Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szuperanya
szponzorált tartalom

Halálra izgulom magam, pedig már nagyok a gyerekeim!

Persze, igyekszem ezzel sem őket, sem másokat nem nyomasztani, de ettől még ez az igazság. Rettegek, hogy valami bajuk lesz, és néha egész irreálisan eluralkodik rajtam ez az érzés…

Kit féltsen az ember, ha nem a gyerekét? Jó, ez igaz, de néha úgy gondolom, hogy a szükségesnél jobban belelovalom magam ebbe az érzésbe, és közben igyekszem teljes mértékben eltitkolni mások előtt, hogy éppen infarktus közeli állapotban vagyok. Mondok egy példát: Panka lányom nagyon ritkán beteg, de olyankor iszonyú lázas tud lenni. Ezt értsd úgy, ahogy mondom, simán felmegy a hőmérséklet 40 fölé, és nem is nagyon lehet onnan lenyomni, esetleg, csak néhány órára. Hát, ezeket az éjszakákat nem kívánom az ellenségemnek sem! Percenként fogdosom a homlokát, már volt hűtőfürdőben, tele van nyomva lázcsillapítóval, a teste betekerve hideg vizes lepedőbe, de a láza még mindig 39,6 fok. Mikor nem őt fogdosom, akkor a telefonomat szuggerálom, vajon kell-e hívnom a mentőket. Annyira izgulok ilyenkor, hogy a szívem a torkomban dobog, és három ilyen nap után, persze alvás nélkül- úgy érzem, hogy nem bírom tovább egy percig sem.  Ha néha elbóbiskolok éjszaka néhány percre mellette, akkor mindig úgy riadok fel, hogy vajon lélegzik-e még? Pedig ez így van egészen kicsi kora óta, mégsem tudom megszokni a dolgot.

Aztán eszembe jut, milyen volt, amikor először engedtem el egyedül a fiamat a suliba. Végig azon járt az eszem, hogy nem lép-e ki valami autó elé, valami elmeháborodott őrült nem lopja-e el a gyereket, vagy Isten tudja, mi egyéb történhet vele, száguldoztak a gondolataim egészen addig, amíg fel nem tudtam hívni a tanító nénit, hogy rendben beért-e. A második nap már könnyebb volt, de egy hétre rá újra elhatalmasodott rajtam a pánik, és azonnal vásároltam neki egy telefont. Mégsem hívhatom fel minden reggel a negyedikes tanító nénit, hogy él-e a fiam… Egy idő után megtanultam, hogy tud közlekedni, e miatt ma már nem görcsölök, de bízzatok bennem, mindig akad újabb és újabb dolog, ami miatt aggódhatok. Most például a hétvégi buli foglalkoztat, ahová nyilván elengedtem, hiszen 16 éves, és még sosem akart buliba menni, hát persze, menjen. Aztán eszembe jutott, és ő is mondta, hogy a haverjai inni fognak, és iszonyatosan berúgnak majd. Naná, hogy frászt kaptam, bár a gyerekem mondta, hogy ő nem iszik, és nem is fog, mert egy sportoló ilyet nem csinál. Bízom benne, de akkor sem vagyok nyugodt, nehogy valami baja legyen a többiek hülyesége miatt. Kivédeni nem tudom, és ez a legrosszabb az egészben, mert teljesen tehetetlennek érzem magam. Ja, és nemsokára jogsija lesz…

Az esetek nagy részében totál normális vagyok, csak időnként tör rám az irreális félelem. Például akkor, ha nem veszik fel a telefonjukat, pedig fontos lenne megkérdeznem valamit, és hiába csörgök. Majd eltelik egy fél óra, óra és már nem az bosszant, hogy nem tudom a választ a kérdésre, hanem lelki szemeim előtt látom, hogy milyen tragédia történt, vérbe fagyva hevernek az utcán, és ilyenkor ráparancsolok magamra, hogy ezt ne, még hasonlót se gondoljak. Aztán kiderül, hogy lemerült a telefon, vagy nem is nézett rá egy ideje, vagy le volt némítva, vagy valami egészen más oka volt annak, hogy nem hívott vissza. Konklúzió: felesleges képzelődni, aggódni meg pláne, de mi van, ha nem megy másként?

