“Úristen, újra behívtak” – Vészjósló telefon mammográfia után

„Asszonyom, jöjjön vissza a mammográfiára, valamit meg kell néznünk jobban” – mondták a telefonban.

Nem ijedtem meg egy kicsit sem, á, nem! Tudtam, hogy nem arról van szó, hogy nem lett jó a felvétel, hanem arról, hogy van valami a mellemben, aminek nem kellene ott lennie. Kiszáradt a szám, míg újra levetkőztem derékig.

Életem első mammográfiás szűrésén voltam. Két hónap múlva leszek még csak 45 éves, mostantól kapnám az állami behívót is, panaszmentes vagyok, a családban nem fordult elő mellrák, nem kaptam hormonkezelést soha – úgy mentem el a magánrendelőbe (ahol a megvásárolt egészségügyi kártya része évi egy ingyenes mammográfia és a hozzá tartozó ultrahang-vizsgálat), hogy ez sima liba lesz! Utána eredetileg rögtön egy másik szakrendelésre mentem volna tovább házon belül, de azt előző nap eltoltuk – óriási szerencsére, mivel a szokásos hatperces mammográfiából egyórányi vizsgálat lett.

Az első négy felvétel előtt még viccelődtem is a nagyon kedves asszisztenssel, hogy eddig csak forgattam mammográfiáról, és milyen sokan panaszolták, hogy bizony nem a legkellemesebb dolog, hogy összepréselik az asszonyember mellét – kinek-kinek érzékenysége és menzeszhez való közelsége szerint kellemetlen vagy kissé fájdalmas mindez. Még nevetgéltem is, hogy de jó, nekem nem fáj! A fejemben közben összeállítottam a bevásárlólistát (ne felejtsek el zsírszegény kakaóport venni!), türelmesen vártam a vizsgálat végét.

Kissé felbiccentett fejjel, magamra büszkén (vagy inkább felszabadultan, megkönnyebbülve), a fájdalom elmaradásáért a melleimnek hálásan mentem ki az előtérbe, hogy várjam az UH-t. Ehelyett kijött az asszisztens, és kedvesen azt mondta: jöjjön vissza a mammográfiára, valamit meg kell néznünk jobban! Mást nem mondott – én pedig már kaptam is fel a táskámat, és szédültem be újra az öltözőbe.

Nyugtatgattam volna magam, de csak zúgott a fejem, egy épkézláb gondolatom nem volt – készségesen léptem a szerkezet elé, amihez most másféle kiegészítőket pakolt a fiatal hölgy, és mondta, hogy a jobb mellemről készít még pár felvételt, mert látni szeretnének ott valamit.

A jobb mellemről tehát, amelyikből kevesebb tej jött mindig is, ami kissé kisebb is, mint a bal. Szóval a másik, a „tartalékos” cicimben van valami. Most negyedórás volt a vizsgálat, legalább hat-nyolc felvétel készült, az asszisztens látta, hol van az a valami, így egyre nyakatekertebb módon próbálta középre befogni az érintett területet. Nem volt rest leguggolni, és a gép alól, felnyúlva igazgatni a legjobb szögbe az ominózus testrészt – én oda sem mertem nézni, én bizony rettegtem látni a palacsintává lapított, hajdan, a szoptatás előtt még feszes és tömött mellemet.

Kéky Kira

Ugráltak a gondolatok a fejemben – január van, most kezdődik egy új projektem, tavaszra várok még egyet, mi lesz, ha rákos vagyok? De persze ott mantrázta bennem egy kis hang, hogy anyádnak is volt egy jóindulatú csomó a mellében, kivették, semmi baj nem volt, utána megszült téged is – nyugi, minden oké lesz! Miután minden szögből elkészült a felvétel, azt kérte az asszisztens, már ne öltözzek fel, mert a doktornő máris behív ultrahangra, csak előbb alaposan megnézi a képeket.

Pár perc múlva már hívtak is be – rögtön szemet szúrt, hogy a monitorokon ott a cicim óriási, fekete-fehér fátyolos fotón, de én semmit nem láttam, ami gyanús, semmi nem volt bekarikázva pirossal, sehova nem volt odaírva nagy betűkkel, hogy „RÁK” vagy „DAGANAT” – pedig tudni szerettem volna, hogy mi a helyzet. De várnom kellett. A doktornő kommentár nélkül, ultrahanggal próbálta megkeresni azt a valamit, ami – számára – a fekete-fehér felvételeken világosan látszódott. Bár újságíró vagyok, és lételemem a kérdezés, nem mertem zavarni, mert feszülten figyelt, egy bizonyos pontot próbált megtalálni úgy, hogy a felvételen teljesen másként feküdt a mellem, mint most, hanyatt.

Nem találta a valamit. Felállt, méricskélni kezdett a felvételen, hamar megfejtettem, hogy megpróbálja centikkel meghatározni a mellbimbóhoz képest, hol kellene lennie a valaminek. Aztán meglett. Akkor is méricskélt, meg rögzítette a képet. Kért egy tollat és pici pontot tett a mellemre. Felül, a mellbimbó és a mellem kezdete között félúton. És akkor kezdett végre magyarázni.

