Sztárok

„Sokan azt gondolták rólam, szép ez a gyerek, de nem egy jó színész” – Nagy Ervinnel beszélgettünk

A Katona József Színház színésze, az Állítsátok meg Terézanyut!-ban és a Kincsemben, majd a Terápiában nyújtott alakításainak köszönhetően egy ország ismerte meg a nevét, most pedig az RTL Klub A Tanár című sorozatában láthatjuk. Interjú Nagy Ervinnel.

Januárban indult az RTL Klub A Tanár című dramedy-sorozatának második évada, amiben te játszod a főszerepet. Ezen kívül készülsz valami újra filmen, színpadon, tévében?

Igen. Március 8-án mutatjuk be A Platonovot a Katonában Székely Kriszta rendezésében, amiben Oszipot játszom. Ebben az évadban ez az egy bemutatóm lesz: az igazat megvallva, a sorozat forgatása miatt mostanában nem igazán jut időm a színházra. De azért itt vagyok, jelen vagyok, nem koptam ki a társulatból. Szerencsém van, mert azt hiszem, Gábornak (Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója – a szerző) sincs ellenére, hogy minél több országosan ismert színész legyen a társulatban. Ez a színháznak is jót tesz, pláne most, hogy a kulturális TAO-támogatás megszüntetése miatt egyre fontosabbak lesznek a jegybevételek.

Új film- vagy sorozatszerep?

Nincs. Az igazat megvallva most elég nyugis az életem, és vágytam is már erre a nyugalomra. Amikor A Tanárt forgatjuk, akkor nagyon kevés a szabadidőm, úgyhogy most nagyon élvezem, hogy nem kell mindennap a kamera elé állnom.

Szeretsz A Tanárban dolgozni?

Igen. Igaz, én nem is sorozatként, hanem filmként tekintek erre a produkcióra, mert minden szempontból úgy állunk hozzá, mintha egy mozit forgatnánk: fontos, hogy a forgatókönyv, a rendezés, az operatőri munka és a színészi játék is a lehető legszínvonalasabb legyen. Azért vállaltam el ezt a szerepet, mert különleges kihívásnak tartom. Többek között azért is, mert egy olyan tanáreszményt kell megjelenítenem a képernyőn, amire szerintem nagy szüksége lenne a közoktatásnak. A magyar tanárok egy része sajnos nem olyan, mint Vasvári Szilárd: nem tudnak olyan szabadon élni és dolgozni, mint ő. Sokan kritizálnak is minket amiatt, hogy A Tanár nem tükrözi elég híven a hazai viszonyokat, hogy nálunk a tanárok örülnek, hogy ha a rengeteg meló után végre hazaesnek, jut idejük, erejük főzni vagy a gyerekeikkel foglalkozni. Igazuk van, ez egy fikciós sorozat, aminek a főszereplője egy kitalált karakter, egy olyan fazon, aki egyfajta „egyetemes tanáreszményt” testesít meg. Egy ideált, ha tetszik, de én azt hiszem, hogy néha jó ilyen ideálokat felmutatni. Jó lenne, ha a magyar iskolákban olyan pedagógusok taníthatnának, akik – mint az általam játszott karakter is – a saját gyerekeikként tekintenek a diákjaikra, akik hajlandók megtenni mindent az általuk nevelt gyerekekért. De, persze, ehhez az kellene, hogy megteremtsék a méltó körülményeket a számukra, hogy a jelenleginél sokkal okosabban, rugalmasabban, több ráfordítással irányítsák a közoktatást a politikusok. Fontos lenne, hogy nagyobb szabadságot kapjanak, nagyobb autonómiát élvezhessenek az iskolák vezetői – ahelyett, hogy „fölülről” megmondják nekik, mit csináljanak.

Nagy Ervin

Fotó: Neményi Márton

Sajnos, ez a fajta kézi vezérlés nálunk nemcsak a közoktatásban, hanem az élet szinte minden területén, köztük a tudományban és a kultúrában is egyre inkább érezhető.