Pedig lett volna alkalmam edződni az elmúlt 16 évben, de nem annyira sikerült. Az én anyám ennél sokkal lazább volt, nem is volt telefonunk, mondtam, mikor jövök, és már ott sem voltam, ő meg nem aggódott. Vagy pont ugyanígy aggódott, csak nem szólt róla, tényleg, meg is kérdezem tőle, mi volt a taktikája.

anya, lánya, aggódás, gyerek

www.pexels.com

Amikor a lányom elsős volt, akkor az osztályfőnöke mindjárt év elején közölte a szülőkkel, hogy év végén 5 napos osztálykirándulásra, azaz erdei iskolába mennek, és punktum. Levegőt sem kaptam, de hallgattam. Aztán amikor elindult a busz, akkor bőgni kezdtem, mert még sosem voltunk a lányommal 5 napot külön egymástól. Sírt a többi anya is, ez egy kicsit megnyugtatott. Túléltük, megszoktuk. A fiam még ennél is többet utazott, hiszen a külföldi tornák, edzőtáborok között szinte alig volt szünet. Érdekes módon, az valahogy könnyebben ment, bár volt olyan németországi torna, amikor a 13 órás buszutat végigaggódtam, mert aznap volt egy csúnya baleset, és ez nyomasztott.

De nem kell ahhoz elutazniuk, hogy féljek. Évekig a dolgozataiktól jobban rettegtem, mint ők maguk, egész nap az járt a fejemben, vajon jól sikerült-e. Ma már legalább ez nem nyomaszt, megoldják, kijavítják, az ő dolguk…

Az ismeretlen helyre való közlekedés is gigapara, ettől ráadásul ők is félnek, pedig ott van a telefonjukban a gps, de akkor is. Néhány évvel ezelőtt ezt telefonon keresztül kellett követnem, ha a fiam eltévedt, akkor azonnal hívott, ma már a lányom megoldja, csak ritkán kér segítséget.  És a hatalmas traumák csak most következnek, mert, ha elkezdenek rendszeresen bulizni járni, és éjszaka közlekednek majd egyedül, akkor szerintem kihullik majd az összes hajam. Lesz majd még szerelmi bánat is dögivel, ami szintén aggaszt majd, és már most féltem őket attól, hogy egy idegen összetiporja a szívüket, pedig ez hozzátartozik az élethez. A legnagyobb és legtitkosabb félelmem pedig születésük óta, hogy ne legyenek betegek, mármint komolyan betegek, ne kelljen kórházba menni, és ezt a gondolatsort nem is folytatom…

Sokszor tréningezem magam, amikor eluralkodna rajtam a pánik, mondogatom magamban, hogy semmi okom erre, és legtöbbször használ is. Teljesen fölösleges olyan dolgokon aggódni, ami nem történt meg, csak az ember mindennapjait rontja el. És közben a gyerekeknek sem jó, ha túlféltik őket. Úgyhogy próbálok a normális határokon belül mozogni, és gyakran örülök, amikor hallom, hogy más még többet, még jobban aggódik. Burokban nem lehet felnevelni a gyerekeket, tapasztalatok útján tanulnak, szóval engedni kell őket kibontakozni. Mindenkit a saját határai között, ezeket a határokat viszont érdemes közösen kialakítani.

Józan pillanataimban pontosan tudom, hogy nem vagyok elmeháborodott, egyszerűen csak anya, aki aggódik a gyerekeiért, mert ez a dolga. És addig, amíg ezzel őket nem fojtom meg, nincs is semmi baj, maximum a pszichológusomnak akad munkája. Csak legyenek jól, a többit kibírom!

Szponzorált tartalom

Címlap

top