Legbelül mindig gyerek maradok!

Egy színésznő öltözője csemege minden nő számára. A ruhák, cipők és sminkeszközök halmai mindenkiből előhozzák a kislányt, aki egykor édesanyja ruháit próbálgatta. Udvaros Dorottyának már gyermekként természetes volt ez a környezet, és bár szülei nem szerették volna, ha ő is a pályára lép, sorsszerűen választották egymást a színészettel.

– A fotóit nézegetve harmonikus embernek tűnik.

– Sajnos, ki kell, hogy ábrándítsam. Ez csupán gyakorlat, mert amikor fotózásra, próbára vagy előadásra megyek, igyekszem a tudatomból minden zavaró tényezőt kisöpörni, és csak az előttem álló feladatra koncentrálni. Bármilyen hangulatot el tudok játszani, hiszen ez a hivatásom, de ez nem pusztán színlelés. Arról van szó, hogy kisöpörjük egy képzeletbeli pályáról a faleveleket, amíg meccs van, aztán persze idővel visszafújja őket a szél.

– Mi az, ami kiborítja?

– Bármi! Például minden, ami nem sikerül a munkámban. Ugyanakkor tudom, hogy százszor kell rossznak lenni ahhoz, hogy százegyedszerre jó legyek. Az orvosoknak elsőre jól kell vágni, a mi munkánkhoz viszont kellenek a tévedések.

– Mi a titka, hogy ilyen remekül néz ki?

– A titkok azért titkok, hogy ne áruljuk el őket. Úgy gondolom, genetika is, hiszen nem kell véres harcot folytatnom a kilókkal, de talán a folyamatos odafigyelés a kulcs. Az én munkám pszichikailag és fizikailag is próbára tesz, ezért megtanultam tisztelni azt a testet, amit erre az életre kaptam. Nekem ezzel a testtel kell bármilyen szélsőséges karaktert eljátszanom, legyen az szép vagy csúnya, ezért odafigyelek, hogy mit eszem, mennyit alszom, mennyit vagyok szabad levegőn. Ugyanakkor a próbákon számos sérülést szereztem már, az összes ujjam eltört, a sípcsontom tele van sérüléssel, és időnként úgy fáj a hátam egy színpadi esés miatt, hogy alig bírok mozdulni.

– Mi kell ahhoz, hogy egy szerep kedvéért még a hajától is megváljon?

– Egy olyan szerep kell, amit imádtam. Egy olyan nőt alakítottam, akit mindenétől megfosztanak, megaláznak. Rengeteget gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a borzalmas megalázottságot érzékeltetni, míg egy éjjel felültem az ágyon, és rájöttem, hogy kopasznak kell lennie. Úgy éreztem, meg kell tennem, és egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy „úristen, most nem lesz frizurám”. Isteni sapkákat kaptam a barátnőimtől, és átélhettem azt a mágiát is, amit talán csak a természeti népek. Egy fotózásra ugyanis megfestették az egész fejbőrömet. Belenéztem a tükörbe, és soha olyan szépnek nem láttam magam, mint akkor.

– Kellett ehhez vagányság?

– Az egész mai világhoz vagányság kell. Ha helyt akarok állni minden helyzetben, akkor vagánynak kell lenni.

– Az elvárások és a megfelelni vágyás közepette hogyan tudott száz százalékos anya lenni?

– Nem gondolom, hogy valaha is teljes mértékben anya lettem volna, mert akkor minden gondolatomat és percemet a gyerekemnek kellett volna kitöltenie, de erre a mi életünk nem alkalmas. Mondhattam volna, lemondok a hivatásomról és minden időmet neki szentelem, de ez nem lenne jó sem nekem, sem a fiamnak. Így egy folyamatos harc volt az életem, mert miközben a munkámban is teljesíteni akartam, a tőlem telhető teljes szeretetet és odafigyelést meg akartam Máténak adni. Bevallom, nem érzem, hogy ez maradéktalanul sikerült volna.

– Édesanyja, Dévai Kamilla is színésznő volt. Az ő hibáiból tanult?

– Nem is a hibáiból, inkább a helyzetből, ahogyan éltünk. Bár az édesanyámnak még annyi lehetősége sem volt, mint nekem, hiszen ő egy másik városban játszott. Tanulság volt számomra, hogy milyen nehéz volt gyereknek lenni. Imádtam a szüleimet, de sok mindentől megfosztott az élet.

– Fia, Máté 19 éves, és nem készül színházi pályára.

– A színészek kilencven százaléka nem szeretné, ha a gyereke is ezt a pályát választaná; így volt ezzel az édesanyám is, és én is. Máté idén érettségizett, nyáron fog felvételizni, de biztosan nem a Színművészetire.

– Egy ideig szabadúszóként játszott, aztán, ahogyan mondta, a Nemzetiben „ragadt”. Kellett a biztonság, a valahová való tartozás érzése?

– Nem voltam hosszú ideig szabadúszó, de még az a kis idő is rengetegnek tűnt. A pályám eleje óta mindig szerződésben voltam, és bár imádok vendégként „beszagolni” más társulatokhoz, mégis kell a biztonság. Szeretem tudni, hogy ez itt az én asztalom, az én tárgyaim, és itt mellettem Molnár Piroska ül.

– Egy ilyen családias hangulatú színházban mindenki Dorottyának szólítja. Miért nem becézik?

– Talán a Dorottyát nem is lehet. Ritka, ha valaki Dórinak vagy Dorkának hív, de még a szüleim is Dorottyának szólítottak, mert nagyon szépnek találták a nevem. Ha az apukám szeretgetni akart, akkor babámnak szólított, de a párommal is kitalálunk mindenféle mókás beceneveket, ám, hogy melyek ezek, az maradjon az én titkom.

– Van valaki, aki Dorkának szólítja. Alföldi Róbert.

– Tényleg! Érdekes, Robival a műsora előtt nem hozott össze a sors, és szerintem mindkettőnkben volt egy kis távolságtartás, de később nagyon egymásra hangolódtunk. Bár Robi műsora megszűnt, remélem, a barátságunk megmarad. Sok érdekes ismeretséget hozott az életembe, mert miközben látjuk, milyen Ganxsta Zolee kívülről, én megismerhettem, mennyire értékes ember valójában.

– Négyszer kérték meg a kezét, de egyszer sem ment férjhez.

– A színésznők még a nőkön belül is egy külön polcocska. Nem szeretném, ha egy idegen ember, az anyakönyvvezető egy pecséttel tanúsítaná, hogy szeretek egy másik embert. Ráadásul, van bennem egy gonosz, racionális gondolat, az, hogy ugyan kimondják az igent, de rövid időn belül már nem is gondolják olyan komolyan. Én nem tartom magam olyan erősnek, hogy kimondjam, jóban-rosszban, életünk végéig.

– Széles László hány éve a párja?

– Tíz.

– Ez az idő sem erősítette meg?

– Nem. Állandóan bizonytalan vagyok, hogy adunk-e eleget egymásnak, és vajon jó így neki, vagy nem.

– Mennyiben más az a kapcsolat, ahol van némi korkülönbség?

– Teljesen normális. Lelkialkat kérdése az egész. El tudom hitetni, hogy megfontolt, komoly nő vagyok, de csak ideig-óráig. Legbelül mindig gyerek maradok.