El akarta temetni a mozit, mégis éltette azt – Újra mozikban a Cinema Paradiso

Amikor bemutatták Tornatore filmjét Olaszországban, a rendező nem titkolta, hogy a mozihoz írt mozgóképes ódáját egyben a filmszínházak egyik hattyúdalának is szánta. Aztán később a filmje díjat nyert Cannes-ban, megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, bemutatták szerte a világon, és hatalmas pénzhegyeket hozott az alkotóinak, Tornatore pedig nem hangsúlyozta többé a témát. Belátta, hogy túl korán temette a mozit, hiszen maga a Cinema Paradiso is a mozivásznakon aratott elképesztő sikert. Felmerül a kérdés: a Cinema Paradiso hazug film volna? Aligha. Ugyanis a mozizás egy bizonyos fajtája valóban meghalt a kilencvenes években. A plázás egyenmozik érkezése előtt  a filmszínházaknak még karakterük volt: minden mozi más volt, és mást jelentett a nézőinek. Ha ma bemegyünk két mozi két különböző termébe, sokszor még a szaguk is ugyanolyan. Tornatore tehát a szándékával ellentétben nem a mozinak magának állított emlékművet, hanem leginkább a vidéki, karakteres, szerethető filmszínházaknak, melyek többsége tényleg megszűnt létezni a kilencvenes években.

Bukásból siker

Lehet – és kell is – ekézni Harvey Weinsteint, de az nem vitás, hogy hihetetlenül jó szeme volt a sikergyanús filmek kiszúrására és népszerűsítésére. Ha ő nincs, akkor ma az IMDb  szavazói szerint a világ 54. legjobb filmjének számító Cinema Paradisót is sokkal kevesebben ismernék. Giuseppe Tornatore ugyanis a nyolcvanas évek végén még hazájában sem számított ismert nevű rendezőnek, 150 percre duzzasztott filmje pedig gyakorlatilag visszhangtalanul tűnt el az olasz mozik kínálatában. Mondjuk ki: megbukott. Egy hazájában érdektelenségbe fulladó filmet melyik stúdióvezető venne meg nemzetközi forgalmazásra, és juttatná el egészen az Oscarig? Weinstein meglátta a lehetőséget a Cinema Paradisóban, de a segítségét nem adta ingyen. Az Ollókezű Harvey gúnynévvel is illetett producer félórányi anyagot vágatott ki Tornatore filmjéből, így a nemzetközi közönség már egy két óra hosszúságú, sokkal fogyaszthatóbb és könnyedebb filmet kapott, mint az olasz, és ez a verzió lett igazán népszerű világszerte. Nyilván a siker simogatta Giuseppe Tornatore rendező lelkét, ám az egóját mégis sérthette, hogy nem azt a változatot ünnepelték a nézők, amelyet ő annak idején megálmodott. Évekkel később végül összerakott egy az eredeti, olasz verziónál is húsz perccel hosszabb rendezői változatot, ami már alulról nyaldosta a háromórás játékidőt. Ennek is vannak ugyan rajongói, de sok a kritikusa is, és mondjuk ki: a Cinema Paradiso a produceri változatban a legvarázslatosabb.

Élet

30 fotó Szicíliáról, amitől megdobban a szíved

A Cinema Paradiso Giuseppe Tornatore számára egy nagyon személyes film. Nem csoda, hogy a forgatást is a szülőfaluja környékére, Szicíliába szervezte, és egészen nyilvánvaló a kapcsolat közte és a fiatal mozigépészből sikeres filmrendezővé avanzsáló Salvatore „Toto” Di Vita között, aki a római sikerei mögül réved vissza a múltba. A szereplő családneve, a Di Vita ráadásul magyarra fordítva életet jelent, nem titkolva azt, hogy egy nagyszabású, egy életen átívelő, erősen önéletrajzi ihletésű filmről van szó. A Cinema Paradiso három szakaszból áll: az első a kis Toto és a mozigépész Alfredo (Philippe Noiret egyszerűen parádés) barátságát és ezen keresztül a mozi és a filmek imádatát állítja középpontba. A második egy Rómeó és Júliára hajazó szerelmi történet, míg a harmadik szakaszt a múlttal való szembenézés, az ebből való tanulságok leszűrése és az ez általi jobb emberré válás jelenti egy katartikus befejezéssel megspékelve. A film egészen klasszikus hollywoodi módon meséli el a történetét: az idősebb Salvatore telefonja megcsörren az éjszaka közepén, és megtudja, hogy gyerekkori jó barátja, Alfredo, a mozigépész meghalt. Ekkor elöntik az emlékek a vele töltött időről és arról a lányról, aki akár az élete szerelme is lehetett volna, ha nem szól közbe… az élet és az, hogy akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, se internet. Ez a recept annyira bombabiztosan működött, hogy később maga Weinstein is lemásolta Az angol beteggel, de hasonló módon épül fel minden idők egyik legsikeresebb mozija, James Cameron Titanicja is.

Az élet nem olyan, mint a filmek

10 csodálatos filmzenével köszöntjük a 87 éves Ennio Morriconét

Bár a film manipulatív, szentimentális, nosztalgikus természete az elejétől fogva nyilvánvaló – Ennio Morricone zenéje minden érzelmet alaposan aláhúz –, mégis szinte képtelenség kivonni magunkat a hatása alól. És ez még akkor is igaz, ha a Cinema Paradiso sok szempontból kissé slampos mozi. Tornatore nemcsak azzal nem törődött, hogy idős főszereplője legalább egy kicsit hasonlítson a fiatalabb változatokra, hanem az idő sem különösebben izgatta. Amikor a film végén sok falubélit viszontláthatunk 30 évvel később, a legtöbbjüknek addigra már rég halottnak kéne lennie, nem pedig boldog nyugdíjasnak, és egy-két szereplő – például a falu bolondja – esetében még a művi öregítéssel sem foglalkoztak igazán. Mindezek azonban csupán alig-alig bosszantó apróságok, mivel a Cinema Paradisónak hatalmas szíve van.

A filmtörténet leghíresebb csókjai

Ahogy a film első felében megmutatja, hogy mit tud jelenteni az embereknek és egy közösségnek a mozi – a kinti falra vetítés máig gyönyörű – , és a mozik hőseitől mennyi bölcsességet tanulhatunk, az még ma is bárkit el tud varázsolni. Amikor pedig az öreg, immár megvakult Alfredo kimondja, hogy az élet nem olyan, mint a mozi, hanem sokkal keményebb, mindenki szeme sarkában megjelenik egy könnycsepp, aki valaha is a mozi szerelmesének tartotta magát. A jelenet, amelyben Toto minden este munka után elmegy a hőn áhított lány ablaka alá, és arra vár esőben-viharban is, hogy a lány lejöjjön hozzá, a filmtörténet egyik legromantikusabb pillanata. És akkor még egy szót sem ejtettem a film végén látható, egészen lehengerlő filmtörténeti csókmaratonról. Szentimentális? Lehet. Szégyentelenül nosztalgikus? Biztosan. Ettől azonban a Cinema Paradiso még a XX. század egyik leggyönyörűbb filmje marad.