Wahorn András: Jött Kati, és azóta már nem várom úgy a halált

Úgy tudom, vendégként te is fellépsz az áprilisi Beatrice-koncerten. A Bizottság többi tagja is ott lesz?

Még nem tudom, tényleg fellépek-e. Abban maradtam Feróval, hogy majd megdumáljuk, eddig még nem jelentkezett. De a Ricse nagyon fontos a Bizottságnak; ha hív, megyek. Ha meg tudunk egyezni Öcsivel (ef Zámbó István, az A.E. Bizottság alapító tagja – a szerk.), hogy mit és hogyan játsszunk, vele is fellépek. A baj csak az, hogy amióta hazajöttem Amerikából, nagyon nehezen tudunk megegyezni bármiben. Igaz, ez azelőtt is így volt: őt soha nem érdekelte a Bizottság, mindig olyan zenét akart csinálni, mint a Happy Dead Band. Persze, most már ő is büszke rá, hogy annak idején benne volt a bandában – de mindegy, én már nem is foglalkozom ezzel. A Bizottság a múlt, most több másik zenekarral is játszom, az a jelen.

Wahorn András. Fotó: Neményi Márton

Hány zenekarod van?

Négy. Ott van a Noise Flowers: egy zaj-zörej kísérleti zenekar, amiben Sőrés Zsolt brácsással és egy angol vibrafonossal, Oli Mayne-nel zenélünk együtt. Aztán a Four Dogs: ebben nagyon fiatal zenészek vannak, Schlosser András gitáros, Miskolczy Marci basszusgitáros és Richter Ambrus, aki az idén elnyerte a legjobb fiatal dobos címét. Ezenkívül  játszom még a Tapasztalt Ecsetekben, amiben idős képzőművészek, tanárok játszanak.

Eredetileg egy Munkácsy-emlékzenekar volt, ami a Mission Art Galéria megalapításának tizenöt éves évfordulójára alakult, és csupa Munkácsy-díjas játszott benne – akkor még benne volt ef Zámbó, Bukta Imre, Szirtes János is –, csak aztán szokás szerint átvettem a hatalmat. Meg a Wahorn Airportban, amiben olyan dzsesszlegendákkal játszom, mint Weszely János dobos és Román Péter nagybőgős. Ezek a saját zenekaraim, amikben az a zenei filozófia valósul meg, amit én képviselek: jelesül az örökös, de nem a személyes sémákon alapuló szórakozás. Ezt én kalandzenének hívom, a lényege az, hogy mindig spontán, egymás játékára reflektálva alakítjuk a koncerteket. Semmit sem beszélünk meg előre, folyamatosan változik a koncepció, és így alakul ki, szövődik közöttünk a zene organikus fonata.

Cseh Tamás fiának a zenekarában is játszol.

Igen, az Újzenekarban. De Andrást hiba lenne csak „Cseh Tamás fiaként” emlegetni: ő egy különleges személyiség, szinte angyali lény, aki a társaival együtt egy egészen egyedi világot épített maga köré. Talán a legközelebb a Vágtázó Halottkémek állhatna hozzá, ha a  zenéjükben nem lenne annyi szeretet és humor. Minden egyes koncert olyan, mint egy szertartás, aminek a végén eksztatikusan táncolnak az emberek. Hálás vagyok, hogy ezek a fiatal, húsz-harmincéves zenészek bevettek maguk közé. Nagyon élvezem, hogy velük játszhatok, és megpróbálok beilleszkedni közéjük – életemben először, és lehet, hogy utoljára.

Korábban többször elmondtad, hogy az A.E. Bizottság csupa olyan emberből állt, akik nem tudtak zenélni. Mostanra kitanultad a szakmát?

Mondjuk úgy, hogy összebarátkoztam a hangszeremmel. Tudod, az én zenei koncepcióm mindig azon alapult, hogy képtelen vagyok tanulni, képtelen vagyok kétszer ugyanazt ugyanúgy eljátszani, képtelen vagyok azt csinálni, amit mondanak, vagy akár azt, amit korábban én magam elképzeltem. Én már ilyen vagyok, tegnap például egész éjjel azon törtem a fejem, hogy mit mondok majd a mai Szabadfogásban (a Hír TV rendszeresen jelentkező vitaműsorában különféle világnézetű emberek beszélgetnek közéletről és politikáról – a szerk.), végül mégis belesültem. Összesen hat mondat lett volna, de nem tudtam elmondani. (Nevet.)

