Demcsák Zsuzsa: Szeretetburokban tartom a gyermekeimet

A könyvedben a saját helyzetedről is írsz. Az anyaggyűjtés során milyen volt szembenézni hasonló női sorsokkal?

A kötet ötlete akkor fogalmazódott meg bennem, amikor azt láttam, hogy a magánéletemet úgyis szétcincálja a sajtó, és ha már ezt teszik, legalább legyen értelme! Ezért döntöttem úgy, hogy bátran kiállok a világ elé, a saját számmal, a saját hangomon mondom el a történetemet, és örömmel válok az arcává egy olyan mozgalomnak, mint a harc a nők elleni erőszakkal szemben.

Soha nem bizonytalanodtál el?

Többször is! Azt éreztem, hogy ezt az én lelkem mégsem bírja el.

Mire gondolsz pontosan?

Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit bántalmazott a férje, ám azt nem gondoltam, hogy ilyen sokan vagyunk. Közzétettem egy felhívást egy közösségi oldalon, hogy a sorstársaimat keresem egy esetleges kötethez, és pár napon belül iszonyatos mennyiségű levélhalom várta, hogy elolvassam. Lelkileg volt nehéz látni, hogy az én történetem már-már tündérmese másokéhoz képest, hogy milyen borzalmas bántalmazásra képesek magukat embereknek nevező szörnyetegek, annyira lélekpróbáló volt, hogy azt hittem, nem tudok ezzel megbirkózni.

Fotók: Facebook

Mi az, ami segített?

Át kellett állítanom az agyamat, muszáj volt, hogy kihívásként, küldetésként fogjam fel ezeket az interjúkat, hiszen nem omolhattam össze újra. Én akkor álltam neki a gyűjtőmunkának, amikor már a személyes sztorim nehezén túl voltam. Biztonságban éltem a két imádni való gyerekemmel, nagy szerencsémre meggyógyultam a betegségemből, és egyre távolabb került tőlem minden, ami fájt. Újra ebben élni, ha csak a megszólalóimon keresztül is, nagyon nehéz volt.

Sok bántalmazott nő nem mer kilépni egy rossz kapcsolatból. Szerinted mi az első lépés?

Tisztázzuk, hogy a lelki bántalmazás is bántalmazás, nem csak a testi. A bántalmazó a legtöbb esetben pszichésen is úgy összetöri az áldozatot, hogy az sok esetben nem is tudatosul benne, hogy mekkora bajban van, mert már ezt az állapotot veszi természetesnek. Előbb-utóbb minden áldozat esetében eljön azonban a pont, amikor tudatosul benne, hogy egy sötét örvény rabja. Hiszen ott a paradoxon, hogy sokszor szeretettel kapcsolódik ahhoz az emberhez, aki üti-veri testét-lelkét, megalázza és méltóságában is megtiporja.

Ha ezt a helyzetet felismerjük, az események felgyorsulnak, bekapcsol a túlélési ösztön, és hirtelen semmi nem lehet fontosabb a szabadulásnál! Amikor ez velem megtörtént, mellettem álltak a szüleim, néhány nagyon jó barátom, és persze ott voltak a gyerekeim is, akik fogták a kezem, akik miatt nem tehettem meg, hogy tovább tűrök. Önmagam miatt sem!

Itt meg kell említeni, hogy nagyon szerencsés vagy, hiszen volt kinek, kiknek a kezébe kapaszkodnod, amikor megérett benned az elhatározás, hogy lépj.

Így van! És most képzeld el, az interjúk készítése során azzal szembesültem, hogy a legtöbb bántalmazott nőnek nincsen, és ez szörnyűséges. Nincs hová menniük, nincs kitől segítséget kérniük, sokan a külvilágtól egészen elszeparáltan élnek, önmagukról egészen lemondva szenvednek. Erre a problémára az jelenthetne megoldást, ha a kormány végre befektetne vagy 9 milliárd forintot biztonságos anyaotthonok kialakítására is, úgy gondolom, vannak ennél jóval kevésbé fontos beruházások is, amelyek már megvalósultak. Ez az, ami miatt összefogásra van szükség, ezért harcolok én is.

Említetted a daganatos betegségedet, amely épp akkor jött, amikor a gyerekekkel új életet kezdtél.

Tudom, mire gondolsz. Egész biztos vagyok abban, hogy a lelki megpróbáltatások vezettek addig, hogy a testem is jelzett. Szerencsére időben derült fény a betegségre, és még időben, kis műtéttel megelőztük a nagyobb bajt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ma már tünetmentes vagyok. A lányomnak és a fiamnak szüksége van rám.

Hogy vannak a gyerekek?

Szerencsére jól. Szeretetburokban tartjuk őket, a szüleimmel együtt. Nem sokat éreznek abból, ami a médiában zajlik, hiszek abban, hogy ép lélekkel élték túl ezt az egészet, hogy még épp jókor léptem. Tudják, az édesanyjuk erős és vigyáz rájuk, jókedv van körülöttük és biztonság, állandóság, ez számukra mindennél fontosabb.

A könyv megjelenése pontot tett az életed egy részére? Továbbra is segíteni szeretnél az áldozatokon?

Küldetésemnek érzem, hogy folytassam a munkát. A Magyar Tudományos Akadémiával karöltve dolgozunk egy oktatóprogramon, ami teljes körű tájékoztatást nyújt a nőknek az erőszakkal kapcsolatban. Mit tehetnek, hova fordulhatnak, hogyan keveredhetnek ki a szorult helyzetükből? Nem lehet ezt elégszer, elég fórumon elmondani, hiszen rengeteg nő van az országban, aki ebben a percben is csendben tűr. Fel kell emelnünk a hangunkat, véget kell vetnünk az erőszaknak – amit csak tehetek ezért, az ismertségemet és minden befolyásomat felhasználva, megteszem.