Hogy konkrétan daganatot nem talált (Istenem, nem lehetett volna ezt már húsz perce elmondani nekem?!), viszont egy hétmilliméteres területen sok aprócska, meszes foltot igen, és ezek környezetében szokott lenni rosszindulatú elváltozás. Szokott, de nem feltétlenül. Az is lehet, hogy minden oké, és „csak úgy vannak” ott. Viszont muszáj ezt tovább vizsgálni, mert mi van, ha…

Kiderült, hogy három lehetőségem van.

Most, hogy bejelölte, és nem mozdítottam még el a kezem, ami félig a fejem felett volt, nagyjából tudja, hova kellene szúrni egy vastagabb tűvel, hogy mintát vegyen belőle. Egy a gond: nehéz pontosan belőni a helyét, tehát ha a patológián negatív leletet kapok a leadott anyagból, azt nem fogadják el úgy, hogy akkor minden rendben, mert lehet, hogy csak rossz helyről lett véve a minta. Remekül hangzik, kértem a következő lehetőséget.

A második verzió a röntgenirányított mintavétel, ami egy bonyolultabb és drága eljárás – 290 ezer forint, viszont pontos, az így kapott leletből kiderül, hogy kell-e aggódni.

A harmadik lehetőség, hogy kontrasztanyagos MR-re megyek, és először azzal próbálnak rájönni, hogy pontosan mi is van ott, a meszes csomócskák környékén – ezt állami finanszírozással is igénybe tudom venni.

Ez utóbbit választottam.

A mikromeszesedés jelen lehet teljesen jóindulatúan az emlő állományában, de sajnos lehet rosszindulatú daganat jele is

Mondta, hogy ez, amit talált, önmagában nem rák, de jelezheti azt – így nem opció, hogy nem foglalkozom vele.

Míg az írásos leletre vártam, már gugliztam is: „meszes foltok a mellben”. Egyértelműen le volt írva, hogy ez a mikromeszesedés jelen lehet teljesen jóindulatúan az emlő állományában, de sajnos lehet rosszindulatú daganat jele is. Hazafelé már beszéltem is egy barátnőmmel, aki nyugtatott, hogy segít szervezni az MR-t, és hogy ez a lelet lehet teljesen negatív is, ráadásul, ha daganat fejlődik belőle/mellette, akkor az évek alatt fog megtörténni. Vagyis nem kell pánikolni, teljesen időben vagyunk, a nulladik fázisban – de épp most kell továbbmenni, hogy kiderüljön, mi legyen a következő lépés.

Kiderült a daganatokról szóló oldalakról, hogy a tumorok a felvételeken szabálytalan formájúak, cakkosabbak, a jóindulatú daganatok pedig egyértelmű, gömbölyűségre utaló formával rendelkeznek. Ilyet nem is találtak.

De a meszes folt más. Ezeket – ártalmatlan esetben – okozhatják akár sejtkilökődések, gyulladások és trauma is.

A nagy foltok, a makromeszesedések főként az öregedés miatt jelentkeznek, és általában nem utalnak rákra. A mikromeszesedések (ami nekem van) viszont olyan picurka kalciumlerakódások, amelyek gyakran olyan területeken találhatók meg, ahol gyorsan osztódó sejtek találhatók. Gyorsan. Osztódó. Sejtek. Atyaég. Szóval ez, a mikromész lehet a rák egyik jele.

A hosszú hazaúton azon gondolkodtam, mindezt hogyan adom elő a férjemnek, aki nagyon félt engem, és már rám is írt, hogy mi a helyzet a mammográfián. Akkor csak annyit írtam, hogy már úton vagyok haza, és nagyon jólesik, hogy írt.

Aztán persze eljött a perc, amikor hazaértem, és elé álltam: igyekeztem a lehető legnyugodtabban előadni, hogy valószínűleg semmi baj, de muszáj kontrasztanyagos MR-re mennem. Nem állítom, hogy megnyugodott, talán csak akkor lélegzett fel kissé, amikor kifakadtam, hogy egy kábé félcentis területen lévő, kitapinthatatlan, néhány tűhegynyi meszes pontocskát tartalmazó valami miatt ugorjak neki egy kontrasztanyagos MR-t szervezni? Hogy legszívesebben hagynám az egészet a fenébe, és majd fél év múlva visszamennék mammográfiára, hogy ránézzenek.

Most még várni kell a vizsgálatokra

Hogy minek is mentem én el? Várhattam volna az állami behívóra, és akkor most nem kellene paráznom! Akkor már azzal nyugtatgatott, hogy nem baj, menjek csak, járjunk a végére.

Aztán persze tovább olvasgattam, hogy másokat a további vizsgálat után biopsziára küldtek, abban C4-es (rákra is utaló) állapotot találtak, ezért műtétre küldték őket… Pöpec.

Most persze szervezem az MR-t ismerősökön keresztül. És kicsit félek. És megírom a folytatást, hogy mi lesz, mikor, mi és hogyan fog kiderülni. Ha már elindultam ezen az úton…