2008. Szeptember 24.

Informatikusból énekesnő lett

Mint egy illedelmes jó tanuló, úgy ül a padon egy csinos szőke lány, várakozva a téren. Este a színpadon egészen mélyről vibráló érzéki hangon varázsolja elő saját szerzeményű dalait. Harcsa Veronika – noha csak most végzett a Zeneművészeti Egyetemen – huszonöt évesen sztár lett a dzsesszéneklésben. A harmadik lemeze jelenik meg hamarosan.

Mihalicz Csilla

– Mikor fedezted fel magadban az énekesnőt? Gondolom, gyerekkorodban már szívesen produkáltad magad a családnak?

– Egyáltalán nem. Nagyon sokáig matekkal foglalkoztam legszívesebben. Jó ideig úgy nézett ki, hogy a közgazdaság és az informatika lesz az a terület, amelyben otthon leszek. Középiskolás koromban kezdtem el klasszikus éneklést tanulni. Zeneiskolába mindig is jártam, zongoráztam, aztán szaxofonozni tanultam…

– Az nem éppen nőies hangszer. Játszol még szaxofonon?

– Nincs most időm gyakorolni, úgyhogy nem veszem elő.

– Mit hallgattál szívesen annak idején?

– Általános iskolás koromban Michael Jacksont, később, amikor szaxofonozni tanultam, bluesokat, Janis Joplint, Doorst, Pink Floydot, Jimi Hendrixet. Klasszikus éneklést a mai napig tanulok, a technika miatt is nagyon fontos, ráadásul hallgatni is nagyon szeretem.

– Elképesztően gyorsan tettél szert ismertségre: Japánban mindkét lemezed listavezető, koncertturnéra hívtak. Hogyan léptél ki a nemzetközi porondra?

– Magam sem tudom, annyira gördülékenyen ment. Elsős voltam a dzsessztanszakon, amikor megismertem Blahó Attilát, aki a Zeneakadémián zongorakísérő. Az első vagy második énekórám után elhívott egy alkalmi fellépésre. Aztán elkezdtünk együtt zenélni. Rajta keresztül ismertem meg a többi zenésztársamat. Annak az évnek a végén készítettük el az első lemezünket. Én akkor azt csak egy demónak szántam, dzsessz-sztenderdeket énekeltem rá, illetve néhány popdal dzsesszfeldolgozását. Aztán elkezdtem saját dalokat is írni.

– Hogyan találtak rád a japánok?

– Egyszer csak kaptam egy e-mailt egy japán terjesztőtől, hogy több japán lemezbolt kérdezi, hogyan lehetne rendelni a lemezemből. A honlapomon bele lehetett hallgatni a számokba, és valaki írhatott rólam egy dzsesszblogra. Innen értesülhettek a lemezboltok, úgy sejtem. Akkor a terjesztő kérésére küldtem a magyar kiadásból, és az annyira jól fogyott, hogy egy japán cég kiadta még egyszer, aztán az új lemezünket is, és meghívtak egy turnéra is.

– A második lemezeden már a saját szerzeményeidet énekled. Hogyan születik a dal? Van egy dallamfoszlány?

– Többnyire a személyes kapcsolataimból táplálkozik a zeném: egy szerelmi élmény, egy tökéletesre sikerült délután, vagy épp ellenkezőleg, valami fájdalom inspirál, illetve egész egyszerűen egy időjárási jelenség – hogy úgy fújt a szél…

– Angol szövegeket énekelsz. Eleve angolul is írod?

– Igen.

– Miért? Ez illik a zenéhez vagy azért, hogy megértsék mindenütt?

– A dzsesszben mindig angolul énekeltem, és ezt szoktam meg. A másik ok, hogy dzsesszt énekelni nagyon nehéz magyarul. A nyelvünk prozódiája sokkal kevésbé illik hozzá.

– A színpadon látszik köztetek a harmónia a zenészeiddel – az a három férfi mintha rajongana érted. Különösek, „átéltek” a gesztusaid is. Látszik, hogy ez nem begyakorolt színpadi mozgás.

