A magyarok Oscar-története messze nem csak a Saul fiából és a Mephistóból áll

Kezdjük azzal, hogy alapvetően kétféle magyar filmsiker létezik az Oscar történetében. Az egyikben az Egyesült Államokba emigrált honfitársaink többnyire amerikai vagy angol filmekbe szakemberként bedolgozván kaptak jelöléseket, netán díjakat. A másik kategóriába pedig azok a filmek tartoznak, melyek a magyar filmgyártás részeként készültek, többnyire hazai költségvetési forrásból, elsősorban magyar alkotók részvételével, és így lettek sikeresek a tengerentúlon. Az első kategóriába tartozókból iszonyatosan sok van (Rózsa Miklós, Pressburger Imre, Zsigmond Vilmos, Ernest Laszlo, Joseph Kish, George Pal, Michael Curtiz… és ez a lista korántsem teljes), így most azokkal a díjazottakkal és jelöltekkel foglalkozunk, akik hivatalosan is hazánkat képviselték valamelyik Oscar-ceremónián.

Egy rövid dokumentumfilmmel kezdődött

Általában A Pál utcai fiúk jelölését szokták az első magyar Oscar-jelöltként emlegetni, pedig Czigány Tamás rövid dokumentumfilmje, a Részletek J. S. Bach Máté passiójából egy évvel megelőzte Fábri Zoltán filmjét. Ma, amikor egy magyar Oscar-jelöltről hónapokig cikkez a hazai sajtó, nehéz elképzelni, de Czigány jelölését egyáltalán nem kapták fel akkoriban. A vasfüggöny mögött nehezen és lassan terjedtek a hírek. A II. világháborús rémképekből összerakott montázsfilmért kapott jelöléséről a rendező is csupán másoktól értesült. Egyetlen ember gratulált neki, Makk Károly, aki a BBC-t hallgatva értesült a hírről. Pedig Czigány Tamás jelölésével beindult valami, ugyanis a már említett Fábri Zoltán két évvel később, 1969-ben megkapta az első nagyjátékfilmes Oscar-jelölésünket A Pál utcai fiúk című Molnár Ferenc klasszikus feldolgozásáért.

Illés György operatőr és Fábri Zoltán rendező az Utószezon című film forgatásán (Fotó: Fortepan)

Fábri nem maradt egyszeri jelölt, és tíz évvel később újra a legjobb idegennyelvű film kategória jelöltjei között találta magát a Magyarok című II. világháborúhoz kapcsolódó történetével, de előtte még bekerült a legjobb ötbe Makk Károly Macskajátéka, amelynek az 1975-ös díjátadót nézve szurkolhattunk volna, ha akkoriban közvetítette volna a Magyar Televízió a gálát.

A magyar Oscar-botrány

Lopás, csalás, gyilkosság: Oscar 10 legkínosabb botránya

Az igazi Oscar-lázra azonban egészen a nyolcvanas évekig kellett várni. Ahogy a cikk elején is említettük, az akkori Oscar-sikereink simán összevethetők a maiakkal, és idén csak akkor múlhatjuk őket felül, ha Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje nem marad meg jelöltnek, hanem díjazottá válik. A sikersorozat Rófusz Ferenc A légy című rövid animációs filmjével kezdődött, amely 1981-ben kapta meg az Oscart. A sikerhez egy érdekes sztori is kapcsolódik. Maga Rófusz természetesen szívesen ment volna el személyesen a díjátadóra, de akkoriban nem volt olyan egyszerű elintézni a kijutást, és neki nem is engedélyezték a kiutazását. Azonban a gálán meglepetésként mégis átvette valaki a díjat, akiről a nézők mind azt hihették, hogy maga Rófusz az.

Jól jelzi az akkori gondolkodásmódot, hogy ha az alkotó nem is, egy magyar filmes delegáció – magyarul: hivatalnokok csoportja – azért kijuthatott a gálára, akik közül a Hungarofilm vezérigazgatója, Dósay István vette át a szobrot, aki a beszédében nem jelezte, hogy ő azt a Rófusz Ferencet képviselné, aki kénytelen volt odahaza a Szabad Európa rádió adását hallgatva értesülni a győzelméről. A legtöbb nézőnek nem tűnt fel, hogy nem az alkotó vitte haza az Oscart, de páran szemfülesek voltak, és feljelentést tettek. A rendőrség aznap késő este, szállodai szobájában tört rá Dósayra, akitől elkobozták a szobrot. Az esetről rengeteget cikkezett az amerikai sajtó, míg hazánkban nagy volt a csend, de a diplomáciai botrányt sikerült elsikálni, és ha megkésve is, de Rófusz végül hozzájutott a díjához.