Szerintem a kultúrát nem fogják tudni megenni. A kultúra lerázza magáról ezt a fajta irányítást, mert ha nem engedik szabadon szárnyalni, akkor elromlik, és szar lesz. Ilyen a színház és a film is; te emlékszel még A nagy traktoros és a kis parasztlány című termelési regényből készült tévéfilmre? Nem emlékszel rá, mert már akkor sem érdekelt senkit, amikor bemutatták. Szerintem előbb-utóbb a politika is rájön, hogy a kultúrát nem lehet megrendszabályozni – már csak azért sem, mert ha egy országban olyan darabokat, filmeket mutatnak be, amikre a kutya sem kíváncsi, az az ő kudarcuk is lesz. Persze, szorongatják a független alkotókat, és hihetetlen harcot kell folytatniuk a felszínen maradásért, de én mégis azt gondolom, hogy van értelme ennek a küzdelemnek. Hiszek a művészet és a kultúra szabadságában, a tehetség erejében. Nehéz lehet egy művészszínház igazgatójaként is a nézői igények, a gazdasági racionalitás és a fenntartói elvárások között lavírozni. De a Katona a bizonyíték, hogy mindezek mellett is lehet remek színvonalú, előremutató, kortárs színházat csinálni.

A Katonaában, az Örkényben vagy a Vígben még igen. De az elmúlt években azért számos olyan rendező hagyta el az országot Bodó Viktortól Schilling Árpádig, akik nem csak itthon, hanem külföldön is bizonyítani tudták, hogy nagy formátumú színházi emberek, és remek produkciókat tudnak tető alá hozni.

Igen, ez valóban nagy probléma. A TAO-támogatás elvétele például mindenkit sújt, mi is megérezzük, de a leginkább azokat az alternatív színházakat, táncszínházakat, független társulatokat, amelyek, mivel nem kell annyi embert elérniük, mint egy kőszínháznak, sokkal szabadabban kísérletezhetnek a témákkal és formákkal, mint mi. Ezek a műhelyek igazi „kulturális startupként” működnek: olyan módszereket, mintákat, megközelítésmódokat tudnak kifejleszteni, amik idővel a nagyszínházakba és a filmbe is átemelődnek, és ezzel megtermékenyítik, felfrissítik, új életre keltik azokat is. Nem akarok hosszas szakpolitikai fejtegetésekbe belemenni, mert nem értek hozzá és nem is vagyok elég tájékozott, de az biztos, hogy nagyon fontos lenne megőrizni ezeket a műhelyeket – ahelyett, hogy az utolsó cseppig kiszívjuk a vérüket, és elvándorlásra kényszerítjük őket. Sose felejtem el, amikor annak idején Demszky Gábor átadta a várost Tarlós Istvánnak, csak annyit kért tőle, hogy őrizze meg Budapest kulturális sokszínűségét, mert ez egy páratlan érték. Igaza volt. Jó lenne, ha a hatalom is felismerné végre, mekkora hungarikumértéke van a magyar kultúrának – különösen ennek a mindig izgő-mozgó, folyamatosan újító és megújuló, külföldön is elismert szeletének.

Vannak azért biztató jelek is, a magyar film például az elmúlt években, Andy Vajna kormánybiztossága alatt tényleg szép sikereket ért el.

Köztudott, a sajtó is megírta, hogy Andyvel nem volt túl jó a viszonyunk. De ennek ellenére el kell ismernem, hogy Andy olyan filmfinanszírozási és gyártási struktúrát épített fel, ami remekül működik. Korábban soha nem kellett ennyi szakmai szűrőn, fejlesztési fázison átmennie egy forgatókönyvnek; ráadásul amíg külföldön iszonyú sok pénzt kell fizetni egy szkriptdoktornak, hogy átnézze a könyvet, nálunk ezt a Filmalap állja. Vajna nagyon profi és optimalizált rendszert rakott össze, szerintem ennek is köszönhető, hogy az elmúlt években a magyar rendezők – Enyedi, Nemes Jeles, Deák Kristóf és a többiek – sorra hozták el a legrangosabb nemzetközi díjakat az Oscartól az Arany Pálmán át az Arany Medvéig. Ráadásul azt sem mondhatja senki, hogy elkótyavetyélték volna a pénzt: csak olyan filmeket gyártottak le, amiben fantáziát láttak. A Filmalapnál profizmus van és rend, vigyáznak a lóvéra. Ez, és persze az is, hogy Andy jó kapcsolatot ápolt a hatalommal, végre igazi létbiztonságot hozott a szakmában, ami lehetővé tette, hogy az emberek nyugodtan dolgozzanak, és fejlődjenek. Ideje volt már, mert a Filmalap előtti időszakban igazi kupleráj volt ebben a szegmensben, sok milliárd forint ment és tűnt el, miközben mindenki mérgelődött – én is –, hogy miért nem készülnek új filmek.

