nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szuperanya
40 fokos lázzal viháncolt, de egy horzsolásba bele akart halni a gyerekem

40 fokos lázzal viháncolt, de egy horzsolásba bele akart halni a gyerekem

Amikor a lányom kicsi volt, a tüszős mandulagyulladása miatt állandó vendégek voltunk az orvosi rendelőben. De lehetett bármilyen magas láza, ugrabugrált, viháncolt, épp csak a csilláron nem lógott. Bezzeg ha egy tüske megszúrta az ujját egyből vége volt a világnak...
Szilágyi Diána
Szilágyi Diána
f Ajánlom

Amikor egy gyerek közösségbe kerül, jönnek a betegségek – alaptétel, ugye? Óvodás gyereknél már sok helyen normálisnak tekintik azt is, ha a gyerek köhög, kicsit folyik az orra, simán be is veszik vele aznapra a csoportba. Hogy ez jó gyakorlat vagy sem, azt ne firtassuk, tény, hogy legtöbbjüknél állandósul ez az állapot.

Két és fél éves volt a gyerek, mikor bölcsődébe került. Az első mandulagyulladását már előtte beszerezte, a mai napig nem tudom, hol és hogyan. A lényeg, hogy volt. A gyerekorvoshoz hetekig jártunk vissza, mert nonstop lázas volt, a megoldás részéről hasonlóképpen következetesen csak annyi volt: felső légúti vírus, sok folyadék, C-vitamin, feküdjön, ha lehet. Egy két és fél évesnél ez kábé a lehetetlen küldetés. Kértem, hogy vizsgálják ki alaposabban, vegyenek vért vagy torokkenetet is akár, de úgy ítélte meg, hogy nem szükséges.

Végül két napra sikerült kikecmeregnie a lázas állapotból, de csak hogy a harmadikon közel 40 fokot mutasson este a hőmérő. Gyomorgörcs, gyors döntés: irány a kórházi fül-orr-gégészet. Ott pedig kiderült, a gyereknek krónikussá vált tüszős mandulagyulladása van. Gyorsan el is mondták, hogy ne számítsunk semmi jóra, adnak antibiotikumot, azzal meg fog gyógyulni úgy egy hétre, majd egy-két héten belül ismét beteg lesz, mert visszafertőzi magát. De jó lenne kivárni a műtéttel, míg be nem tölti a hármat, még ha végig szedjük is az összes erre alkalmas antibiotikumot.

Így is lett, a gyerek már úgy került intézménybe, hogy nem másoktól, hanem magától lett újra és újra beteg. Így lettünk ebben az időszakban állandó vendégek a gyerekorvosi rendelőben, ahol szorgalmasan gyártották nekünk a recepteket, mi pedig reménykedtünk benne, hogy a gyógyszertári repertoár kitart a műtétig. Kemény időszak volt, a legnehezebben talán azt élte meg a kölök, hogy be van zárva a lakásba.

Mert bizony akármennyire lázas is lehetett, úgy viselkedett, mintha kutya baja nem lenne, sőt!

Pörgött, játszott, ugrált, énekelt, táncolt, fültől-fülig ért a szája naphosszat, sokszor csak onnan vettem észre, hogy ismét felütötte a fejét a fertőzés, hogy nem volt hajlandó enni, és olyan furcsán csillogott a szeme. Ha ilyenkor mértünk egyet, rögtön kiderült, hogy harminckilenc-negyven fokos láza van. Ilyenkor ismét ellátogattunk a rendelőbe, ahol a gyerek abszolút kedélyesen és viháncolva pár perc alatt lebontotta a várót, kokettált minden felnőttel, elénekelt minden dalt, amit tudott, felmondta a mondókákat.

Ha csak kívülről néztem volna, én sem hittem volna el, hogy ez a gyerek beteg. Pedig az volt. Persze, az is lehet, hogy a lázcsillapítók egyik, a tájékoztatókban fel nem tüntetett mellékhatása a viharos jókedv. De hogy feküdjön és ágynyugalomban maradjon a takaró alatt? Emlékeim szerint először úgy hatévesen volt hajlandó kifeküdni egy betegséget.

Nem vagyok rá büszke, ám a lakásunk nem volt elég nagy ahhoz, hogy a gyerek mozgásigényét kielégítse ezekben az időszakokban, és ahhoz sem, hogy elég messzire tudjak menni legalább pár percre, bizony ezeken a napokon bevetettem a kedvenc rajzfilmeket is, ha úgy alakult. És sokszor úgy alakult. Így legalább egy-egy filmnyi időre be tudtam takarni és nyugton tudtam tartani a beteget. Sőt, iszonyatosan durva, de a gyógyszer beadását is érdemes volt az izgalmasabb részekre időzíteni, valahogy a legkeserűbb cucc is problémamentesebben csúszott le a gyulladt torkán.

Bezzeg nem így viselte azokat az eseteket, mikor elesett vagy megvágta magát, netán megszúrta egy tüske az ujját!

A valódi fertőzések alatt tanúsított viselkedésével éles ellentétben álltak a külsérelmi nyomokkal járó dolgok. Nemes egyszerűséggel mindbe bele akart halni. Egytől egyig. Emiatt persze rengetegszer megkaptam, hogy a gyerek hipochonder, túlreagálja a dolgokat. Időnként még magam is el tudtam ezt hinni.

Fotó: Thinkstock

Ha fertőtlenítővel a kezemben közelítettem a sebe felé, már visított, ha egy sebbel a lábán be akartam tenni a kádba, hét kifejlett szibériai tigrist is megszégyenítő erővel küzdött ellene. Hirtelen annyi keze és lába tudott nőni, mintha nem is a főemlősök rendjébe tartozna, hanem a lábasfejűek osztályából szalajtották volna. Váltig állította, hogy a seb annyira fáj, hogy majd belehal, de szeretnék mindenkit megnyugtatni, eddig minden fürdést túlélt.

Egy apró horzsolásból egyszer olyan tragédiát kerekített, hogy az egész óvoda rám haragudott, őszinte hittel állították az ott dolgozók, hogy a gyerek térde vagy lába egész biztosan komolyan meg van sérülve, annyira húzza. Tényleg húzta – egészen az óvoda kapujáig, ahonnan már egészen jó sprintet tudott nyomni a játszótérig. Napokig ment ezen a csatározás az óvoda és köztem, míg aztán csak a dokinál kötöttünk ki némi kiütés miatt, amit a ragtapasz ragasztója okozott. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol a gyerekem viszonya a sérülésekhez egy életre megváltozott.

Addig babusgathattam én bármennyit, magyarázhattam neki a szervezet öngyógyító képességéről, amit azért illik támogatni olykor, semmi sem használt. Ám ez alkalommal kiderült, hogy a bolhából egy szép kövér elefánt lett, és egy orvos mondta el neki, hogy pedig mennyire semmiség az a seb, ami egyébként is már szépen gyógyul. Neki elhitte, így többet az óvodában sem húzta a lábát, és végre a kedélyek is megnyugodtak.

A mai napig is töröm a fejem azon: vajon mi okozhatta ezt a hatalmas viselkedésbeli különbséget a külső sérülések és a belső fertőzések között a fejében?

Hogy lehet az, hogy olyan magas lázzal, ami nemhogy egy felnőttet, de egy bálnát is kiütne, ez a gyerek amúgy prímán érzi magát, míg egyetlen apró vágással az ujja hegyén szinte már végrendeletet diktál? Talán elrontottunk valamit?

Őszinte leszek: nem érzem úgy, hogy mi, a szülei tehetünk volna erről. Sőt, ha a mi reakcióink számítanak, akkor a 40 fokos lázak idején feküdt volna, mint a kisangyal, míg a horzsolások, vágások két puszira és egy ragtapaszra gyógyultak volna. Hosszú gondolkodás és nem kevés másokkal folytatott tanakodás után a következőkre jutottam.

  1. Lehet, hogy simán ilyen fajta ez a gyerek, és teljes mértékben normális a viselkedése, még akkor is, ha ennyire másképp reagál a külső sérülésekre és a betegségekre.
  2. A sérülések mégiscsak kézzelfogható, látható dolgok, míg egy fertőzés nincs szem előtt, a gyulladt manduláját nem igazán látja, pedig rosszabbul nézett ki, mint a hegekkel teli térde. Így aztán logikus, hogy a sérülés sokkal, de sokkal rémisztőbb. Meg persze fájdalmasabb is.
  3. Egyéves kora előtt volt egy komolyabb sérülése – koponyatörés –, ami bár nyom nélkül gyógyult, mégis dolgozhatott benne mélyen. Talán innen eredt a sérülésekkel szembeni minden fokozott reakciója.

Anyaként igyekeztem mindent megtenni azért, hogy a gyerekem elhiggye: nem a világ vége, ha megüti magát vagy megsebesül. Tudom, hogy minden lónak két oldala van, így arra is gondosan ügyeltem, hogy ne bagatellizáljuk el a dolgot. Csak kezeljük a helyén – vagy még inkább, adott esetben a térdén – a dolgokat. A betegségeknél pedig az volt a cél, vegye egy kicsit ő is komolyan azt, hogy pihenésre is szüksége van a sok ezer fordulatszámos pörgés mellett.

Úgy tűnik, vannak dolgok, amiknek kell a kifutási idő, akár évekre is szükség van, míg beérik az eredmény. De az is lehet, hogy nem az anyai ténykedés eredménye, hogy ma már nem esik kétségbe egy csepp vér láttán, és bizony fegyelmezetten fekszik, ha lázas. Csak az kellett hozzá, hogy felnőjön.

Szponzorált tartalom
Megosztás Facebookon