Csukás István: “a Triznyák egyszerűen beugrott”

Megint egy új alrovat a Nők Lapja Cafén! A Mi Emberünk hetente jelentkező interjúsorozat fórumozó olvasóink segítségével készül: ők döntenek arról, hogy ki legyen az interjúalany, mi legyen hozzá az első kérdésünk – és ha lehetséges, egy feladatot is kitalálnak heti áldozatunknak. Az első Mi Emberünk a szavazatok alapján Csukás István lett, feladata pedig, hogy írjon a Nők Lapja Cafénak egy verset. Következzen tehát első közös művünk!

Nők Lapja Cafe Fóruma: – Ön szerint a Harry Potter miért ilyen népszerű mind a gyerekek, mind a felnőttek körében?

– Őszintén mondom, hogy örülök a könyv sikerének, mert úgy tűnik, hogy odavonzza a gyereket az olvasáshoz, a betűhöz. Kíváncsiságból én is elolvastam az első két részt. A hölgy nagyon eltalált valamit: hétköznapi helyzetet mutat be egy hátrányos helyzetű fiúról, akivel fantasztikus csodák történnek meg. Ez már alapvetően húzóerő, hiszen a gyerekeknek szükségük van a csodákra, mivel legtöbbjük egészségesen magányos és visszahúzódó, miközben egy egészen más szemszögből, alulról szemlélik a világot, hiszen kicsik: alig egy méter magasak. Onnan lentről pedig néha ijesztő a világ. Amikor a Keménykalap és krumpliorrt forgattuk, az operatőr leguggolt a kamerával, és megmutatta, hogy mennyire más alulról a perspektíva. A Keménykalapért egyébként megkaptuk az Emmy-díjat Los Angelesben, ez óriási dolog volt, hiszen a vasfüggöny mögül nyert egy film. Az akkori tévéelnök behívott magához, kezet fogott velem, és átadott nekem ötezer forint elnöki díjat. Ez akkor kéthavi fizetésem volt. Elég furcsa, hogy én díjat kaptam, a rendező pedig ki lett tiltva egy évre a tévéből. Visszatérve Potterre: a történetének köszönhetően odahívja a gyerekeket a könyvekhez, pedig a gyerekeket manapság sokkal inkább vonzzák a technikai érdekességek, miközben a helyes sorrend az lenne, hogy a gyerek megtanul olvasni, utána pedig megtanul szeretni olvasni. A legnagyobb csoda egy gyermek számára, ha a fehér papíron a fekete betűk megelevenednek. Úgy hívom ezt, hogy „képzeletmozi”.

– A mesekönyvek többnyire tele vannak rajzokkal, képekkel…

– Igen, de így is a képzelet játéka az egész, meg kell mozgatni az agyunkat. Nagyon jó, hogy egy gyerek elmegy sportolni, fejleszti az izmait, de ugyanúgy kell edzenie a fejét is. Gyerekként minél többet, mert felnőttként beszűkül a gondolkodás. Hatéves korig a gyerek megkapja az olvasmányokat, a mesét az óvodában. A mese a legszebb, a mai napig egy olyan műfaj, amely teljes egészében képes ábrázolni a világot. Gondoljunk csak bele: benne van a születés, a halál, a csodák, és ha akarom, a túlvilág is. Eredetileg felnőttműfaj volt, de leszállt a gyerekekhez. Egy gyerek mindent meg akar ismerni, és mindent befogad. Amint iskolába megy, szelektálni kezd. Mindenkinek van egy kincsesbányája, ami a saját gyerekkora, amihez mindig vissza lehet nyúlni. Ez nemcsak az írókra igaz, de rájuk végképp, én a mai napig merítek a gyerekkoromból.

Csukás István Kossuth-díjas magyar költő, író, otthonában (Fotó: Olajos Piroska, smagpictures.com)

– Szomorú emlékeket is felidéz?

– Előfordul, de nem jellemző, és ha igen, nem is írom le. Felelősséggel kell írni, mert a gyerek mindent elhisz. Van egy határ, ahol érzékenyen figyelek arra, hogy mi az, amit a gyerek még kellemesen fog fel.

– Ma Nyilas Misi és Nemecsek Ernő sok gyerek szemében már inkább vesztes, mint hős...

– Ez már a felnőtteknek köszönhető. Ez érzékeny határvonal, de van ilyen, a gyerek sajnos a felnőtt agyával gondolkozik. Sok gyerek egyszerűen túl van fegyelmezve, egy túlfegyelmezett gyerek pedig olyan is lehet, mint egy cirkuszi kutya. Azt is meg lehet nevelni, meg lehet tanítani bármire: tud menni két lábon, labdázik, stb. Egy másik hasonlattal: a gyerek olyan, mint egy darab viasz: alakítható. Ezért kell a gyerekkornak szabadnak, elevennek, vidámnak és szertelennek lennie. Egy nem létező személyiséget hagyni kell kialakulni. Megmondom őszintén, én a fegyelmezetlen gyerekeket szeretem.

