2008. Szeptember 24.

A negyvenöt éves kismama

Nyár elején együtt szerepeltünk egy sikeres nőkről szóló konferencián. A Stefánia Palota előtt nevetve beszéltük meg, hogy elég űzöttek vagyunk sikeres nőként, közben rácsodálkoztam Gabira: mitől ilyen nyugodt az arca, felhőtlen a mosolya? A választ csak néhány nap múlva kaptam meg (egy újsághírből): gyermeket vár, már a negyedik hónapban van.

V. Kulcsár Ildikó

Kellemes svábhegyi kerthelyiségbe invitál. Gesztenyefák, virágok, mennyei fagylaltok, sütemények, és egy nagyon csinos kismama. Kék-fehér ruha, semmi smink, a jól ismert tüsi haj. Lelkesen nyelem az eperfagyit, ő csak nézi, majd egy idő után felsóhajt.

– Képzeld el, diétáznom kell, tudod, a terhességi cukorszint…! De megfogadtam: ha meglesz a gyerekünk, megkérem a férjemet, hogy másnap hozzon nekem egy nagy adag spagettit madártejjel!

– Mikor fogsz spagettit enni?

– Háát, már nincs messze… Tán három hónap múlva. Addig? Addig életem legszebb korszakát élem. Lélekben készülök az új feladatra, hiszen régen voltam már kismama, de még nem vettünk semmit. Nincs kiságy, rugdalózó, babakocsi. Majd. Valószínűleg azért vagyok ennyire óvatos, mert többször átéltem azt, hogy van szívhang, aztán visszamész a kórházba, és már nincs… Régen, a két fiam születése között is előfordult, de mostanában is. Újra és újra nekifutottam, aztán nem sikerült. Nagyon megszenvedtem! Le is került a napirendről a harmadik gyerek, mert semmit sem szabad görcsösen akarni. Aztán jött a hatalmas öröm. Gyerekünk lesz! De a korábbi élmények és a magánéletem nyugalma arra késztetett, hogy tartsuk titokban legalább a tizennyolcadik hétig. Ezért nem mondtam neked semmit a Stefánia Palota előtt… Persze most már lelkesen mesélek, hiszen megkezdtük a hetedik hónapot.

– Életed legszebb korszaka… Mivel telik?

– Ó, azt felsorolni is nehéz! Először is van módom gondolkodni, barátkozni, figyelni a világra, végre-valahára rengeteget olvasok – jelenleg épp Verebes Pista kéziratát, mert megkért, hogy mondjak véleményt… –, és van módom arra is, hogy kiélvezzem a jelen boldogságát. Itt a két nagyfiam – a kicsi jogásznak tanul Szegeden, a huszonhárom éves nagyfiam sportmenedzserként diplomázik –, itt a férjem, és megadta az élet, hogy érkezzen közénk egy kicsi ember. Komolyan mondom, nem cserélnék senkivel!

– Gabi, álljunk meg egy pillanatra! Mit felelnél, ha felajánlanák: te lehetsz a tévé elnöke? De csak akkor, ha decemberben elfoglalod az állást…

– Hú! Nagyon izgatna (bár tudnék jobb feladatot is), mert szenvedélyesen szeretem a szakmámat. Nem pusztán a karrier miatt, hanem azért, mert rosszul érzem magam, ha tartósan nem használhatom az agyamat. De csak jövő tavasszal érdekelne a dolog… Akkor valószínűleg már halálos izgalomban fogok készülni valamiféle új feladatra vagy műsorra. Ám ezt össze fogom egyeztetni az egyéb teendőimmel! Ha nekem kell az agytorna, akkor megteremtem a lehetőséget arra, hogy tornáztassam az agyamat. Ha nem tenném, akkor pocsékul érezném magam a bőrömben, és ez a családomnak is rossz lenne. Nincsenek szabályok! Nincs törvény arra, hogy mikor „illik” visszamenni dolgozni, mindenkinek más a ritmusa és a teherbíró képessége. Nekem szükségem volt (van) arra, hogy esténként, amikor már lefeküdtek a gyerekeim, olvassak, készüljek, ahogy arra is szükségem van, hogy ne csak tévézzek. Azaz biztos család legyen mögöttem. Hogy az életem része legyen a szerelem, a gyerekeim a közelemben legyenek, és megengedhessem magamnak, hogy időnként csavarogjak a világban: „csak úgy” élvezzem az életet. Szóval nekem együtt kell az értelem és az érzelem! Ha valamelyik nem stimmel, „megborulok”. És hidd el, ez mindenkin látszik a képernyőn! De én nagyon gyorsan rendet rakok, mert nem bírom elviselni magamat, ha felfordulás van körülöttem. Most például nemcsak azért van bennem öröm és rend, mert rövidesen háromgyerekes anya leszek, hanem azért is, mert szabad vagyok.

