10 kellemetlen dolog, amibe akkor ütközhetsz, ha egy világsztárral interjúzol

A borzalmas skót akcentus

Telefoninterjú James McAvoyjal? Jöhet! A sztár a Mocsok című korrupt zsarus filmjét promózta, és nagyvonalúan rám szánt húsz percet az életéből, de két dologgal egyikünk sem számolt: a borzalmas minőségű telefonvonallal és a teljesen érthetetlen skót akcentusával, ami így együtt gyilkos kombónak bizonyult. A húsz perc alatt a vonal négyszer (!) szakadt meg, és mindig veszettül próbáltuk újrahívni egymást, ami gyakran épp azért nem sikerült, mert pont egyszerre akartuk megtenni ezt. A „beszélgetés” jobbára úgy telt, hogy feltettem a kérdésem, ő visszakérdezett, mert nem hallotta, majd elmondta a válaszát, amiből én alig értettem valamit, aztán feltettem a következő kérdésemet, ő visszakérdezett, és így tovább… A végén a diktafonos felvételt százszor visszahallgatva próbáltam leírni az interjút, és nem állítom, hogy nem voltak hézagok, amiket a „talán ezt mondhatta” felkiáltással kellett kipótolnom.

Jó hírem van, megkaptad az interjút. Fél óra múlva kezdhetsz!

Íratlan szabály a szakmában, hogy egy interjút legalább egy-két nappal előtte illik visszaigazolni (ha utazni kell érte, akkor ennél néhány nappal többre van szükség), hiszen az újságírónak azért készülnie is kell rá, szabaddá kell tennie magát stb. Nos, tavaly nyáron a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon fordult elő velem, hogy a sajtós örömmel hívott fel azzal – épp reggeliztem a hotelemben –, hogy megkaptam a kért Barry Levinson-interjút, az Esőember Oscar-díjas rendezője fél óra múlva (!) vár a hoteljében. Azért kedvesen megkérdezte, hogy odaérek-e. Mondtam neki, hogy rohannom kell, de igen. A teljes felkészülésem annyiból állt, hogy útközben átpörgettem a telefonomon Levinson Wikipédia-oldalát. Mondanom sem kell, a szívem a torkomban dobogott, de végül is túléltem valahogy.

Siess, a sztár ebédszünetre megy!

Romantikus játékra hívtuk Dakota Johnsont, ez lett belőle – Exkluzív videó

Ülök a hotel folyosóján a Dakota Johnson–Leslie Mann páros interjúmra várva, amikor a sajtós odalép hozzám, hogy elnézést kérve közölje: a lányok már nagyon éhesek, és én leszek az ebédszünet előtti utolsó újságíró, ezért kicsit kevesebb időm lesz velük, és amúgy is sietnem kéne. Jó kezdés. Belépek a szobába, látom az arcukon, hogy lélekben már az étteremben vannak, a kérdéseimre adott válaszok végig a „legyünk már túl rajta” hangulatban telnek, és már akkor véget ér az interjúm, mielőtt igazán elkezdődne. Pislantok egyet, és A szürke ötven árnyalata színésznője már el is viharzott mellettem az ebédje irányába. Én meg ezért utaztam Budapestről Londonba.

A sértődős sztár

Woody Harrelsont mindenki a világ egyik leglazább és legközvetlenebb filmsztárjának tartja, és magam is hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak én fogtam ki egy rossz napját. A Zombieland című filmje kapcsán beszélgettünk telefonon, az első öt perc jó hangulatban is telt, de aztán meg mertem őt kérdezni arról, hogy miért annyira fontos neki a marihuána legalizálása, hogy rendszeresen tüntessen az ügyért. A válasz a telefonban kínos csend volt, aztán egy idő után megszólalt egy női hang – valószínűleg a színész asszisztense –, hogy Woody erre a kérdésre nem válaszol, és mostantól csak és kizárólag az új filmjével kapcsolatban kérdezzem. Innentől kezdve a korábban kedvesen csevegő Harrelson átváltott morcosba, rövid, tömör mondatokban válaszolgatott, és az interjúmat is öt perccel a tervezett előtt fejezték be. Máig nem értem, mi rosszat kérdezhettem.

Woody Harrelson (Fotó: Jean Catuffe/Getty Images)

A sokat késő repülőgép

Késő délutáni interjúm van Channing Tatummal Londonban, és én kényelmesen csak a délelőtti gépre foglaltam jegyet, nem számolva a többórás késéssel. Leszállás után folyamatos telefonkapcsolat a film magyar forgalmazójával és a Warner sajtósaival, próbálok a lehető leggyorsabban beérni a reptérről, ők pedig átszerveznek mindent, és beraknak utolsónak, hátha odaérek valahogy. London belvárosában a vonatról leszállva óriási rohanás a szállodáig a nyári melegben, mire odaérek, kapkodom a levegőt, és patakokban ömlik rólam a víz. Belépek a szállodába, a sajtós karon fog, és már cipel is Channing Tatum szobája felé – én egy pillanatra megállítom, hogy legalább hadd igyak előtte egy pohár vizet. Csúnyán néz rám, de azért megengedi. Beesek Channing Tatum és Matt Bomer elé, úgy nézek ki, mint aki épp ruhában jött ki a szaunából, zavarban vagyok, minden bajom van. Sebaj, mehet az interjú…

