nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Sztárok
Sztárváltó – Steiner Kristóf: Írás közben sosem hazudok

Sztárváltó – Steiner Kristóf: Írás közben sosem hazudok

A hetente jelentkező beszélgetéssorozatot a Nők Lapja Cafe olvasói szerkesztik, ők döntik el, kivel készüljön interjú a következő héten. Ezúttal Steiner Kristófon a sor.
vk
f Ajánlom

„Ez csak egy film… ilyen életet nem él normális ember” – írta róla Fáy Miklós önéletrajzi novellagyűjteménye kapcsán. Steiner Kristóf nemrégiben megjelent könyve, a Gumimatrac a Gangeszen valóban egy már-már valószínűtlenül színes, kalandokkal, hihetetlen élményekkel és könnyfakasztó drámákkal teli élet lenyomata. Ráadásul Kristóf igazi kalandja még csak most kezdődött el. Az egykori bulvárhős ugyanis a legizgalmasabb útra lépett, amelyet ember járhat: az ősi zsidó miszticizmus, a kabbala tanulmányozásába kezdett.

Sztárváltó - Steiner Kristóf: fenekestül felfordult az életem – Mennyire nagy a pörgés körülötted, mióta megjelent a könyved?

– Nagyon intenzív időszakot élek. Három hete vagyok itthon, és azóta szinte minden napra jutott program. Könyvbemutató, tévéműsor-felvétel, dedikálások, interjúk. Emellett még egy londoni utat is lezavartam, közben pedig írom a cikkeimet. Tegnap például, miközben vártam a bőröndjeimet a repülőtéren, gyorsan befejeztem egy írást, majd rohantam az egyik bevásárlóközpontba, ahol könyvbemutatóm volt.

– Régóta írsz, úgy érzem azonban, hogy ezzel a könyvvel mérföldkőhöz érkeztél a pályádon. Jól sejtem, hogy ezután leginkább íróként szeretnél érvényesülni?

– Az írás valóban egyre fontosabb szerepet töltött be az életemben, ezen a módon tudom ugyanis a legőszintébben kifejezni magam. Televízióban sokszor mondok olyan mondatokat, amelyek cukormázba burkolják a gondolataimat. Ha az ember kamerák vagy reflektorok kereszttüzében áll, önkéntelenül is megpróbálja kedvező színben feltüntetni magát. Írás közben ki tudom kerülni ezt a csapdát. Miközben írok, nem arra koncentrálok, hogy kik lesznek azok, akik elolvassák a soraimat, hanem arra, hogy minél pontosabban ki tudjam fejezni magam.

– Nyilván nemcsak a műfaj kényszeríti ki belőled az őszinteséget, hanem ez valamiféle belső érés eredménye is.

– Ez egyértelmű. Elképzelhető, hogy ha három évvel ezelőtt leülök könyvet írni, akkor olyan mű születik, amely a csilli-villi, materiális popkultúráról szól. Ma már nem ez foglalkoztat, csupán apró szelete az életemnek. Az elmúlt három évben átmentem egy érési folyamaton. Amikor meghalt az anyukám, sok mindent átértékeltem magamban: eljöttem a VIVA-tól, otthagytam a hét éve tartó kapcsolatomat, végül pedig még Magyarországról is elköltöztem.

– Meglepően érett gondolatokat vetettél papírra, mégsem estél abba a hibába, hogy a mindentudó spirituális vezető szerepében tetszelegj. Mennyire köszönhető ez a szimpatikus visszafogottság a kabbalának, mellyel már elég régóta foglalkozol?

