Hagyj már békén, Hollywood!

Hollywood régebben is szeretett biztonsági játékot játszani, azaz ha egy recept bevált, újra és újra azt követte évekig, amíg teljesen el nem fáradt a dolog. Tulajdonképpen nincs is ebben semmi meglepő – így működik az egész modern szórakoztatóipar, gondoljunk akár a popzenére, akár mondjuk a videojátékok piacára. A filmvilágban viszont az utóbbi időben látszólag még jobban felerősödött ez a tendencia, és mintha már nem is nagyon maradt volna más a mozikban, csak ugyanaz a néhány recept sokszázadszor lefőzve. Na jó, tegyünk engedményt: ez így sarkítás, hisz kivételek mindig vannak, de ha végignézünk az elmúlt és az elkövetkező hónapok premierjein, rögtön látható, hogy annyira messze sem járunk az igazságtól, hogy alaptalan dohogással lehessen vádolni minket, ha számba vesszük a legjobban dühöngő és ennél fogva legunalmasabb filmes trendeket, majd megszavazzuk, hogy melyiknek lehetne már leginkább vége. Nosza hát – de azért vigyázat és figyelem: innentől fodrozódnak a negatív energiák.

Képregény- és szuperhősfilmek

A szuperhősök már évtizedekkel ezelőtt megjelentek a moziban, de hosszú ideig csak alkalmi vendégnek számítottak a vásznon. Aztán az ezredforduló után valahogy megfelelő rendbe álltak a csillagok, és a Pókembernek meg az X-Mennek köszönhetően kiderült, hogy több is van ebben a témában, így hamarosan elszabadult a pokol. Az újabb és újabb karakterek egyre-másra kapják a filmeket, aztán a létező összes felállásban randevúznak, és meg is küzdenek egymással – épp csak a történetek és a fordulatok terén nem sül ki a dologból semmilyen érdemleges újdonság. Kicsit olyan már ez az egész, mint a fiúbandák aranykora a kilencvenes években: lassan nemcsak kívülállóként, hanem bennfentesként is csak annyit tud kinyögni az ember a produkciókra, hogy “már megint?”, és a kívül hordott bugyogóval való poénkodás is egyre érthetőbbé válik, mert az eszképizmus elől tényleg csak a valóságba lehet menekülni.

Folytatások és előzményfilmek

A “nehogy már valami újat kelljen kitalálni” mentalitás csimborasszója a visszanyúlás a múlt filmsikereihez: mondjuk el, hogy mi történt az ismert események előtt, után, közben, hogy mi közük egymáshoz a híres történeteknek, és így tovább. Lassan tényleg nem marad kő, ami alá nem néz be Hollywood, megtudunk mindent minden hős gyerekkoráról és arról is, hogy a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” azért nem egészen úgy volt ám, magyarázatot kap az utolsó rejtélyes részlet is, ami az eredeti filmeket éppen a megmagyarázatlanságával tette vonzóbbá, minden nagy karaktert átvesz az eredeti megformálójától egy másik színész, és még sorolhatnánk – tényleg nem lepődnénk meg már azon sem, ha elkészülne a Passió 2. A végeredmény néha természetesen igazolja az ötlet létjogosultságát, de azért többnyire inkább a fejét fogja mindenki, és ezzel sikerül visszamenőleg megmérgezni az érinthetetlennek hitt klasszikusokat is.

A Microsoft és a Star Wars logikája

Remake-ek és rebootok

Nem elég, hogy minden történetre előzmények és utózmányok tömkelegét kell aggatni, maguk az eredeti sztorik sincsenek biztonságban. Az elv az, hogy ha egyszer valami működött, akkor bizonyára működni fog másodjára is, ezért újraforgatják, vagy ha többrészes sorozatról van szó, egész egyszerűen újraindítják – aztán néz mindenki, hogy a közönség csak a száját húzza, és azt kérdezi, ezt meg miért kellett. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a remake-elés csaknem egyidős Hollywooddal: sokszor még a nagy klasszikusok is tíz-húsz-harminc évvel korábbi filmek újraforgatott változatai (hogy csak egyet említsünk, az 1959-es Ben-Hur is egy 1925-ös némafilm felújítása), és még a közelmúltból is akad példa sikeres remake-re (a tizenöt éves Ocean’s Elevent például mindenki imádja), de a nagy egészet nézve akkor is egyértelmű, hogy ez orosz rulett öt golyóval a tárban.

Anne Heche a Psycho új változatában

A sci-fi feltámadása

Úgy a nyolcvanas-kilencvenes évekig a sci-fi szerves része volt a mozi világának, aztán valahogy szinte teljesen eltűnt a színről. Tíz évvel ezelőtt lassan már-már állandósult is a rajongók panaszkodása, hogy senki nem foglalkozik velük, amire persze felfigyeltek a filmstúdiók is – csak épp nem egészen azt adták a népnek, amire vágyott. Míg régen a műfaj a szájtátásra ingerlő látvány és a nagybetűs, elgondolkodtató tartalom metszéspontjába pozicionálta magát, most a kétarcú ikon, Tom Cruise egy olyan filmben tér vissza, amely nem egyéb, mint néhány gondosan összeválogatott korábbi sci-fi közepes remixe, a dimenziók közé szorult Matthew McConaughey a felsője ledobása helyett könyveket lökdös le a polcról, és óramutatókkal kommunikál egy tudományos-spirituális katyvaszban, Ridley Scott pedig módszeresen porig rombolja az Alien örökségét. A műfaj feltámadt, de inkább emlékeztet zombira, mint valami egészséges, mérvadó dologra.

Könyvadaptációk

Ha elolvasunk egy regényt, és tetszik, nyilván szívesen látnánk viszont filmen is. Tény, ami tény, sokszor jól is sülnek el az ilyen feldolgozások. Sőt, még az sem igaz, hogy a könyv mindig jobb, mint a film. De attól, hogy a bagolyfajokat fenyegető Harry Potter és a Holtodiglan működött a moziban, még nem biztos, hogy egy könyvadaptáció automatikusan jó lesz, ahogy azt a nagy stúdiók gondolják – lásd az Eragont, a Narnia krónikái lejtmenetét, A lány a vonatont és így tovább. És nem, egyáltalán nem kötelező az sem, hogy a trilógiák, tetralógiák és más többkötetes történetek utolsó részét két filmre bontsák.

Videojáték-adaptációk

Ez már nem is érdemel túl sok szót. Egy könyvnél még legalább adott egy kézzelfogható történet, amely követhető vagy felrúgható, de amikor videojátékokat visznek a mozivászonra, többnyire már ez sem áll rendelkezésre, ami többnyire ott is hagyja a nyomát a végterméken. Most őszintén: látott már valaki akár csak közepesnek is mondható filmet, amit egy számítógépes vagy konzoljáték alapján készítettek?