nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Sztárok
James Blunt: „Nem az vagyok, akinek a marketingesek próbálnak eladni”

James Blunt: „Nem az vagyok, akinek a marketingesek próbálnak eladni”

James Blunt megosztó személyiség. Tegnap Budapesten koncertezett, és beszélgetni is nyílt lehetőség vele – a világ minden kincséért sem hagytuk volna ki.
Bus András
Bus András
f Ajánlom

James Bluntnak elképesztően sok rajongója van. Az ő szemükben a brit énekes-dalszerző olyan sármos férfi és tehetséges zenész, amilyenből nem sok futkorászik ezen a földön. A tábort jellemzően nők alkotják.

James Bluntnak rengeteg gyűlölője is van. Az ő szemükben emberünk olyan tehetségtelen nyálgép, amilyenből egy is sok (pedig létezik egy elég hiteles hasonmása is Ed Sheeran néven, de ezt most hagyjuk). A tábort jellemzően férfiak alkotják, és megvetésük ereje egyáltalán nem lebecsülendő. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, miután kiderült, hogy budapesti koncertje előtt elbeszélgethetek Blunttal. Az első reakció az volt, hogy „tök jó, bár van száma, amiért büntetést érdemel”. A következő véleményalkotó vélhetően Magyarország egyetlen olyan embere volt, aki még sosem hallott James Bluntról. Miután megismerkedett a zenéjével, e-mailt írt (ami vele olyan sűrűn esik meg, mint mással az, hogy felad egy levelezőlapot): „Hát, belehallgattam. Ez olyan, mint a komposztban felejtett faág.” Végül az interjú reggelén egy harmadik feladótól még ez az üzenet is befutott azzal a tárggyal, hogy „James Bluntnak”:

„Szeretném, ha átadnád az üzenetemet: eridj vissza katonának, és dobd el a hangszert, te tehetségtelen sutyerák!”

Mire délután a Papp László Budapest Sportarénához érkezem, már nemcsak arról vagyok meggyőződve, hogy James Blunt a földkerekség leggyűlöltebb embere, hanem arról is, hogy a második én leszek, amiért felteszek neki néhány kérdést. Mondjuk, vesztenivalóm így legalább már nincs.

Jön a mumus

Amikor kis késéssel belép az interjúzásra kijelölt szoba előterébe az esti koncert soundcheckjéről érkező énekes-dalszerző, ösztönszerűen összenézünk, és elszabadul a klisécunami. Egyáltalán nem ilyennek képzeltük. Sokkal alacsonyabb. Sőt, egy kicsit szélesebb is, nem? Ő már közben készül is az első interjúra, tévéstábnak adja, épp a kanapét segít odébb tolni az operatőrnek a legnagyobb természetességgel. Az agyonrajongott sztárt talán a színpadon hagyta magából, a nyálgép sincs jelen. Ja, és ugyanolyan Adidasa van, mint annak, aki megkért, hogy küldjem vissza katonának.

Névjegy

A Budapesten kedd este harmadszor fellépett James Blunt 1974. február 22-én született Tidworthben. 1996-ban a Bristoli Egyetem szociológia szakán diplomát szerzett az Egyesült Királyság hadseregének ösztöndíjasaként, amiért cserébe 4 éves hadiszolgálatot vállalt. Tiszti rendfokozata megszerzése után megjárta a koszovói háborút, 2002-ben, hat év után századosi rangban szerelt le. Zenei karrierje 2004-es, Back to Bedlam című albumával és a rajta szereplő You’re Beautiful című slágerrel indult be. Napjainkig mintegy 20 millió lemezt adott el világszerte, és ötször jelölték Grammy-díjra, legfrissebb albuma az aktuális turné apropóját adó tavalyi The Afterlove. Nős, egy gyerek édesapja.

Tán még pont az exkatona az, akiből a legtöbbet látni benne, bár azt azért meg nem mondanám, hogy Blunt ott volt 1999-ben, amikor a NATO főparancsnoka, Wesley Clark utasítást adott az oroszok kiszorítására a pristinai reptérről, sőt részben az ő szorgalmazására felelte erre azt a brit Mike Jackson tábornok, hogy „az én katonáim nem fogják kirobbantani a harmadik világháborút”. A szavaiból azt lehet kivenni, hogy ma már nála sincs előtérben feltétlenül a múltja. Magyarországra érkezve például eszébe sem jut, hogy az egykori Jugoszláviával határos országban jár, mert megvannak ehelyett a közvetlenül Budapesthez és az idén 15 éve tartó zenei karrierjéhez kapcsolódó emlékei: itt van a több lemezborítóját, pólómintáját és a weboldalát tervező csapat irodája, így inkább az albumok látványvilága és a helyi barátok jutnak eszébe, amikor nálunk landol.