Nagy Ervin

Fotó: Neményi Márton

A biztonság tehát megvolt, és azt mondják, többé-kevésbé a művészi szabadság is megmaradt.

Ez így van, a Vajna-féle vezetés meghagyta a művészi szabadságot az alkotóknak, és csak nagyon ritkán próbált meg fölülről, a rendezőt megkerülve beleszólni egy-egy filmbe. Azt mondták, itt van ez a művész – hívják Herendi Gábornak, Goda Krisztának, Enyedi Ildikónak vagy Nemes Jeles Lászlónak –, akinek bizalmat szavaztunk, mostantól az ő joga és felelőssége, hogy hogyan csinálja meg a filmet. Persze, születtek azért olyan darabok is, amiknek szerintem nem kellett volna megszületniük; nyilván sokan nem értik, mi szükség volt a Pappa Piára, de nézték. Ez is egy árnyalat volt a magyar film örvendetesen színes palettáján.

Sokan attól félnek, hogy Vajna halálával könnyen széteshet ez a jól működő rendszer.

Bízom benne, hogy nem így alakul. Azt gondolom, hogy ez a rendszer az ő öröksége, és talán maga a miniszterelnök sem engedné meg, hogy hozzányúljanak. Persze, kérdés, hogy a politika kit rak majd a helyére. Remélem, olyasvalakit, aki megtartja az értékeit – ahelyett, hogy miután átvette az irányítást, nagy dérrel-dúrral bejelentené, hogy mostantól az lesz, amit ő akar, és nekiáll szétrombolni mindent. De ha nem egy véresszájú csinovnyikot, hanem egy hozzáértő, kompromisszumkész embert tesznek a Filmalap élére, akkor szerintem nincs mitől tartanunk.

A sorozat sokáig lenézett műfaj volt, de az utóbbi időben Amerikában, Nyugat-Európában és nálunk is egyre nagyobb lesz a presztízse. Az RTL Klub a napokban mutatta be új Alvilág című szériáját, amiben a Lisa, a rókatündérből ismert Balsai Móni játssza a főszerepet, és hamarosan indul egy újabb is Tenki Rékával és Nagy Zsolttal. Mondhatjuk, hogy a sorozatoké a jövő?

Igen. Már csak azért is, mert azokból lehet megélni. A színházak botrányosan rosszul fizetnek, a film pedig kiszámíthatatlan dolog – nézd meg, a kedvesemet, Borbély Alexandrát 2017-ben Európa legjobb színésznőjének választották a Testről és lélekrőlben nyújtott alakításáért, azóta viszont itthonról föl se hívták, ami szerintem nonszensz. Sajnos, a személyes tapasztalataim is hasonlók, hiába forgatsz le egy Szezont, egy Kincsemet vagy egy Terápiát, egyáltalán nem biztos, hogy utána dőlni fognak a felkérések. Ha jön egy nagyobb filmszerep, úgy érzed, most végre elindulhatsz: mindenki lapogatja a hátadat, a nők felismernek az utcán, a 7-es buszon rád kiabálnak, hogy milyen jó voltál, autogramokat osztogatsz – aztán ahogy jött, el is múlik felhajtás, pedálozhatsz megint, hogy dolgozhass. Csupa hepehupa ez a karrier – legalábbis én így tapasztaltam, lehet, hogy a Thuróczy Szabolcs mást mondana erről. Ebben a helyzetben, ha jön egy nagy gyártó cég, mondjuk az RTL Klub, és azt mondja, „Figyelj, öcsém, régóta figyelünk, tudjuk, ki vagy és mit tettél le az asztalra. Itt egy szerep, ha jól csináljuk, akkor lesz pénz, paripa, fegyver!”, persze, hogy igent mondasz. Pláne, hogy kiszámítható a meló, egy ilyen sorozattal két-három évre előre tervezhetsz. Arról már nem is beszélve, hogy A Tanárt egy este alatt kétszer annyian nézik meg, mint a Kincsemet összesen.

Mondtad Thuróczy Szabit, ő szerintem főszerepben is tipikus karakterszínész, te viszont jobbára hősszerepeket játszol. Nem félsz, hogy bezárnak a szépfiú-dobozba?

Nem igazán. Persze, rég benne vagyok már abban a bizonyos dobozban, de azért igyekszem a magam szerény eszközeivel mindig valami újat beletenni az alakításaimba: nézd meg, Vasvári Szilárd például egyáltalán nem olyan, mint Blaskovich gróf, szóval nem érzem úgy, hogy sorozatban gyártanám az egy kaptafára szabott figurákat.

