Ónódi Eszter: Zsigmond, a fiam a világ közepe

– Az írók és művészek után már a színészek is normális emberek? Kit tudok én akkor vágyakozva imádni?

– Egyszer láttam egy Dayka Margit-interjút, nagyon szép volt, emelkedett, a művésznő fátyolos szemmel beszélt, látszott, hogy készült a mélyinterjúra, tiszta szívből akar mondani valami igazat.

– És nem sikerült?

– Ez ilyenkor általában sosem sikerül.

– Akkor én már nem tudok dívákat isteníteni a Nők Lapjában? Rosszkor születtem?

– Ha dívát akarsz látni, menj színházba, a színpadon vannak. Ami a magánéletemet illeti, mekkora energia volna az? Nagyvilági nőnek lenni egy külön munkahely! Mindig tudni kell, hogyan jelenj meg, reggelente fodrász, smink, ruhaköltemények, isteni dolog, szép szerep.

– Irigyled?

– Bizonyos szempontból igen. Vannak, akiknek ez ösztönösen jól áll. De én ha kipróbálom, hogy dívásan viselkedem, akkor egyszer csak elkezdem magam kívülről látni, és egyre nevetségesebbnek tűnök. Ettől megzavarodom, és inkább visszamenekülök a hétköznapi, szürke életembe. A színpadon viszont minden további nélkül kiélem az efféle vágyaimat.

– Sosem akartál mindig nyerni? A színpadon kívül is: megenni, megvenni minden férfit?

– Nem mondom, hogy régebben nem próbálgattam az erőmet. Mindenhol és mindenben maximalista akartam lenni, de aztán éppen a kudarcaim vezettek rá, hogy nem eszik olyan forrón a kását.

– Mi volt a legnagyobb pofon?

– A Koldusoperát játszottuk, és nagyon lehúzták, ráadásul az én vállamra tették a kudarcot. Különös időszak volt, akkoriban játszották a Meseautót és a Valami Amerika 1-et, és ezek a filmek a Katona József Színház akkori közönségének legalábbis „gyanús” alkotások voltak. Lehet, hogy paranoiás voltam, de amikor akkoriban kimentem a színpadra, azt éreztem, minden este bizonyítanom kell, hogy itt is meg tudom állni a helyem.

– Kérdezgettem ismerősöket, hogy milyen pletykákat tudnak rólad. Ilyeneket mondtak, hogy legendásan hűséges vagy. Jóisten! Ez nem pletyka. Tényleg ilyen jó kislány lennél?

– Jó lány vagyok, de mire vagy kíváncsi? Ha többet akarsz tudni, próbálkozz. Tudod a telefonszámomat, zaklass esemesekkel, járj utána (nevet). De komolyra fordítva a szót, én sokáig gyerek voltam, egyszerűen nem tudtam elszakadni, felnőni. És ehhez valahogy hozzáragadt a jókislány-figura. Nem mindig szeretem, hogy van, de nem ok nélkül jött.

Eszter nem fél a társadalmi szerepvállalástól, a 2008-as zöldebb Budapestért kampányban is részt vett

– Tényleg akkor lettél felnőtt, amikor a fiad megszületett? A merészebbek kamaszkor után már…

– Ne is mond. Nekem mind a mai napig nagyon jelen vannak az életemben a szüleim. Imádom őket, de ahogy a környezetemet nézem, ez nem mindig természetes. De ki tehet azért, hogy bármi változzon? Én.

– A felnőttkort az első önálló döntéstől számolom. Te leléptél a bölcsészkarról. Az egy komoly döntés.

– Ebben igazad van, de ha egy pszichológus foglalkozna velem, biztosan azt mondaná, nem sikerült maradéktalanul a leválás.

– A leválásról jut eszembe, az Ónodi nem a születési neved, Kovács Eszterként anyakönyveztek. Honnan az Ónodi?

– Édesanyám neve.

– Ó, de kár! Egész névmágiát akartam erre fölépíteni.

– Az nem fog sikerülni, ez az anyám vezetékneve és kész. Hiába próbálkozol, nem lesz kalandregény az életem.

– Mit hozol otthonról? Milyen hagyományt adsz tovább a fiadnak? Nagypolgárit?

– Mindenki ezt gondolja, de egyáltalán nem. Statikus-tervező volt az anyukám, villamosmérnök az apukám, reál beállítottságú emberek. De miről gondoltad te is a nagypolgári neveltetést?

– Híresen jó angolnyelv-tudás, zongora, bölcsészkar… Ha ötven évvel ezelőtt lennénk, és kitelepítenének, nem lógnál ki a sorból. Akkor beszélj arról, mikor lázadtál először?

– Gondolkodom, hátha lesz valami nagyon merész a tarsolyomban… nem tudok semmit mondani.

– Az első cigi?

– 16-17 évesen. Az már ciki?

– Dehogy. A 18. Az már az lenne.

– Jaj, de jó! Ha visszagondolok a középiskolás éveimre, nagyon felemás módon éreztem magam az osztályomban. Furcsa zárványként mozogtam a fiúk és a lányok között, és egyik helyen sem találtam magam. A színjátszás ezért jött jól: belekeveredtem egy más, idegen világba, és ott jobb volt. De azért a Fekete Lyukba (kultikus pesti szórakozóhely – a szerk.) már nem jutottam el.

– Barátok?

– Nem nagyon, az osztályomból legalábbis nem igazán. Polgár Kati (Polgár László operaénekes lánya – a szerk.), aki azóta külföldön él. Nem voltak nagyon felhőtlenek ezek az évek.

– Szerelem?

– Volt egy viszonzatlan!

– És azóta kaparja az ajtót, hogy mekkora marha volt?

– Nem is tudja.

– Sehogyan se juttattad kifejezésre, hogy tetszik neked? Nem tetted magad egy kicsit?

Eszter válaszát – valamint a teljes interjút – az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.

Még több az e heti Nők Lapjából: • D. Tóth Kriszta: Katicatündér kalandja » • Mondjunk igent a toastra! » • Milyen a modern nő? » • Charles Spencer: A tündérmese nem volt tökéletes » • 6 kérdés a cukorbetegségről » • Mi 3-an, Ők 3-an – Mérlegen a valóság »

Színésznő.lap.hu »
Színház.lap.hu »