– Gyerekkoromban néptáncoltam, úgyhogy valamennyire hozzászoktam a színpadhoz. Mindig visszanézem a koncertfelvételeket, és próbálom magamat elemezni. Sokszor nem tetszenek a gesztusaim, hiába belülről fakadnak, kívülről nézve idegenül hatnak. Én sokszor teljesen mást érzek a színpadon, mint amit utána viszontlátok. Ezt el kell fogadni, de meg kell tanulni tudatosan viselkedni, hiszen lehet, hogy egy gesztus valóban nem működik jól a színpadon. Persze az éneklés az első, de muszáj színpadi jelenlétet is teremteni. Ebben sokat segít a smink, a ruhák, a haj…

– Különös, ahogyan kijössz a színpadra a fodros ruhákban, mint egy Barbie-baba, és közben sem a zenéd, sem a lényed egyáltalán nem barbie-s.

– Szeretem Németh Anikó ruháit, mert meseszerűek. Egészen más ezekben kilépni a színpadra. Nem arról van szó, hogy valaki másnak a bőrébe bújnék, hanem egyszerűen mást hozok ki magamból ezzel a megjelenéssel. Rögtön megnyit, ahogy kilépek a színpadra. A közönség is érezheti, hogy ez nem az a Veronika, aki szembe jöhet a villamoson.

– A matekról teljesen letettél?

– Tökéletesen kitölti a zene az életemet. Ugyanakkor még van egy szál, amelyik a matekhoz köt. A műszaki egyetem informatika szakán elvégeztem négy és fél évet, már csak a diploma féléve van hátra, ezt tolom magam előtt, és még nem mondtam le róla teljesen. Se időm, se kedvem, se motivációm most ezzel foglalkozni, és azt hiszem, később sem lesz, hiszen annyira más irányba ment el az életem. De kár lenne kidobni ezeket az éveket, és sokszor nagy szükségem is volna a racionalitásra a művészeti gondolkodás mellett. Annak, hogy most így megy a szekér, talán az a kulcsa, hogy miközben a művészeti önkifejezés a legfontosabb számomra, néha bizony elő kell vennem a racionális énemet.

– Nem billent ki az egyensúlyodból, hogy egyre több a rajongód?

– Nem, de jólesik néha kilépni ebből a szerepkörből, háttérbe vonulni, visszamenni a családomhoz, és meghallgatni, hogy mi van velük. Nagyon szeretek néha magam lenni. Most egész nyáron koncerteztünk, új lemezt vettünk fel, úgyhogy még nem nyaraltam, most megyek majd el szeptember második felében Olaszországba egyedül. Szerencsére megérti a környezetem, hogy szükségem van a feltöltődésre és az egyedüllétre.

– A párod is megérti, akinek – gondolom – gyakran kell megélnie, hogy esténként nem érsz rá, nem főzöl vacsorát, nincs esti meghitt filmnézés, egyáltalán: nem vagy otthon?

– Mindig kettőn áll a vásár. Volt olyan kapcsolatom, amelyik azért ment tönkre, mert bizonyos elvárásoknak nem tudtam eleget tenni: például, hogy péntek esténként menjünk bulizni. Szerencsére most nem ez a helyzet. Én is figyelek arra, hogy megtaláljam az intim együttlétek, közös videózások, vacsorák idejét. És a barátom is partner ebben, megérti és elfogadja, ahogyan élek.

– Azt is tolerálja, hogy egyedül mész Olaszországba?

– Igen. Utána majd megyünk együtt is nyaralni.

– Nem fogysz ki a dalokból?

– Eddig jöttek. Nem tartok tőle, hogy elakadnak, de nincs kizárva ez sem. Az egyik oka ennek az egyhetes olaszországi elvonulásnak éppen az, hogy szeretném átgondolni, miből tudok még inspirációt meríteni. Mert úgy érzem, hogy ebben a két évben kiírtam magamból mindent, amit a párkapcsolataimból leszűrtem. Novemberben megjelenik a harmadik lemezem is. Kicsit úgy érzem, új dolgokra van most szükségem.