Nagy Ervin

Fotó: Neményi Márton

Mégis, szívesen játszanál másfajta karaktereket? Örülnél, ha a karriered egy pontján III. Richárd vagy Shylock szerepében állhatnál a színpadra?

Nem hiszem, a színházban az olyan típusú embereket, mint én, nem találják meg az ilyen szerepekkel. A tévében talán igen: ott ad abszurdum az is megtörténhet, hogy azt mondom, figyeljetek, van egy marha jó sorozatötletem, féllábút játszanék benne, púpost vagy bénát, nézzétek, itt a forgatókönyv, szeretném megcsinálni, ők meg rábólintanak. De ehhez saját ötletek, projektek kellenek. Tudod, ahogy Matthew McConaughey is csinálja.

Őt szinkronizáltad is, kicsit hasonlítotok is egymásra.

Viccelsz? Nem is kicsit. (Nevet.)

Úgy fest, nagyon tudatosan gondolkozol a szakmádról és a karrieredről. Rendezni nem akarsz?

Nem. Képzeld, a producerkedés sokkal közelebb áll hozzám. Igaz, a filmezés nálunk nagyon rendezőközpontú, nincs is szükség igazi producerekre: odamennek a rendezők András bácsihoz, megmutatják neki a könyvet, és ha jó, megkapják rá a pénzt. A kertévés szakma viszont más: az az igazi versenyszféra, ott látok valódi lehetőségeket.

Ha már szakma, édesapád és édesanyád is sportoló volt, te miért lettél színész?

Azért, mert nem voltam elég tehetséges a sportban. Egy ideig futballoztam és atletizáltam is; a foci apukámtól jött, ő menő, NB1-es futballista volt, de nem jött össze, hiába igyekeztem, sehogy se tudtam olyan jó lenni, mint ő. A művészetek viszont gyerekkorom óta érdekeltek, jártam drámaszakkörbe, szavalóversenyekre, fújtam a Talpra magyart az április 4-ei meg a május 1-jei ünnepségeken. Imádtam az irodalmat és a zenét, Salingert és Jim Morrisont; volt egy barátom még Dunaújvárosban, akivel sokat lógtunk együtt, ő gitározott, én énekeltem, éltük a tinédzserek kisművész-kisbohém életét. Aztán tizenhat évesen feljöttem Pestre egy kis művészképzőbe, és onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy színész leszek. Fel is vettek elsőre a Színművészetire.

Nagy Ervin

Fotó: Neményi Márton

A szüleid hogy fogadták, hogy nem élsportoló lettél, hanem színész?

Apám rosszul, jó tíz évig nem is tudta megemészteni ezt.

Rosszban voltatok emiatt?

Nem, csak éreztem, hogy neheztel rám, amiért abbahagytam a futballt. De aztán megbékélt. A sport egyébként azóta is fontos része az életemnek, teniszezek, squasholok, úszok. Tulajdonképen bármilyen mozgásformát meg tudok tanulni: így volt ez a lovaglással, a vívással, a síeléssel, a búvárkodással, a golffal és az ejtőernyőzéssel is. Jó, hogy így van, mert a sport és a mozgás nagyon megédesíti az életemet.

A főiskolán Máté Gábor osztályába jártál.

Igen, nagyon régi nexus a miénk. Máté a második apám, aki hamar a szárnyai alá vett, és mindenben segített, amiben csak tudott. Örökké hálás leszek neki ezért – tulajdonképpen neki köszönhető az is, hogy még mindig a Katonában vagyok. Vele találkozni olyan, mint amikor az ember hazamegy meglátogatni az apját, és dumálnak egy jót, mindig megmelengeti a szívemet. Kitartott mellettem, még akkor is, amikor sokan azt gondolták rólam, „Jó-jó, szép ez a gyerek, szeretik a lányok, de nem egy jó színész”.

A magyar rendezőknél szokás, hogy diszkriminálják a „szépfiúkat”?

Nem jellemző, én nem érzem úgy, hogy diszkriminálnának. Persze, volt egy halom olyan szerep, amit szívesen eljátszottam volna, de inkább karakterszínészekre osztották, de ez nem is olyan nagy baj, mert rákényszerített arra, hogy folyamatosan új utakat és lehetőségeket keressek: ha kellett, elmentem operát vagy operettet énekelni, ha kellett, táncszínházba, ha kellett, sorozatba mentem. Folyamatosan benne voltam a flow-ban, ennek is köszönhető, hogy olyan sokszínű a pályám.