Persze van, ami előhozza belőle a koszovói emlékeket is. „A háború, az erőszak bármikor eszembe juttatja az ott történteket, és ilyenkor persze csupa elszomorító dolog kerül felszínre – mondja. – De akármilyen erősen kapcsolódott össze a fejemben az a térség a háborúval, azt az érzést is felébresztik bennem a délszláv államok, hogy létezik jóvátétel, mert turnézó zenészként volt szerencsém visszajutni Koszovóba, játszani Albániában, Szerbiában, és azt láttam, hogy mint mindenhol, ott is egészen messzi tájakról gyűlik egybe a közönség, és ha úgy tetszik, vállt vállnak vetve áll mindenki származástól, vallástól, nemi identitástól függetlenül. Épp ezt szeretem a zenében, hogy ellenkezőleg működik, mint a politika: összehoz, nem megoszt.”

James Blunt (Fotó: Erdőháti Áron)

James Bluntnak a turnézás egyébként a civil életbe való visszailleszkedésben is segít, mert nem tagadja, hogy ezzel sok leszerelt katonához hasonlóan neki is vannak problémái. Sőt, a koncertezés egyfajta ellensúlyként szolgál számára a valóságtól teljesen elszakadt zeneiparral szemben is: „A háborús övezetekben életről és halálról van szó, onnan hazatérve úgy érzed, hogy csupa banális dologgal kell foglalkoznod. A zeneiparba átlépni pedig még ennél is nehezebb, mert itt gyakran azon megy a vita, hogy mi menő, és mi nem az,

pedig a való világban, ahol az emberek a megélhetésért, vagy akár a túlélésért küzdenek, egyszerűen nincs olyan, hogy kúl és nem kúl.

Ráadásul a civil életben az emberek hajlamosak csak a saját érdekeiket nézni, ami a zeneiparban elsősorban anyagi érdekeket jelent. A seregben viszont egymásért vagyunk, senkit nem a pénz mozgat. Alighanem azért is szeretek ennyire turnézni, mert így van zenekarom, van stábunk, megint egy csapat tagja vagyok.”

Új hangzások…

Oké, ennyit a turnékról, de mi van a hétköznapokkal? Nos, a zenész tág értelemben véve ilyenkor is a jó társaságot díjazza, hiszen hosszú ideje Ibizán él, amit „történelmileg hippi szellemiségű” helyként jellemez, és abban tart igazán erősnek, hogy az emberek arrafelé nem sietnek ítéletet mondani mások felett. Érdekes módon az ibizai hangzás viszont meglehetősen későn, csak a Martin Schulzcal közös OK című tavalyi kislemezdalánál szivárgott be a zenéjébe.

„Ez jó kérdés – nevet, amikor arról érdeklődöm, hogy mi tartott ennyi ideig. – Mindig is bírtam a dance zenét, elsősorban ezért is költöztem Ibizára. Cipruson nőttem fel, szeretem a Földközi-tengert, az éjszakai szórakozóhelyeket, szóval úgy sejtettem, jól fogom érezni magam ott. A második lemezemen az 1973 című szám egyébként már a híres ibizai klubról, a Pacháról szólt, és Pete Tong játszotta is a saját remixét a hely rezidenseként a Pachában, sőt készült néhány további remix is a számaimból, de az tény, hogy az első slágerlistás sikerem a dance műfajban az OK. A vicc az, hogy ez is egy gitáralapú dal, este a koncerten majd lehet is hallani, hogy nem lóg ki semmilyen szempontból a többi közül, igazából csak az ütem hangsúlyosabb benne egy kicsit. De szerintem pont ez a nagyszerű a zenében: a középpontjában mindig egy dallam áll, hasonlóak az érzelmek is, amiket megidéz, csak aztán a produkcióval egészen különböző irányokba lehet elvinni.”

„Gyakran sokkal izgalmasabbak azok a történetek, amiket visszahallok a dalaim kapcsán, mint azok, amik ihlették őket.” (Fotó: Erdőháti Áron)

…és a régi lemez

Persze James Blunt előállhatna a legmeghökkentőbb zenei kísérletekkel is, a rajongótábora (és az ellendrukkerei) egy részének ő már örökre az a pasas marad, aki a You’re Beautifult énekelte, azt a szép szerelmes dalt, amit pont annyian választanak az esküvői zenéjüknek, mint a Police-tól az Every Breath You Take-et. És amit mindenki ugyanúgy félreértelmez, merthogy igazából ahhoz hasonlóan egy olyan emberről szól, aki titokban figyel, mondhatni kukkol valakit. Adja is magát a kérdés, hogy ismerik-e egymást Stinggel, de mint kiderül, Blunt hiába nagy rajongója a kollégájának, még sosem találkozott vele személyesen, így végül csak arról tudok érdeklődni nála, hogy miről beszélnének, ha egyszer mégis találkoznának.

„Mondjuk, egy bokorban, ahonnan lesből figyelnénk a szemközti házat, erre gondolsz, ugye? Természetesen egy-egy csésze tea is lenne nálunk, meg termosz, és persze toll, jegyzetfüzet… Hát, szerintem nem beszélnénk semmiről, szavak nélkül is megértenénk egymást” – villantja meg öniróniáját kifejezetten jó kedvre derülve, viszont amikor arról kérdezem, hogy vajon mit üzen egy házasságról, ha egy rosszul értelmezett dalra kötik meg, hirtelen félreteszi a humort. „Szerintem van ebben valami szép, és ezt most nagyon komolyan mondom.