Rofusz Ferenc rajzfilmrendező A légy című animációs filmjéért kapott Oscar-díjjal a kezében stúdiójában (Fotó: MTI/Friedmann Endre)

Szabó István évtizede

Rófusz emlékezetes sikere után a nyolcvanas évek hihetetlen mennyiségű Oscar-jelölést hozott, szám szerint ötször került magyar film a legjobb idegennyelvű film kategória jelöltjei közé. Ez a bravúr Szabó Istvánnak köszönhetően jöhetett össze, aki már abban az évben is ott ült a magyar delegációval a Bizalom című filmjét képviselve, amikor hazánk fiai közül nem őt, hanem Rófuszt jutalmazták díjjal – ebből is látni lehet, hogy a korabeli államhatalom számára melyikük számított akkoriban fontosnak. Ugyan Szabó ’81-ben még üres kézzel távozott, de egy évvel később már örülhetett a díjának Mephisto című munkájáért, és máig emlékezetes jelenet, ahogy főszereplője, Klaus Maria Brandauer társaságában teljes eksztázisban örvendeznek és ölelkeznek a színpadon. De nem felejtjük el a műsorvezető, Johnny Carson beszólását sem, aki a levonulásuk után megjegyezte: „Hamarosan bejelentik az eljegyzésüket.”

A nyolcvanas években Szabót még kétszer jelölték (Redl ezredes és Hanussen), és egyedül Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Jób lázadásáért kapott 1984-es Oscar-szereplése szakította meg Szabó magyar sikerszériáját. A páros sikere az utókor számára már csak azért is érdekes, mert az alkotók később olyan vállalhatatlan alkotásokkal hívták fel magukra a figyelmet, mint a Meseautó vagy a Szuperbojz.

Egy hosszú, ínséges időszak, és ami utána jött

Állatvédők tehetnek keresztbe Enyedi Ildikó Oscar-sikerének

A Hanussen című Szabó film az 1989-es gálán képviselte a hazánkat, és egy óriási sikersorozat végét jelentette. Ez leginkább annak volt a következménye, hogy a rendszerváltás után szétesett a korábban olajozottan működő állami filmgyártás: a kilencvenes évek a káosz évtizede volt a magyar filmben, és ha született is néhány kiemelkedő alkotás (pl. Tímár Péter vagy Tarr Béla munkái), ezek egyáltalán nem voltak Oscar-kompatibilisek, így nagyjából két évtizedre kiírtuk magunkat az Oscar történelemkönyvéből. Apró részsikeresek azért erre az időszakra is jutottak (például amikor Koltai Lajost a legjobb operatőrnek jelölték a Malénáért), de a magyar filmipar és a hazai filmművészet teljesen partvonalra került.

Meglepő dolog derült ki Szabó Istvánról és Nemes Jeles Lászlóról

Az első reménysugarat M. Tóth Géza rövid animációs filmje, a Maestro 2007-es jelölése jelentette. Bár komolyabb kampány nélkül maga a rendező is esélytelennek gondolta a filmjét például a Pixarral szemben, így is elképesztő siker volt már a jelölés ténye is. Azonban utána nem jött azonnal a következő siker. A nagy füzet című filmünk ugyan felfért az ún. shortlistre (az a 9 film, amiből végül az öt jelöltet kiválasztják), de a jelölésig már nem jutott, és legközelebb 2016-ban örülhettünk, amikor a Saul fia toronymagas esélyesként nemcsak a jelölésig, hanem egészen az Oscar-díjig jutott. Akkor még nem tudtuk, hogy ez egy sikersorozat kezdetét jelenti majd, ami Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmjével folytatódott, amely szintén díjat hozhatott haza, most pedig itt vagyunk 2018-ban, és március negyedikének éjszakáján megint egy magyar filmnek szurkolhatunk.

Hajrá, Testről és lélekről! Hajrá, Enyedi Ildikó!