– Szabad vagy, mert megengedted magadnak, hogy elengedd a tv2-t.

– Kereken tíz évet töltöttem a tv2-nél, és nagyon sok szeretett-sikeres műsort vezettem ott. Erre vágyódtam volna a jövőben is. Ám ha fejlődni nem lehet, hát mit toporogjak egy helyben? Én nem képernyő-, hanem feladatfüggő vagyok. Nem akartam vidámnak-lazának látszani, miközben kismamaként már befelé figyeltem. Nem kívántam mást „alakítani”, mint ami vagyok. Felesleges részletezni a döntésem okait, legyen elég annyi, hogy minderre nem volt módom… Persze én is biztonságra vágyom – mint minden nő –, azaz remek lett volna, ha van egy állandó műsorom, ahová majd visszatérhetek a szülés után. De nem így alakult, tehát meghoztam életem egyik fontos döntését.

– Gyakran néztelek a Mokkában. Kedveltem az interjúidat, de valahogy úgy éreztem, kevés…

– Szerettem a Mokkát, de mindig volt bennem némi hiányérzet. Főleg akkor, amikor a megállapodás ellenére elfogytak az egyéb feladatok. Valószínűleg azért vállalkoztam „A világ árvái” sorozatra is, mert ki akartam „robbanni” a stúdióból, szakmai-emberi kihívásra vágytam. És hidd el, jövő tavasszal biztosan rám talál egy csapat – mert én csapatjátékos vagyok –, akikkel remek műsorokat fogunk készíteni!

– Csapatban érzed jól magad, de közben fütyülsz a szabályokra. Kismamaként is szabálytalan vagy. Negyvenöt éves leszel…

– Senkit sem biztatok arra, hogy negyvenöt évesen vállalja az első gyermekét. De a másodikat, harmadikat…? No, ezen már érdemes gondolkodni. Persze hallom a kórust! „Hány éves lesz a Jakupcsek, amikor a most születendő gyermeke érettségizni fog…?!” Tudod, mi a válaszom? Az édesapám negyvenévesen halt meg, amikor én kilencesztendős voltam. Mit kaptam belőle? És mit kapott ő belőlem? Sajnos, nagyon keveset. Mondd, mit tudsz előre kiszámítani-megtervezni az életben? Mire van garancia? Az én anyám most hetvennégy éves, és nem álmodta, hogy megint „össze kell kapnia magát” egy unokára. (Szegény majd elájult, bár nagyon örült, amikor elmondtuk neki a hírt.) Amúgy teljesen megértem, hogy a döntésem keveseket hagy hidegen. Egyrészt elképesztően sok szeretetet kapok a baráti körömben, a moziban, a színházban, a boltban, mindenütt. Idegenek szólítanak le az utcán, és gratulálnak. Például a Fábry-show felvételén, amíg várakoztam, hozzám lépett egy férfi. Elmesélte, hogy tizenöt éves házas, van egy kilencéves gyereke, de egy kicsit kiürült a kapcsolata a feleségével, nem tudják, hogyan tovább. Amikor olvasták, hogy most vállalok gyereket, beszélgetni kezdtek arról, hogy tán nekik is érdemes lenne „belevágniuk”…

– Nem érdekel a korod?

Gabriella válaszát és a teljes interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.

További kiemelt témáink a Nők Lapja szeptember 24-én megjelenő, 39. számából:

Tamással, sülve-főve
Két kedvencünk, D. Tóth Kriszta és Bereznay Tamás eszmét és receptet cserélt egy kellemes szeptemberi délelőttön.

Lelkünk titkai
Rovatunkban most nem annyira a lelkünk, mint inkább az alkohol titkai után kutakodunk, közben természetesen rátalálunk a lelkünkre is.

Nosztalgia
Az Ecseri piacnak megvan a sajátos hangulata. Oravecz Éva és Bulla Bea ezt próbálta megragadni.

Hogy ne fájjon a hátunk!
Különösen azoknak, akik sokat ülnek a munkahelyükön, fontos a rendszeres mozgás.

A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával:
Szeretnek minket!
Mit nem szeretek a nőkben? – ennek próbáltunk utánajárni, kérdezgettük az erősebb nemet, főként azért, hogy azon a kevés hibán, amit így megtudunk, javíthassunk, korrigálhassunk. Nos, a feladat nem volt könnyű – szerencsére –, alig-alig találtunk olyan férfit, aki a nagy nyilvánosság előtt a szemünkbe mert volna kritizálni minket (még az autóvezetők között is hiába keresgéltünk!). Csupa ilyen és hasonló vélemény hangzott el: nincs olyan, amit ne szeretnék… én nem is tudok olyat mondani… Uraim, köszönjük! Mindig éreztük, hogy az önök oldalbordája csak tökéletes lehet. De hogy ennyire?! Azért még próbálkozunk…

Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más!

Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó!