nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Sztárok
„Ötvenévesen pincérnek állni azért nagy lelkierőt kíván”

„Ötvenévesen pincérnek állni azért nagy lelkierőt kíván”

Egy férfi szinkronúszócsapatról és az életközépi válságról forgatott filmet a francia filmsztár, Gilles Lellouche, aki ezúttal csak a kamerák mögött bizonyított, ugyanis nem akart fürdőruhában állva filmet rendezni. A Szabadúszók című filmről Párizsban beszélgettünk.
TóCsa
TóCsa
f Ajánlom

Meggyűlt a bajod rendezőként azzal, hogy egy csomó fürdőruhás pasit kellett rendezned a filmben?

Igazából ez inkább előny, mint hátrány. Ha az emberen nincs sok ruha, hirtelen nagyot esik az egója. Eltűnik a különbség sztár és nem sztár között: ruhátlanul valahogy mindenki egyenlőbbé válik. Jó módja ez annak, hogy megtörje a jeget – már ha van – a színészek között.

Magad is ismert és népszerű színész vagy, és az életkorod alapján simán befértél volna a film szereplői közé. Hogyhogy nem osztottál magadra is szerepet?

Nem szerettem volna fürdőruhában állva rendezni. Nem ez a legjobb módja annak, hogy rendezőként komolyan vegyék az embert. (nevet) Túl sok munkával járt volna, hogy mindkét szerepkörben helyt álljak. Úgy döntöttem, nem arra akarok figyelni, hogy én jó legyek a kamerák előtt, inkább teljes erőbedobással a színészeimre koncentrálok, és próbálom a legjobbat kihozni belőlük. Öt évet dolgoztam ezen a projekten, nem akartam elrontani. Úgy érzem, pusztán az egómról szólt volna, ha nemcsak a kamerák mögött vagyok jelen, hanem előttük is. Így legalább tényleg csak arra kellett figyelnem, hogy azt a filmet forgassam le, ami ott pörög a fejemben. Önmagában az is komoly kihívás, hogy ennyi színészt rendezzek egyszerre. A színészek sokszor olyanok, mint a rosszalkodó gyerekek: ha nem figyelsz rájuk, hajlamosak elviccelni a dolgokat.

Látsz azért esélyt arra, hogy egy jövőbeni rendezésedben feltűnj színészként?

Nem sokat. Nem szeretném keverni a két munkakört. Talán ha megkérdeznél tíz év múlva, amikor a karrierem épp gödörben lesz, és ki leszek éhezve a sikerre, már mást válaszolnék, de most még így gondolom.

Fotó: Francois Durand/Getty Images

Elképesztő szereplőgárdát szedtél össze. Nehéz volt meggyőzni ennyi híres színészt, hogy neked dolgozzon?

Szerencsés voltam ezzel a filmmel. Nehéz volt elérni, hogy zöld utat kapjon, de onnantól kezdve, hogy ez megtörtént, már minden simán ment. Először Mathieu Amalricot próbáltam befűzni, akivel már volt szerencsém együtt játszani. Kellett egy színész, aki egyszerre képes vicces lenni és bemutatni egy karakter depresszióját, és nála alkalmasabbat nehezen találnék. Mázli, hogy tetszett neki a sztori. Még a forgatókönyvet sem akarta elolvasni, annyira bízott bennem. Persze azért később elolvasta. (nevet) Innentől kezdve Mathieu egyfajta mágnesként működött. Amint meghallották a színészek, hogy ő benne van, ők is rögtön aláírták a szerződést. Ha Mathieu valamiben benne van, az egyfajta minőségi garanciát jelent ebben a szakmában.

Említetted, hogy öt évet dolgoztál a filmen. Mesélnél a kezdetekről?