Szóval, azt nem mondom, hogy „megtanultam zenélni”. Most már tudom, mi az a „C-dúr” meg „f-moll”, ismerem a hármas hangzatokat, és néha, ha nagyon gondolkozom, azt is tudom, hogy épp melyik hangot fogom le a szaxofonomon. Ezeket kigyakoroltam, de nem tudok többet, mint amit egy fiatal ember fél év alatt összeszed az iskolában. Persze, ez is nagy előrelépés. Korábban teljesen ösztönből játszottam. Azt is húsz év zenélés után tudtam meg Wayne Shorter Los Angeles-i hangszerjavítójától, hogy addig rossz fúvókát használtam. Sosem szólt jól a szaxofonom, mert nem javítottam meg, csak megragasztottam, megdrótoztam, ha kellett, mert azt hittem, nem a hangszer a lényeg, hanem a szellem, a gondolat, amit átfújsz rajta. Most végre van egy jó hangszerem, egy hangszerkereskedőtől kaptam pár képért cserébe. Új világ tárult fel előttem. (Nevet.)

És a festészet?

Szürreális vadállatokat festett az Osztrák-Magyar Monarchiában a vidéki kisiparos

A saját művészetemet már unom, magamban nem is nagyon festek. Három éve együtt élek Katával (Töttös Kata festőművész, a fotórealista stílus egyik neves hazai képviselője – a szerk.), vele szívesen dolgozom. Van is egy kiállításunk a Mission Art galériában „Metálnyuszi és Vasököl” címmel, ahol közös munkákat állítottunk ki. Na, ez érdekes. Ő, ugye, egy fotórealista festő, én meg úgy rajzolok, festek, mint egy gyerek – mégis közös alkotásokat hozunk létre ugyanazokon a felületeken. Persze, korábban is voltak olyan művészek – mint a Zuzu–Vető-páros –, akik közösen festettek, de ők általában hasonló gondolkodású emberek voltak. Mi nagyon különbözőek vagyunk, és nem csak a művészi látásmódunkban, technikánkban.

Miért untad meg a művészetedet?

Elvesztettem a türelmemet. 1985 óta foglalkozom komputerekkel, én csináltam az első Macintosh-bemutatót Magyarországon, és szenvedélyemmé vált a számítástechnikának az az ígérete, hogy omnipotens lehetsz: minden eszköz a kezedben van, amivel alkothatsz – nemcsak az olajfesték, a vízfesték vagy a ceruza, hanem a kamera, a vágóasztal, mind a három dimenzió és persze a zene is. Komputerrel olyan valóságokat tudsz létrehozni, amik sosem léteztek, mégis hihetőnek tűnnek. Fantasztikus eszköz, de sajnos elvesztettem miatta a türelmemet, hiszen ha a gépen azt akarom, hogy valami sárga legyen, csak megnyomok egy gombot, és az lesz. Ezért aztán, amikor ecsettel dolgozom, mindig arra gondolok, hogy hol az a gomb, amit meg kell nyomnom ahhoz, hogy az a folt végre sárga legyen? (Nevet.) Ráadásul azt is tudom, hogy egy festmény egész mást jelent, mint egy komputerrel készült alkotás.

Hiába állítom elő számítógéppel minden létező világok legfantasztikusabbikát, ha kihúzom a dugót a falból, eltűnik. Ha kiprintelem, akkor sincs meg benne az az energia, amitől a képzőművészet képzőművészet lesz.

Amit a művész az anyaggal odafagyasztott a felületre. Az olajnak és a vászonnak van egy különleges minősége, valami varázslatos, ami miatt nemcsak te, a néző reagálsz egy galéria falán lógó képre, hanem az is reagál rád. Amikor Szibériában a sámándobokat hallgattam, rájöttem, ugyanolyan hangot adnak ki, mint a jól felfeszített vászon, ha megütögetem. Nem véletlen, hogy a gyűjtők is jobban szeretik a festményeket, mint a rajzokat. A vászon és a vászonra kent anyag együtt valami igazán mágikusat hoz létre.

Mitől más a képzőművészet, mint a zene, a színház vagy a mozi?

Egészen másról van szó. A kép megfagyasztott pillanat: ha akarsz, ránézel, ha nem akarsz nem nézel rá, de mindig ott lesz. Megvan az a különlegessége, hogy egyetlen, örök pillanatba sűríti azt, amit az alkotó gondol – ez előnye és hátránya is egyben. Festeni az akar, aki kontrollálni akarja az univerzumot. Aki azt akarja, hogy egy kép egyik részletének pontosan ilyen, a másiknak meg pontosan olyan legyen. Ezt se a zenében, se színházban, se a filmben nem tudod megcsinálni.

Fotó: Neményi Márton

Még a „halott zenében” sem: valószínű, hogy amikor Beethoven megírt egy zeneművet, teljesen mást hallott, mint ahogy ma előadják.

