea.

Az epilepszia egyáltalán nem ingatta meg a hitében, sőt, többször “ajándékként” hivatkozik a betegségre, ami továbbvitte őt a hivatali pozícióból a mostani, szívéhez közel álló útra. És persze az is rengeteget számított, hogy a nehéz időszakban olyan sok támogatást kapott:  “Voltam kopasz, volt kórházi kezelésem, de az egész gyülekezet mellettem állt, amiért elképesztően hálás vagyok. Volt, hogy azt gondoltam, hát akkor ennyi volt, tettem, amit kellett, ameddig lehetett, de Isten megengedte, hogy folytassam” – teszi hozzá.

“El kell nyerni a bizalmukat, mert csak úgy lehet segíteni nekik, ha ők is akarják”

És folytatta: a Cigánymisszió meghívására egy kis borsodi faluba, Selyebre költözött, ahol azonnal belevetette magát a munkába. Tímea egyrészt tanítóként dolgozik a helyi Görögkatolikus Általános Iskolában, – senkit ne tévesszen meg a helyzet, a némiképp eltérő vallási nézőpontokat itt teljesen elmossa a közös cél – de részt vesz a közösségi élet szervezésében is. Viccelődve újságolja, hogy a parókia igazi “átjáróház” lett, mióta ott dolgozik, kialakítottak egy kis közösségi teret is, de Tímea egyébként is rendszeresen jár a családokhoz, vagy éppen hozzá látogatnak el a gyerekek. Délutánonként korrepetál, hétvégente az asszonyokkal “trécsel”, és hiába beszél minderről könnyeden, valójában egyszerre áll helyt a pszichológus, a lelkész, a pedagógus, vagy a jó barátnő szerepköreiben. Mégis olyan lelkendezve mesél a borsodi dombokról, az integetve köszönő szomszédokról, a tüdejét megtöltő friss levegőről, mintha nem is ugyanarról a fájdalmasan szegény, mindenféle infrastruktúrát nélkülőző Borsodról beszélne, amiről többnyire elég sötét képet szokott festeni a média.

Azt Tímea is belátja, hogy fél órát kell autózni egy nagyobb bevásárlásért  (ezért gyakran be is vásárol a környékbelieknek) és hogy az orvos is csak kéthetente jár ki, de ő valahogy mégsem ezekre koncentrál, legfőképpen azért, mert a sajnálkozásnak kevés értelmét látja: “A sajnálat soha nem segít. Mindig el szoktam mondani a gyerekeknek is, hogy elhiszem, hogy nehéz, de meg tudod csinálni. Mert egy csoda vagy. A Biblia mellett nekem a Kis Herceg a másik szöveg, ami meghatározza az életemet: hiszek benne, hogy az ott leírt megszelídítési folyamat nagyon illik a gyerekekkel való munkára is. El kell nyerni a bizalmukat, mert csak úgy lehet segíteni nekik, ha ők is akarják.”

Persze az is fontos, hogy segíteni nem lehet messziről, eltartott kisujjal sem. Korábban a környéken nem volt olyan lelkész vagy tanítónő, aki bekopogtatott volna a cigány családok omladozó házaiba, és nem is biztos, hogy beengedtek volna olyasvalakit, aki idegenként közelít. A kezdetekkor volt olyan anyuka, aki Tímeát is inkább csak az udvaron fogadta, de azóta már bizalmas viszony alakult ki a helyiek és a lelkésznő között. „Sokan ódzkodnak bemenni egy olyan lakásba, ahol duplán kell venni a lépcsőt, mert a középső éppen kiesett. Elfogadni egy pohár vizet, vagy amivel kínálnak” – magyarázza Tímea. – De erről szól a bizalom, hogy akkor is elfogadom. Sokan félnek ettől, pedig nincsen itt félnivaló, sőt, hihetetlen élmény beszélgetni a szülőkkel, együtt nevetni a gyerekek csínytevésein. Rengeteg energiát és szeretetet lehet visszakapni tőlük.”

“Az a szeretet, amit visszakapok, minden gyógyszernél hatékonyabb”

A lelkész és a Kántor

Nem ő nevezte el, a sors jó humoráról tanuskodik, hogy Tímea mellé épp egy Kántor nevű segítő kutyát képeztek ki. “Egyébként mindenki egy labradort képzel el, de ő igazából egy kis korcs” – magyarázza Tímea, majd gyorsan körbenéz a szobában, és viccelődve hozzáteszi: “Remélem, nem hallotta meg”. Kántor már három éve segíti Tímeát, ott van vele az osztályteremben, elkíséri a kórházba, a helyi családokhoz vagy elnyúlik a pad alatt, amikor gazdája orgonál, és bármikor jelez, ha roham közeledne.

Először úgy lettem ismert a faluban, mint ‘a kutyás tanárnéni’, mert Kántor mindig velem van, sosem mozdul el mellőlem. Egyszer az egyik másodikos gyerekem fel is csattant érte a többiek előtt: ‘ha a Timi nénit nem is tisztelitek, legalább a kiskutyát tiszteljétek meg! Iszonyú cuki volt” – meséli Tímea.

Kántor tavalyelőtt májusban is előrejelezte a rohamot, ami az osztályteremben érte a lelkésznőt – sajnos Tímea akkor nem figyelt eléggé a lábára ugráló, nyüszítő kutyára, így végül a miskolci mentők látták el. “Az én hibám volt, előtte több napon keresztül nem tudtam kialakudni magamat, talán front vagy valami idegesség volt az oka. Kántor jelzett, jött ugrálni, de én a gyerekekre figyeltem, ösztönösen lenyugtattam a kutyát. Az az egyetlen eset volt, azóta nem történt hasonló.”