Ez egy nagyon másféle filmnek indult. A karakterek hasonlók voltak, de nem szinkronúszókról, hanem bankrablókról szólt volna. Két évet beleöltem a forgatókönyvbe, de a végeredmény borzasztóan unalmas lett. Rájöttem, hogy ez végig zsákutca volt, és nem ezt a filmet akarom megcsinálni. A bankrablós szál teljes kudarc volt, de az már ebben a változatban is tetszett, hogy életközépi válságba jutott férfiak csinálnak együtt valamit, beszélgetnek egymással a problémáikról, amitől lassacskán újra elkezdik élvezni az életet. Viszont ennek ellenére elmentem a produceremhez, és elmeséltem neki, hogy alkotói válságba kerültem, mert nem érzem úgy, hogy a filmbéli férfiaknak bankot kellene rabolniuk. Ekkor ő hívta fel a figyelmemet egy dokumentumfilmre a tévében (a Men Who Swim című 2010-es svéd–angol film – a szerző), ami egy férfiakból álló amatőr szinkronúszócsapatról szólt. Megnéztem, és rájöttem, hogy pontosan ez az a háttér, amire szükségem van a filmemhez. Ez a sport tökéletes volt ahhoz, hogy összehozza a szereplőimet, és közös célt adjon számukra.

Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, hogy az angolok ugyanazon dokumentumfilm által inspirálva készítenek nagyjátékfilmet egy csapatnyi szinkronúszó férfiról?

Amikor láttam a dokumentumfilmet, el akartam érni a készítőit, hogy megvásároljam a filmjogokat. Bár tudtam, hogy nem ezt a konkrét történetet filmesítem meg, csak inspirációként használom, úgy gondoltam, ez lesz a járható út. Azonban hiába kerestem őket, sosem válaszoltak. Úgy tudom, hihetetlenül sokan keresték meg őket ugyanezen okból, például később megtudtam, hogy egy másik francia filmet is terveztek forgatni belőle az én filmemmel párhuzamosan. Utána kiderült, hogy a dokumentumfilm producere maga kezdte el készíteni az angol változatot (a Férfiak fecskében című filmet tavaly nyáron játszották a hazai mozik – a szerző), így a két film egyszerre forgott. De nem hittem, hogy hasonlók lesznek, ezért nem is igazán féltem a konkurenciától.

Szabadúszók (2018)

Megnézted azóta?

Kíváncsi vagyok rá, de még jutott rá időm.

A versenyhelyzet frusztráló volt számodra, vagy inkább inspirált?

Hogy őszinte legyek, magasról tojtam rá. Amikor a másik francia projektről hallottam, már kicsit más volt a hozzáállásom. Nem gondoltam volna, hogy van helye két hasonló filmnek a francia piacon, így fel is függesztettem a filmet, amíg meg nem erősítették nekem, hogy a másik projekt szétesett, és sosem fog megvalósulni. Újra belefogtam, és ugyan később is hallottam arról, hogy más filmtervek futnak az enyémmel párhuzamosan, de akkor már nem érdekelt. Tudtam, hogy mit akarok kezdeni ezzel a történettel, ezért már nem féltem. Bokszolós filmből is van rengeteg, a Rocky mellett is maradt még hely filmet készíteni a sportágról. Tisztában voltam vele, hogy a Szabadúszók nem a szinkronúszásról, hanem válságba került férfiakról és az emberségről szól.

A Szabadúszók egyik fő témája az életközépi válság. Téged utolért már?

Előbb-utóbb mindenkit utolér, legfeljebb letagadja. Sok dolog benne van ebben a filmben magamból. Olyan dolgok, amiktől szenvedek, olyanok, amik őrületbe kergetnek, olyanok, amikre mérges vagyok, olyanok, amiket szeretek, és olyanok is, amiket látok magam körül. Például sok színész barátomon látom, hogy alig kapnak szerepet, miután elérték a 45 éves kort. Válságba jutnak, hiszen az egész eddigi életüket a színészkedésre tették fel. Olyan ez, mintha minden pénzedet feltennéd a kaszinóban a pirosra, aztán a fekete jönne ki. Hogyan tudod ezt feldolgozni magadban? Ötvenévesen pincérnek állni azért nagy lelkierőt kíván. Ez is ott van a filmemben.

Te magad sportolsz?

Nem mondanám. Rengeteg barátom focizik, és ez egy tökéletes alkalom arra, hogy kiszabadulj otthonról hétköznap este. Engem sosem vonzott, hogy húsz kilométert vezessek azért, hogy aztán fel-alá futkosva megizzadjak egy fűtetlen tornateremben, de megértem, hogy ez sokaknak nem a sportról szól, hanem arról, hogy társaságban legyenek. A sport azonban engem sosem érdekelt, és nemcsak nem sportolok, hanem még a tévében sem nézek sportműsorokat.

Megosztás Facebookon