– Azt hiszem, nagyban. Kínosan figyelek arra, hogy ne zúdítsam ezeket a spirituális tanokat az emberekre. Még véletlenül sem akarok hittérítőnek látszani, már csak azért sem, mert nem vagyok az. Emberközeli akartam maradni, hiszen nekem is azért adhatott sokat a kabbala, mert nem lila ködben úszó tanítás, hanem nagyon is érthető. Régóta foglalkozom egyébként zsidó miszticizmussal. Gimis koromban sokat bújtam a Haszid történetek című könyvet, és apukámnak is rengeteg témába vágó könyve volt, amelyeket előszeretettel lapozgattam. Anyukámmal számtalan spirituális ösvényt bejártak, míg a buddhizmusnál kötöttek ki. Intenzíven hét hónapja foglalkozom a kabbalával, és azóta hihetetlenül nagyot fordult a világom. Hetente kétszer-háromszor megyek a központba, egy alkalommal pedig magántanárhoz járok. Ez az ember nemcsak a tanítóm, hanem a terapeutám, a szellemi vezérem és a barátom is egyben. Rengeteget köszönhetek neki.

Fotó: Sanoma Archív/Schumy Csaba
Fotó: Sanoma-archívum/Schumy Csaba

– Hogy kell elképzelnie egy laikusnak ezt a lelki folyamatot? Állandóan pásztázod a mondataidat, a gondolataidat, a megnyilvánulásaidat, hogy megfelelj a kabbalának?

– Folyamatosan figyelek magamra. A kabbalában nincsenek parancsolatok, hanem úgynevezett alapvető életszabályok vannak. Még csak spirituális beállítottságúnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki betartsa ezeket. Mindannyian tudjuk, hogy a hazugság nem jó dolog, hogy valaki felett ítélkezni szintén nem túl üdvözítő, főleg annak tükrében, hogy mi magunk is tele vagyunk hibákkal. Nekem is nagyon sok kibogozatlan kapcsolatom volt, rengeteg emberről rosszat mondtam a háta mögött, és főleg igen komoly problémáim voltak magammal. Az utóbbi időben nagyon alapos gondolkodás határozza meg a tetteimet. Ma már tudom, hogy felelősséggel tartozom azért, amit kimondok, amit teszek. Ha valaki nem irigy, nem gonosz, nem rosszindulatú, automatikusan következik, hogy vele sem lesznek azok az emberek. A csodák és a büntetések nem maguktól jönnek, hanem mi magunk teremtjük őket. Akkor tud egy ember fejlődni, ha ki tud lépni az eddig megszokott komfortzónájából. Magyarul, ha önkritikusan viszonyul önmagához, ha képes arra, hogy észrevegye a hibáit, és ahhoz is van ereje, hogy változtasson ezeken.

– Elképesztő, milyen részletességgel írsz az életedről a könyvben. Volt azért, hogy fantáziával kellett betömni azokat a réseket, amelyeket a feledés okozott az emlékekben?

– Nem. Ebben a könyvben semmi sem fantazmagória. Amint elkészültem egy fejezettel, azonnal elküldtem apukámnak, aki átnézte, hogy a sorok megfelelnek-e a történelmi hűségnek. Tudom, hogy sokaknak hihetetlen, hogy ilyen intenzív életem van. Szerencsére nagyon jó a memóriám, csupán az utóbbi időben kezdett romlani egy kicsit. Ez egyébként ösztönzőleg hatott rám, és még inkább arra sarkallt, hogy megírjam a könyvet.

– Hetedik hónapja élsz Tel-Avivban. Miben látod a legnagyobb különbséget az ottani és a budapesti élet között?

– Izrael jóval spirituálisabb ország. A vallás nem csupán alkalmi kapaszkodó, hanem a mindennapi élet szerves része. Olyan energiái vannak ott a földnek, hogy az döbbenetes. Nem véletlen, hogy mindenki akar egy darabot belőle. Aláírom, hogy Izrael a világ energiaközpontja. De nem csak a spiritualitás miatt jó ott élni. Hihetetlenül közvetlenek az ottaniak, olyan, mintha mindenki ismerne mindenkit. Van egy héber nyelvű tetoválás a hátamon, és nemegyszer előfordult, hogy egy vadidegen felhúzta a pólómat, és megnézte, mi van odaírva… Bevallom, néha azért hiányzik az európai kultúra. Egészen más típusú dolgokat tanulnak, mint mi Európában. Tudják ugyan, ki volt – mondjuk – Shakespeare, de a Rómeó és Júlián vagy a Hamleten túl nincsenek ismereteik.

Megosztás Facebookon