Ha már szépfiúk: nincs túl sok hozzád hasonlóan hősszerelmes svádájú színész a magyar placcon.

Voltak, de sokan megbolondultak vagy alkoholisták lettek. Az osztálytársaim közül voltak, akik jobban indultak, mint én, például a Gyuriska János vagy a Hujber Feri. Amikor a Közel a szerelemhez főszerepét játszotta, kurvára úgy nézett ki, hogy a Feri üstökösként lő ki közülünk, aztán máshogy alakultak a dolgok. Ez egy hosszú távú szakma. Volt, hogy mindent, de tényleg mindent a Csányi Sanyival játszattak el, volt hogy a Stohl Andris vagy a Szabó Győző volt éppen a topon. Mindenkinek vannak ilyen hullámai, az igazán nehéz az, hogy hosszabb ideig a csúcson, a tűzvonalban maradj.

Nagy Ervin

Fotó: Neményi Márton

Tudva lévő, hogy a sikeres, nagy színésznők sokszor nem igazán szívelik egymást. A férfiszínészek között is nagy a rivalizálás?

Nyilván, közöttünk is van versengés, de mi, férfiak nyíltan ritkán konfrontálódunk egymással. Az egyik legnagyobb, korban hozzám közel álló „riválisom” például a Lengyel Tomi, mindketten rengeteget dolgoztunk az elmúlt öt-hat évben, mégsem irigykedünk egymásra. Sőt kimondottan jóban vagyunk, akárhányszor lát valami újban, mindig felveszi a telefont, és gratulál. Nagyon becsülöm ezért. Szerintem a férfiak, ha összeszorított foggal is, de elismerik, ha valaki valami igazán jót tett le az asztalra. Legfeljebb utána hazamennek, megisznak két sört, kutyapicsáznak egy sort, és végiggondolják, hogy hogy tudnák ők is jobban csinálni a munkájukat.

Vannak olyan színpadi vagy filmszerepeid, amikre különösen büszke vagy?

A Terápiára nagyon büszke vagyok. A Kincsemre is, mert gyermekkori álmom volt, hogy egy igazi kalandfilmben játszhassak. Hatalmas Jean Marais-rajongó voltam, mindig rohantam haza focizásból vagy pingpongozásból, ha adta a tévé valamelyik filmjét, így amikor megkaptam Blaskovich gróf szerepét, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Annál is inkább, mivel nagyon sokan látták, egyfolytában tele voltak a mozik, amíg vetítették. A színházi szerepeim közül az Ivanov volt nagyon fontos a számomra (a Katona Ascher Tamás rendezte Csehov-feldolgozásában Borkint játszotta – a szerző), amivel bejártuk a világot és az Esőember, ami olyan érzelmeket mozgatott meg bennem a színpadon, amilyeneket korábban egyetlen előadás sem. Az a darab már csak a János (Anger Zsolt rendezésében Kulka János játszotta Raymond Babbittet, Barry Levinson Oscar-díjas filmjének autista főhősét, akit a vásznon Dustin Hoffman alakított felejthetetlenül – a szerző) miatt is emlékezetes marad a számomra.

Ha már férfiszerepek, Váczi Rozival 2010-ben született egy közös kislányotok. Nem tűnsz egy tipikus „family mannek”, hogy éled meg az apaságot?

Csodálatos élmény volt, hogy megszületett a lányom, ez ahhoz is hozzásegített, hogy színészként érzékenyebb, intuitívabb legyek. Annak a matériának, amit én estéről estére gyúrok a színpadon, nagyon fontos része az apaságom: az, hogy a gyerekemmel olyan intimitást élhetek meg, amilyet még soha senkivel. Olyan ősi, primer érzéseket ébresztett fel bennem, amik a felnőtté válással kikopnak az emberből – pedig színészként sokszor nagy szükség lenne rá, hogy újra át tudjuk élni ezeket. Ő egy nő, egy kiscsaj, akibe lehet szerelmesnek lenni, akinek mindent oda lehet adni, akivel a gyengédnél is gyengédebbnek lehet lenni. Soha nem tudom megunni, amikor találkozunk, és a nyakamba ugrik, ilyenkor olyasmit érzek, amit még nőkkel, szerelemben sem éreztem soha.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.