– Ön is az volt?

– Hogyne. Óriási pofonokat kaptam anyámtól.

– Tudja, hogy Téglagyári Megállóról, Mirr-Murr-ról és Oriza–Triznyákról is neveztek el kocsmát?

– Ezek az életem boldog részei, amikor nemhogy az íróról leválik a mű, hanem a műről is leválik a figura. Egy aranyos ruhatervező társaság mesefigurákat nyom a pólóira, például Pom Pomot.

– Egyébként honnan jött, hogy Oriza-Triznyák?

– Az írók általában – önmagukat védve – szeretnek rejtélyesek maradni. Én szívesen megmagyarázom, hogy mit miért írtam, írok. Az Oriza egy csecsemőtápszer volt, amelyet egy nagy hasú csecsemővel reklámoztak. A Triznyák egyszerűen beugrott. Az irodalomban végtelenül fontos a névválasztás. Például ott van Nemecsek Ernő vagy Nyilas Misi. Gondoljunk bele, mennyire más lenne, ha Nemecseket Ödönnek hívnák, vagy Nyilast Rafaelnek. Nem csak a karaktertől lesz valaki szomorú. Már a név is számít. Egy kutya azzal a névvel, hogy Téglagyári Megálló, csakis vicces lehet, ahogy Süsü, a sárkány is vidám. Bagaméri is vidám. Egyébként ő egy élő személy volt gyerekkoromból, Kisújszállásról. Nekem csak rímet kellett kitalálnom rá: „Itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri.” Nagyon kedves dolog, hogy a leszármazottjait megkereste egy tévécsatorna Németországban, és nagyon büszkék erre a történetre, hogy filmszereplő lett egy felmenőjük.

– Beleszólt a filmesek munkájába, ha az ön meséit forgatták?

– Nem, soha. Mindenki maradjon a kaptafánál. Az író írjon, a rajzoló rajzoljon. Én még egy tojást sem tudok lerajzolni. A film pedig a rendező és az operatőr dolga.

Fotó: Olajos Piroska, smagpictures.com

– Van önnek ideális alkotókörnyezete?

– Szárszón. A környezetet muszáj kialakítani. A pályám elején verseket a Hungária kávéházban írtam, ott töltöttem az időm nagy részét. A munkát mindig beosztottam, főleg akkor, amikor hosszabb műveket vállaltam. Felkeltem reggel, ettem, és két-három órát dolgoztam. Ezután még ott volt az egész délután, amikor lehetett sétálni, kártyázni, bármit csinálni. Amikor a Süsüke forgatókönyvét írtam, akkor feszítettebb volt a tempó. Tizenhárom rész, közel hatszáz oldal volt a forgatókönyv. Napi tíz oldal volt a penzumom. Borzasztóan szét tud folyni az idő. Annak idején éjszakákat kártyáztam a Fészek Klubban.

– Mit játszott?

– Néha tiltottat, azaz pókert, de inkább römit. Úgy jártam be oda délre, mintha a munkahelyem lett volna. Megebédeltem, és egykor már ott ültem a kártyaasztalnál. A Fészek állandóan tömve volt, hajnalig ott voltunk.

– Számtalan díja közül melyiket tartja a legfontosabbnak?

– A legnagyobb kitüntetés, amelyet kaptam, amikor három éve Teskándon, Zala megyében egy iskola diákjai nevet választhattak a sulinak, és rám szavaztak, így lett az iskola Csukás István Nevelési és Oktatási Gyermekközpont. Akkor fogadtam el, amikor megtudtam, hogy tényleg a gyerekek szavaztak meg. Olyan írókat utasítottam magam mögé, mint Jókai, Gárdonyi vagy Petőfi.

– Van kedvenc könyve?

– Talán a Švejk. De Ilf Petrovtól nagyon szeretem az Aranyborjút. Tersánszky is nagy kedvencem. Fiatalon megismertem őt: miután a Széchényi Könyvtárban kigyűjtöttem a múlt század elején megjelent novelláit, elvitt hozzá a szerkesztő. Az írásai felére nem is emlékezett. Akkor tudtam meg, hogy ő hangszereket is készít. Elővett egy furulyát, amelyet odaadott, megmutatta, hogy hol fogjam meg, és elkezdtem játszani egy Beethoven-hegedűversenyt. Pedig nem is tudtam furulyázni, csak gyerekkoromban hegedültem.

– Még mindig írógéppel ír, nem tért át a számítógépre?

– Nekem kell a papír, szeretem visszanézni, amit írtam, például diktálni sem szeretek. A géppel az a baj, hogy elkezdek játszani. Vershez viszont elég egy toll és egy papír.

– Akkor írjon egyet!

Csukás István: A golyóstoll

Ad notam:
Illik az egy költőtől,
Legyen nála töltőtől!

Folytatás:
Illik az egy írótól,
Legyen nála golyóstoll.

2010. május 20.