2018. Február 08.

A leghosszabb fenekelés is véget ér egyszer – megnéztük A szabadság ötven árnyalatát

Van az S/M szexben egy kifejezés, a biztonsági szó. Ez egy jó előre megbeszélt szó, amit az alávetett (értsd: akinek fáj) személy akkor mond ki, ha már kellemetlen neki az élmény, és azt akarja, hogy vége legyen. A szabadság ötven árnyalatát nézve öt perc után azt kívántam, bárcsak lenne egy biztonsági szó, ami véget vetne a vetítésnek, és kiszabadítana a moziteremből.

TóCsa

Ha nagyon egyszerűen szeretném elintézni A szabadság ötven árnyalatát, akkor azt mondanám, hogy akinek bejött az első két rész, az ezt is szeretni fogja, aki viszont azoktól is hupilila sugárban hányt gumidildót, az ezúttal sem csatlakozik majd a népes rajongótáborhoz. Két film után itt már tényleg nincsenek meglepetések: pontosan azt kapod, amiért fizettél a pénztárban. A trilógia a második résznél már feladta a küzdelmet azért, hogy történetet meséljen. Sztori helyett csupán jelenetek gyűjteményét láthatjuk egy meglehetősen unalmas, bár pompás hátterek előtt élt házasságból, ahol még arra is jut idő, hogy egy hajvágás vagy steaksütés izgalmas részleteiben elmerüljünk. Ez az a film, ahol a luxus magánrepülőket, luxusautókat, luxusotthonokat és luxusnyaralókat ugyanolyan kéjes érzéssel mutogatja a kamera, mint Dakota Johnson melleit vagy a szerepét látványosan végigunatkozó Jamie Dornan hátsóját.

Kriszcsön, a durcás óvodás

Azt lassan már megszokhattuk, hogy Kriszcsön Gréj érzelmi érettsége nagyjából egy visszamaradott óvodáséval vetekszik, és a harmadik filmhez érve már azon sem lepődünk meg, amikor ez a daliás legény a nászút utáni első napon beviharzik a felesége irodájába, hogy alig egy-két órával a munkakezdés után jól lecsessze őt azért, mert a munkahelyi e-mailjében a nevét nem változtatta meg Steele-ről Greyre. Igen, ez ebben a filmben egy konfliktus. Igen, erre a problémakörre két jelenetet is áldoz a forgatókönyvíró és a rendező, ami pontosan kettővel több annál, mint amennyit érdemelne. Oké, ha a jelenet után Ana úgy rúgná ki Kriszcsönt, hogy a lába sem érné a földet, még értenénk a dolgot, de ők csak élik tovább az életüket, mintha mi sem történt volna. A film 105 perces játékideje ilyen és ehhez hasonló alibijelenetekkel van tele. Kriszcsön és Ana megnéznek egy régi birtokot, amiből egy építész segítségével szeretnék majd kialakítani a jövendő otthonukat. Van ennek bármi jelentősége a nagy egészet nézve? Nincs, mégis egy csomó idő eltelik vele. Ahogy egy könnyed erdei túrázással is a barátaik társaságában, aminek aztán tényleg nincs semmi, de semmi értelme.

Sztorit csak nyomokban tartalmaz A szabadság ötven árnyalata

Szinte hihetetlen, hogy a meglehetősen sztoriközpontú Hollywood egy olyan filmet adjon a nagyközönségnek, amiben nem történik semmi. A történet semmibevétele korábban inkább csak a bevállalós művészfilmekre volt jellemző, de azokban – vagyis a jobban sikerültekben – legalább volt a sztori nélkülözése mögött valami koncepció, valami értelem. Itt tényleg csak egymás után mutatják nekünk az életképeket Kriszcsön és Ana házasságából (az esküvőt és a nászutat már a film elején lezavarják), és ebbe beleférnek a fent kivesézett érdektelen részletek, a luxussal kérkedés gyakori momentumai, és a harmadik részre már teljesen rutinból nyomott, mindenféle erotikától megfosztott, szoft-szoft-szoftpornó jelenetek, amikből sokszor minden dramaturgiai funkció nélkül tízpercenként jut egy, és mindegyiket egy érzékinek szánt popdallal festik alá.

galéria

Megnézem

Összes kép (5)

Ha valaki fegyverrel kényszerítene arra, hogy mindezek ellenére mégis mondjam el neki, hogy miről szól A szabadság ötven árnyalata, akkor valószínűleg azt gagyognám, hogy van benne egy folyton visszatérő szál Ana gyökér könyvkiadós szerkesztőjéről, Jack Hyde-ról, aki egy egészen nevetséges okból akar bosszút állni az egykori asszisztensén és Kriszcsönön, és ez pont elég egy izgalommentes autós üldözésre, valamint egy filmvégi, távolról thrillerekre emlékeztető, egészen béna jelenetsorra.

Minden szempontból happy end

Már majdnem négyezer karaktert írtam, és rájöttem, hogy mostanáig semmit sem dicsértem meg a filmben. Ez azért nem fair részemről, mert egy kimondottan jó poén azért akad benne, amikor Anát támadás éri, és a testőreivel beszélget, de ennél jobban nem pontosítanék, mivel akkor a film 105 percéből pontosan azt az öt másodpercet spoilerezném el, ami egészen szórakoztató volt. Ha történt változás az előző rész óta, az leginkább Ana karakterében keresendő. Van valami fura kétszínűség a figurájában. Folyton beszólogat Kriszcsön túlzásaiért – például amikor a csávó egy hanyag mozdulattal megvette azt a könyvkiadót, aminél dolgozott –, de amúgy lazán túllép rajtuk, és elfogadja őket, legalábbis mostanáig ez volt a jellemző.

A harmadik részben azonban már elhiszi magáról, hogy ő megérdemli mindazokat az ajándékokat, amiket a férjétől kap. Amikor a nászútról hazatérve Anát egyszer csak nagyobb iroda és előléptetés várja a kiadóban, a férje monológja után TÉNYLEG elhiszi, hogy ezt a tehetségének és a munkájának köszönheti, nem pedig annak, hogy Kriszcsön megvette neki az egész hóbelevancot. Ilyen értelemben egy kicsit Vajna Timire emlékeztetett, de valószínűleg csak azért kalandoztam el ennyire filmnézés közben, mert úgy untam mindazt, amit a vásznon láttam, hogy annál még ez a gondolatmenet is izgalmasabbnak tűnt. Azért bármennyire szenvedtem a film 105 perce alatt, azt el kell ismernem, hogy a vége kifejezetten tetszett. A stáblista legördülésekor felszabadítóan hatott rám az érzés, hogy soha többé nem kell újabb Szürke ötven-részt néznem sem a mozikban, sem máshol. Ezt hívják happy endnek.