Az elszakadt nadrág esete

Megyek a londoni metró mozgólépcsőjén, leejtek valamit, lehajolok, érzem, hogy baj van. A lábam között a farmeremen hatalmas szakadás, szépen kilátszik az alsógatyám, és nem egész egy óra múlva interjúzni fogok Jennifer Anistonnal. Egyetlen napra jöttem, nincs nálam másik nadrág, és már időm sincs újat venni, márpedig a szakadás kellemetlenül nagy. Beérek a hotelbe, a sajtószobában összecsukott lábakkal várakozom, és amikor Aniston elé lépek, legalább annyira koncentrálok a kérdéseimre, mint arra, hogy meg ne lássa a szakadt nadrágot a lábam között. Fura pozícióban ülök végig, feszengek, de csak túlélem az interjút. Szerencsére főképp a szemembe nézett.

Egy megható pillanat

Nekünk mesélt Marion Cotillard: „Ha szeretve vagyok, és szerethetek, én már elégedett vagyok”

Tavaly interjúztam Marion Cotillard-ral Párizsban, és amikor nagyjából az interjú felénél az anyaságáról és a gyerekeiről kezdett el beszélni, a mondatai közben könnybe lábadt a szeme. Gyönyörű, őszinte, emberi pillanat volt, gondoltam, legalábbis akkor. Csakhogy. Az interjú után kimentem a sajtószobába, ahol összefutottam pár kollégával, és rögtön mesélni kezdtem az élményt: „Képzeljétek, Marion Cotillard elpityeredett interjú közben.” Néz rám az egyik, és csak annyit mond: „Nálam is.” Ránézek a másik kollégára, ő pedig megerősíti, hogy az ő interjúja közben is ugyanez történt. Mindenesetre gratula, Marion, fantasztikus színésznő vagy, frankón bekajáltam az alakítást.

A nyomulós másik újságíró

A sztárinterjúk közben gyakran előfordul, hogy az ember nem egymaga kérdezi a hírességet, hanem több újságíróval egy kerekasztal köré ülve faggatjuk. Ha a csoportban akad egy-két kellemetlen kolléga, azok simán képesek tönkre vágni mások interjúját. Íratlan szabálynak számít, hogy ilyen helyzetben az ember nem kérdez olyasmit, ami csak a saját nemzete olvasóit érdekelheti, hiszen ha a csoport minden tagja kérdezne ilyet, gyakorlatilag használhatatlan interjúk születnének. Amikor viszont a 2012-es Anna Kareninához készítettem sztárinterjúkat, a csoportomban lévő orosz újságíró nem így gondolkodott, ezért felhatalmazva érezte magát arra, hogy a film alapjául szolgáló orosz regény miatt csupa orosz dologgal kapcsolatban kérdezzen: „Jártál-e már Moszkvában?”, „Mit gondolsz az orosz népről?” stb. Hiába forgatta mindenki más a szemét az asztalnál, nyomulós emberünk jó néhány interjút eléggé tönkre vágott, többek között azt is, amelyben Jude Law-val beszélgettünk.

Jennifer Lawrence visszautasítása

2010 novembere felé kaptam egy e-mailt, hogy négyszemközti interjút lehetne készíteni Londonban egy Jennifer Lawrence nevű kezdő színésznővel, aki jövőre az egyik mellékszerepet játssza majd az X-Men: Az elsők című képregényfilmben. Kicsit utánajártam: láttam, hogy a Sundance filmfesztiválon szép kritikákat kapott a Winter’s Bone című filmjéért, amelynek idehaza akkor még nem volt forgalmazója, de ezenkívül csak egy helyes, szőke lányt láttam, aki első ránézésre nem tűnt annyira érdekesnek. Egy kollégámat küldtem magam helyett. Ha néha eszembe jut az eset, máig verem a fejem a falba.

Egy szófukar interjúalany

Az igazán jó interjúalanyok azok, akik se nem túl hosszan, se nem túl röviden válaszolnak. A túl hosszan válaszolóknak (mint például az említett Marion Cotillard-nak) képtelenség sok kérdést feltenni, míg a túl röviden válaszolóknál egy idő után az ember azt veszi észre, hogy kifogyott az érdembeli kérdésekből, és már olyanok csúsznak ki a száján, mint hogy az illető milyen könyvet olvas éppen… Velem ilyen utoljára tavaly tavasszal történt, amikor kényelmetlenül sok időt kaptam Clint Eastwood jóképű fiával, Scott Eastwooddal, aki le sem tagadhatná, hogy apja fia, lévén minden szót harapófogóval kellett kihúzni belőle. Életem leghosszabb 25 percének éreztem.