Az igazi Csipkerózsika: naponta 20 órát alszik súlyos epilepsziás rohamai miatt a 16 éves lány

Ettől függetlenül a faluban minden tud Tímea epilepsziájáról, a lelkész úgy fogalmaz, először mindenhol csodabogárnak nézték a mindnhová kutyával mászkáló, ritka betegséggel küzdő, piercinges-tetovált tanárnénit. Idővel azonban a furcsállás helyét átvette a féltő szeretet, azóta inkább aggódva kérdezgetik Tímeát a hogyléte felől, ha nem látják égni a konyhaablakában a fényt, vagy ha elhúz egy mentőautó a faluban, azonnal telefonálnak neki az anyukák, hogy megkérdezzék minden rendben van-e. “Nemrégiben volt állítólag valami vérhold – rögtön hívott is egy anyuka, hogy engem nem visel-e meg az ilyesmi? Megnyugtattam, hogy még nem változtam át… De a májusi rohamom után is volt olyan anyuka, aki hozta nekem a húslevest.”

A gyerekek is szokatlanul fegyelmezetten tartják tiszteletben Kántor jelenlétét, jól tudják már, hogy a segítő kutyákat nem szabad simogatni, és még a labdázással is leállnak, ha Timi néni áthalad az udvaron – Kántor ugyanis (profin kiképzett kutya ide vagy oda) nem tud ellenállni a labdáknak. Elfogadják Tímeát a betegségével együtt és hálásak a jelenlétéért, vagyis inkább hálásak egymásért, ahogyan azt a lelkésznő is sokszor hangsúlyozza.

Kántor jelez, ha baj van

Még többet tenni

Tímea most mindennapos gyógyszeres kezelésre szorul, emellett pedig ügyelnie kell rá, hogy mindig meg legyen a nyolc óra alvás, és lehetőleg ne szakadjon a nyakába túl sok stressz. Nehéz összerakni, hogy miközben fokozottan kell ügyelnie egészségére, a legtöbb emberénél megterhelőbb munkát végez, rendíthetetlen derűvel és makacs elszántsággal szervezkedik, építi maga körül a közösséget és adja oda minden szeretét az iskolába járó gyerekeknek. Ő azt mondja, számára a legjobb gyógymód, ha másokon segíthet, meggyőződése, hogy ennél nincs hatékonyabb terápia, az pedig valóban őt igazolja, hogy amióta Selyeben él, annyit javult az állapota, hogy visszakaphatta a jogosítványát is.

“Én itt napközben elfelejtem, hogy bármi problémám lenne. Az visz előre, hogy tudom, hogy holnap mennyi embernek tudok majd segíteni. Ha befejeztük a beszélgetést, megnézem majd a gyerekek naplóit – én ugyanis minden nap rövid naplóbejegyzést iratok velük az érzéseikről, amiket csak én nézhetek meg – és válaszolok rájuk. Minden egyes nap válaszolok. Ez éltet: el tudom nekik mondani, hogy igen, van gondom, én is küzdök bajjal, én is édesanya nélkül nőttem fel, de meg lehet csinálni. A csodát kell felmutatni, és az nem én vagyok, hanem az, hogy a Jóisten nekik is megadja a lehetőséget, hogy bármire képesek legyenek.”

Tímea amióta Selyeben él, annyit javult az állapota, hogy visszakaphatta a jogosítványát is

Azon túl, hogy mindig fél hatkor kel és siet az iskolába, Tímea ha tud, minden nap korrepetál, szerdán és szombaton pedig 3-4 órás duplaórákat tart (gyorsan hozzáteszi, hogy persze ilyenkor azért van szünet a gyerekeknek, amikor kapnak egy pohár teát vagy szörpöt, de kólát sohasem, mert azt nem tartja egészségesnek) de egyébként bármikor szorulnak segítségre a gyerekek, egyszerűen bekopogtathatnak az ajtaján és Tímea leül velük tanulni. „Néha aznap jut eszükbe, hogy holnapra meg kell tanulni valamit… olyankor addig ülünk az asztalnál, amíg sikerül megtanulni. Utána telefonon odaszólok a szülőknek, hogy küldöm a gyereket, ők pedig kimennek eléjük. Nem nagy falu ez, mégis így féltik őket, ami nagyon szép számomra.”

Tímea egyedül azt bánja, hogy nem tud mindenkinek segíteni. Szeretne még többet tenni, de már megtanulta, hogy nem vehet minden terhet a vállára, azt mondja, “egyedül az Isten képes rá, hogy mindent megtegyen”.

Isten alázatra tanít. Azt kaptam tőle ajándékba, hogy beteg vagyok, és azt is, hogy amikor belépek az iskolába, az az ötven gyerek, aki éppen a folyosókon van, Timi tanárnénit ordítva üdvözöl. Az a szeretet, amit visszakapok, minden gyógyszernél hatékonyabb. Ez a mozgatórugóm, ezért bírom reggel fél hattól estig, minden nap.

Azt szoktuk mondani, hogy ép testben ép lélek lakik, de ez fordítva is igaz: a lélek és a hitünk által tud a test is működni. Ja, és rengeteget nevetek! A hitemen kívül a humorból merítek még erőt.”