Amikor kiad az ember egy dalt, az onnantól kezdve már nem az övé. Nem számít, hogy miért írtam, mi inspirálta, már a hallgatóké, valaki más életének a háttérzenéje lett belőle.

Ha valaki azt mondja nekem, hogy ez szólt az esküvőjén, egy hozzátartozója temetésén, a gyereke keresztelőjén, a bar-micvóján, vagy akár csak egy buliban, az mind remek. Gyakran sokkal izgalmasabbak és fantasztikusabbak azok a történetek, amiket visszahallok a dalaim kapcsán, mint azok, amik ihlették őket.”

„Aki megnéz élőben, rájön, hogy nem az vagyok, akinek a marketingesek próbálnak eladni.” (Fotó: Erdőháti Áron)

Karakteridegen jellemazonosság

A fenti önironikus tiráda egyébként nem anomália James Blunt viselkedésében, sőt emberünk kifejezetten híres arról, hogy mennyire szereti cinkelni magát. Ahogyan arról is, hogy a Twitteren imád visszavágni az őt támadó trolloknak, méghozzá általában még náluk is keményebbre véve a figurát: a „muter utálja James Bluntot :D” tweetre például simán visszaírja, hogy „mert nem fizetem a gyerektartást?” Na, erre kössön masnit bárki, függetlenül attól, hogy feddhetetlen férfinak vagy rossz bájgúnárnak tartja, hiszen ez aztán egyik szerepkörhöz sem illik. Még az is lehet, hogy neki van igaza, amikor elég enigmatikusan úgy felel az ezt firtató kérdésre, hogy „aki megnéz élőben, rájön, hogy nem az vagyok, akinek a marketingesek próbálnak eladni”.

Az igazi meglepetés azonban még így is hátravan, ugyanis amikor felvetem, hogy mivel ő sem kíméli magát, talán nem is annyira önvédelem ez a visszatámadgatás a Twitteren, hanem a rajta keresztül inzultált rajongóit óvja vele, azt feleli: „Nem, tudod, én inkább azt gondolom, hogy ilyenkor nem adom meg a rajongóknak a kellő tiszteletet. Mindenen gúnyolódom, főleg saját magamon – ez egy amolyan brit dolog –, de ezzel együtt őszintén szeretem a munkámat, a dalaimat, nagyon hálás vagyok a rajongóimnak, a támogatóimnak, és azt hiszem, hogy

a helyett a két-három negatív tweet helyett érdemesebb lenne arra gondolni, hogy estéről estére ezrek jönnek el megnézni komoly összegekért, akár még az utazásra, szállásra is költve emellett.

Nesze neked végszó.

„Mindenen gúnyolódom, főleg saját magamon – ez egy amolyan brit dolog” (Fotó: Erdőháti Áron)

Epilógus

A fentiek fényében kíváncsian várom a bevezetőben emlegetett körökből érkező újabb „James Blunt” tárgyú leveleket. Ha tippelnem kéne, lesz köztük olyan, amelynek feladója bevallja, hogy egészen megbarátkozott vele, és olyan is, aki közli, hogy ugyanolyan ellenszenvesnek tartja, mint eddig. Egyre viszont a fejemet merném tenni: a zenéjéért senki nem lesz jobban oda. Már csak azért is biztos vagyok ebben, mert azzal nekem sem sikerült megbarátkoznom. Éppen ezért az esti produkcióról beszámolót az autentikusság és a plasztikusság, valamint az előítéletmentesség (legalábbis a negatív előítéletektől való mentesség) jegyében egy régi rajongó nőismerősömtől kap az olvasó. A főbb észrevételek:

  • „Blunt teleugrálta a színpadot – nagyon dinamikus volt, alig tartottak szünetet, hogy levegőt vegyenek.”
  • „Megszexuálta a gitárjait, megszexuálta az ukulelét, a zongorát is megszexuálta. Azt tudtam, hogy vannak zenészek, akik tudnak szexuális értelemben játszani a gitárjukkal, de azt nem, hogy zongorával is lehet ilyet. Neki sikerült.”
  • „Közölte, hogy Ed Sheeran ribanca lett, mert fellépett előtte. Szerintem fordítva kellett volna lennie.”
  • „Sajnos kicsit már kopaszodik.”
  • „Az OK szuper volt, abszolút illett a repertoárba.”
  • „Eredeti és közvetlen arc, jó a humora. Közölte, hogy a You’re Beautifult nem játssza el, mert már úgyis kifizettük a jegyet, aztán elénekeltette velünk.”

Mit is tehetnék ehhez hozzá? Lehetségesnek tartom, hogy James Blunt tényleg nem az, akinek a marketingesek mutatni akarják. Abban pedig biztos vagyok, hogy még nagyon sok haja van, én tök közelről láttam.

Megosztás Facebookon