Szóval, ettől más a képzőművészet: attól, hogy neked mint alkotónak totális ellenőrzésed van az alkotásod felett. De engem ez már nem érdekel, sokkal szórakoztatóbbnak tartom, ha valaki beleszól abba, amit csinálok. Rájöttem, hogy más emberekkel együtt alkotni – zenélni, festeni – sokkal szórakoztatóbb, mint egyedül.

Innen jött a „kalandzene” is? Abból a felismerésből, hogy a folyton változó, egymásra felelgető, reagáló zenészek által létrehozott, folyton változó zene is lehet olyan értékes, mint egy festmény?

Mi az, hogy „érték”? Mitől lesz értékes valami?

Attól, hogy örömöt okoz az embereknek. Vagy elgondolkoztatja őket.

Figyelj, egy aranyrúd értékét meg tudjuk határozni. Egy porszívóét is: az a porszívó, amelyik a legerősebben, legjobban, leghalkabban, legolcsóbban szív, a világ legjobb porszívója. De hogyan határozzuk meg egy film értékét, amibe valaki belerakta az életét, aminek a forgatásai során négy kaszkadőr pusztult el, ami miatt a producer ideg-összeroppanást kapott, és elhagyta a családja? Simán lehet, hogy bemegy valaki a moziba, és azzal jön ki, hogy „Mi volt ez a szar?”. Hol itt az érték? Simán előfordulhat, hogy úgy érzem, egy festménnyel megváltottam a világot, az emberek meg elmennek, megnézik, és azt mondják, ez nem is festmény, ez csak egy ócska mázolmány.

A művészetben nincs érték.

Lehet, hogy egy Oscar-díjas film bizonyos emberek számára egy adott pillanatban értéket képvisel, de nagyjából ennyi.

(…)

A te életedben milyen szerepet játszott a véletlen?

Volt egy időszak, amikor azt hittem, a véletlen nem játszik szerepet az életemben, minden össze fog jönni, amit csak akarok. Kiadták a lemezünket a Bizottsággal, nyugat-európai turnéra mehettünk a nyolcvanas évek közepén, akkoriban azt hittem, bármit el tudok intézni, csak akarnom kell.

Tudtam, hogy hatalmas művész vagyok. Aztán, ahogy a legtöbb férfi, negyven-ötvenéves koromban rájöttem, mekkorát tévedtem.

Hogy a puszta akarat semmire sem elég. Hogy semmi sem úgy van, ahogy addig gondoltam: nincs „jó” és „legjobb”, de nincsen „rossz” se. Van, akinek tetszik a művészetem, van, akinek nem. Van, akinek fontos a zeném, van, akinek nem. Nincsenek ok-okozati összefüggések az életben, hiszen van olyan ember, aki egész életében küzd, hogy elismerjék, mégis sikertelen marad – míg egy másik semmit sem csinál, mégis felemelik, és felrakják a Parnasszus tetejére. Amikor erre rájöttem, minden összeomlott körülöttem. Újra ki kellett találnom magam, ha nem akartam elpusztulni. Most már nem úgy állok az élethez, hogy az van, amit én akarok, hanem úgy, hogy bármi lehet.

Büszke vagyok arra, amit csináltam, úgy érzem, eleget tettem, és most végre szórakozhatok. Szórakozom a zenémmel, szórakozom a festészetemmel, szórakozom azzal, hogy most veled beszélgetek. Már nem érzem azt a súlyt, amit fiatal koromban: hogy minden pillanatban meg kell változtatnom, át kell alakítanom a világot.

(…)

Gondolkozol még azon, hogy elköltözz innen?

Persze. Bárhova elmennék, ahol szükség van rám: Berlinbe, Párizsba, vissza Amerikába. Érzem is, hogy változni fog az életem, eddig minden tíz-tizenöt évben új helyre költöztem, de még nem tudom, mi lesz a következő állomás.

Kata is menne veled?

Azt hiszem, igen. Persze.

Olvastam, hogy mielőtt találkoztatok, komolyan fontolgattad az öngyilkosságot. Ennyire nekikeseredtél?

Nem. Már nagyon régen elegem volt az életből. Miután kiderült, hogy senkinek sem kell, amit csinálok, szívesen megöltem volna magam, de nem voltam rá képes. Még egy pisztolyt is vettem Amerikában, de nem voltam rá képes. Aztán jött Kati, és azóta már nem várom úgy a halált sőt, néha arra gondolok, milyen ciki lenne, ha meghalnék. De az tény, hogy évekig készen álltam a halálra; nem úgy gondoltam rá, mint valami rossz dologra, hanem úgy, mint megszabadulásra, mint egy kellemes megoldásra. De amióta Kati van, azóta megint szorongás fog el, ha a halálra gondolok.

Miért akartál meghalni?

Egyszerűen úgy éreztem, hogy amit akartam, már megcsináltam. Hogy kész vagyok.