Für Anikó: “Nem mások elképzelései szerint élem az életemet”

A Mi Emberünk hetente jelentkező interjúsorozat fórumozó olvasóink segítségével készül: ők döntenek arról, hogy ki legyen az interjúalany, és mi legyen hozzá az első kérdésünk. A negyedik Mi Emberünk a szavazatok alapján Für Anikó lett, következzen tehát olvasóinkkal közös interjúnk.

Nők Lapja Cafe Fóruma: – Hogyan fogadtad a felkérést a Shrekhez?
Für Anikó: – Ezek nagyon vidám dolgok az életben: persze nemcsak a felkérés konstatálása, ezt csinálni is óriási mulatság volt. Azt hiszem, a Shrek volt az első igazi antimese. A rajzfilmekkel egy idő után besokalltam, a Disney produkciói nem tudtak szórakoztatni, bár nem is nekem szánták. Egyébként a mai napig imádom a rajzfilmeket. A Shrek igazi közhelyromboló darab, mert valós dolgokról van benne szó. A főhősnek nem kellett szőkének, kék szeműnek lennie, és a királylányt sem azért szerettük, mert darázsdereka van, és derékig érő, hosszú vörös haja, hanem azért, mert zöld az orra, és jó szíve van. Gesztesi Karcsi hangja szerintem százszor jobban passzol Shrekhez, mint eredetileg Mike Myersé.

– Többen ismernek téged a hangodról, mint az arcodról?
– Előfordulhat, hiszen a tévének és a mozinak nagyobb a szórása, mint a színházé. Filmben pedig nem túl sokat játszottam.

– Válogatsz? Vagy egyszerűen jobban vonz a színpad?
– Kaptam, kapok a mai napig filmes felkéréseket, de nem mindig mondok igent. Átlagosan másfél évente megkínálnak egy forgatókönyvvel, de nem akarok mindenáron filmet forgatni. Fazakas Péter Para című játékfilmjét nagyon szerettem két évvel ezelőtt, jó szívvel mondtam rá igent.

– A szakma még nem skatulyázott be?
– Nem igazán érdekel, hogy milyen skatulyába helyeznek, vagy miként minősítenek, egyszerűen csinálom, amihez kedvem van. De ha valaki nagyon akar, gyömöszöljön bele valamibe. Nem mások elképzelései szerint élem az életemet.

– Nyilván. Színésznő vagy, és közben lemezt adsz ki…
– Ez úgy jött, hogy én anno elég sok kiváló musicalszerepet elénekelhettem. Amikor jó pár éve az Oliverben Nancyt játszottam, akkor a barátaim vetették fel a kérdést, hogy miért nincs nekem lemezem, de hát én mondtam, hogy mert nem gondolkoztam rajta, meg hogy biztosan sokba kerül. Ó, pénzt szerezni nem bonyolult dolog, úgyhogy az én dolgom szerzőgárdát verbuválni – mondták. Bereményi Gézához régi barátság fűz, ő írta a szövegeket, és szintén baráti szálakon keresztül megismertem Hrutka Robit. Nekik köszönhetően meglett a lemez, amelyet karácsonykor újra kellett nyomni, pedig nem mondhatnám, hogy túlreklámoztuk. Búvópatakként találta meg a közönségét. Jó ez így.

– Te “csak” énekeltél?
– Igen. A zene, a szöveg kész volt, senki nem szólt a másik dolgába, mindenki tudta a saját feladatait.

– A stúdióban sem dorgáltak meg, hogy helló, fél hanggal feljebb kellene menni?
– Nem, ha fél hangért rám szóltak volna, az azt jelentené, hogy annyira botfülem van, hogy ha megvakarnám, szálka menne az ujjamba. Szó sem volt ilyesmiről. Azt, hogy én ki merem nyitni a számat, és merek énekelni, Bagó Gizellának köszönhetem, aki a főiskolás évek óta az énekmesterem, és bármilyen zenés megmozdulás van, akkor ő foglalkozik velem, időt szakít rám. Csodálatos ember.

– És szereted a Tankcsapdát?
– Igen, nagyon. De az MTV Icon előtt is szerettem. Ezek furcsa dolgok az életben, merthogy a Tankcsapdát már tizen-iksz évre visszamenőleg ismertem és szerettem. Lévai Balázs találta ki, hogy énekeljek ezen a bulin, miután a Nőstényálom koncertet látta a Művészetek Palotájában. Ott egyébként a vendégeim között tudhattam Sebestyén Mártát, illetve Geszti Pétert is, aki közreműködik a lemezen. Volt ez az ötlet, hogy legyen egy anti-szerelmesduett, amolyan Bereményi-féle. Ahhoz pedig kellett egy pasi.

– A szerelem kétoldalú. Jó esetben.
– Igen, így normális, egyoldalúan elég szomorú dolog. Persze olyan is van. Szóval megkerestük Pétert, aki azonnal igent mondott, hála istennek, volt kedve hozzá.

– Tankcsapda…
– Igen-igen. Lévai Balázs szinte tényként közölte velem, hogy vegyek ebben részt, összehozott a Roy és Ádámmal, próbáltunk jó párat, és működött a dolog. Csodálatos ötlet volt. Nagyon jó emberek és nagyszerű zenészek, igazi kaland volt.

– Milyen érzés cikkeket írni?
– Felelősségteljes, de tulajdonképpen ezt is a magam kedvére csinálom. Írtam már szöveget, például kiállításmegnyitókra vagy emléktábla-avatásra.

– Jelenleg véleményt formálsz. Más műfaj.
– Igen, ez a neve, hogy véleményformálás. De én inkább azt mondanám, hogy csak leírom, szabadjára engedem a gondolataimat, és nem tartom magam úgynevezett megmondóembernek, akinek mindenről és mindig van csalhatatlan véleménye, és ezt még véletlenül sem tartja magában. Ez érdekes lehetőség, amivel jó élni.

– Mi történt az ujjaddal? (Be van kötve.)
– Mosogattam, eltört egy üvegpohár a kezemben, és egy nagyobb darabot kivágott a húsból, de gondoltam, hogy azt nem adom senkinek, mert az az enyém, úgyhogy éjjel kettőkor a baleseti sebészeten vissza is ragasztották. Előadás után, éjszaka lehet, hogy nem kellene mosogatni.

– Felmondanál egy szakaszt Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verséből?