nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szinkronban cikkek
Minden reggel jó, ami nem úgy kezdődik, hogy “én egy csődtömeg vagyok”

Minden reggel jó, ami nem úgy kezdődik, hogy “én egy csődtömeg vagyok”

Délelőtt fél tíz sincs, és máris egy csődtömegnek érzem magam. Pedig nem történt semmi különös. Ennyi idő kell ahhoz, hogy a reggeli ébredés után elintézzem magam. Túl jól ismert koreográfia ez, az én mindennapi táncom a fejemben lévő kereplő hangjára. Magányos tánc ez, nem kell hozzá senki más, csak én. Én magam keményebb bírája vagyok saját magamnak, mint bárki más, és az ítélet is mindig sokkal súlyosabb: egy csődtömeg vagyok. Ismerős?
Hódos Hajnalka
Hódos Hajnalka
f Ajánlom

Abban a pillanatban kezdődik, hogy kinyitom a szemem és a következő gondolatom az, hogy nem aludtam ki magam. Mire kiérek a fürdőszobába, már meg is van a bűnös. Én magam. Mert képtelen vagyok időben lefeküdni. Lényegében mindegy is, hogy miért: mert képtelen vagyok megszervezni a napot, mert kifolyik a kezem közül az idő, vagy azért, mert késő este megnéztem még egy részt a sorozatból. Tök mindegy, én vagyok a hibás.

Már megint nem voltam valamilyen, amilyennek lennem kéne.

Hogy felelős, tudatos vagy pusztán felnőtt-e, sosem derül ki, mert a csapnivalóan szarnak ítélt éjszaka után az önostorozás hirtelen abbamarad. Hogy átadja a helyét egy perc néma, ünnepélyes sokknak. Atyaisten, hogy nézek ki!

A szemem környéke fel van püffedve, nyúzott vagyok és sárga, és a hajam, te atyaúristen! A többi rövid hajú nőnek miért nem áll szét a haja? Azért vágattam le, hogy ne legyen vele annyi gond, de most többet tollászkodok, mint két baromfitelep, kár volt levágatni, régebben csak lófarokba kötöttem és kész.

Esik. Nem nagyon, csak szemetel. Ez a legrosszabb, utálom az esőt, mindenem nyirkos lesz, mire beérek. Utálom ezeket az első őszi napokat, még tele nyári ruhával a szekrény, miben jártam egyáltalán tavaly ilyenkor? Elő kellene szedni az őszi cuccokat, persze ha nem cseszem el hétvégén az időt mindenfélére, akkor most nem állnék itt, mint egy rakás szerencsétlenség, jó lesz ez így akkor mára, akinek nem tetszik, nem néz rám. Hol a papucscipőm? Na. Kész a hajam is, legalább az áll valahogy, jézusom, késésben vagyok, rohannom kell!

Na tessék! Pont most kell egy ilyen Miss Tökélynek jönni, hogy még nyomorultabbul érezzem magam! Könyörgöm, hogy csinálja?

Persze én is sminkelhettem volna, ha nem nyomom le kétszer a szundit. És milyen jó így ez a gönc, nekem is van egy hasonló szoknyám, nem is gondoltam, hogy egy ilyen felsővel ilyen jól néz ki. És a haja! Lófarokban van, és mégis milyen elegáns. Én meg itt állok az ötcentis hajammal, mint egy Jencike, és az utcán reggelizek, hogy a melóhelyen a hasam korgásán kívül valami másra is tudjak figyelni.

Minden reggel jó, ami nem úgy kezdődik, hogy

Vagy itt ez a másik csaj. Annyi lehet, mint én, és mennyivel jobban néz ki nálam. Pedig rajta sincs festék. A cipőnk is egyforma. Valahogy mégis kiegyensúlyozottabb, mint én. Úgy szeretnék legalább egyszer, egyetlen napig olyan lenni, mint ő. Vagy mint Miss Tökély! Persze egy másik cipőben, mert ebben én egy lépést sem bírnék tenni, nem egy egész napot végigcsinálni benne. Persze ha Miss Tökély lennék, akkor a cipő se okozna gondot.

De én még erre is képtelen vagyok, hogy eldöntsem, milyen nő akarok lenni igazából!

Pfff… hogy vállalhatnám el akkor azt a projektet benn, amit rám akarnak bízni? Mit is mondtak? Hogy kötelességtudó vagyok, lelkiismeretes és jól terhelhető. Na persze, ugyanezek az igásló jellemzői is, csak a vezetőség biztosan elolvasta a legújabb könyvet a jó vezetőről, és betanulták a “Hogyan motiváljuk kissé koros női munkatársainkat túlzó jelzőkkel?” részt. 

Holnap kell választ adnom, hogy vállalom-e, és fogalmam sincs, mit tegyek.

Olyan jó lenne, ha olyan lennék, mint a Dóri! Ő mindig tudja, mit akar, és azt is, hogy mit miért tesz. Vannak céljai. Valahogy olyan racionális az egész nő.

Én meg olyan vagyok, mint egy zselé. Nem is, mint egy plazma. Nem tart össze semmi, csak folyok szét, se tervek, se célok, nincs bennem semmi lelkesedés, mintha nem motiválna semmi.

Az edzést is csak halogatom, múlnak a hetek, már milyen fitt lehetnék. Na, megérkeztem, egy újabb nap a taposómalomban, befelé, majd csak túlélem ezt a napot is valahogy!

És most, ennek a szörnyen ismerős monológnak a végén olyan jó lenne valami megoldás! Egy kisebb darab a bölcsek kövéből, hogy mit csinálj, hogyan szedd össze magad, hogyan változtasd meg az életed! Én örülnék a legjobban, ha le tudnám írni nektek, de én inkább bevallom nektek, hogy tíz reggelemből egy még mindig hasonlóan indul, mint ez itt fönn.

És nemcsak a reggelek, de sokszor a cikkek is.

Minden reggel jó, ami nem úgy kezdődik, hogy

Mikor felnyitom a laptopot, és úgy érzem, ha kivenném az agyam és kifacsarnám, mint egy citromot, akkor se tudnék egyetlen sort leírni. Bezzeg másokat minden hajnalban homlokon csókol az ihlet, és csak úgy fossák a szót! – gondolom ilyenkor, és elképzelem, hogy másoknak milyen jó.

Kicsit irigykedek, kicsit üldögélek a nyúlós önsajnálatban és sértetten pillogok a kávésbögre mögül. Én meg itt ülök és képtelen vagyok egyeztetni az alanyt az állítmánnyal.

Aztán sikerül. Jól, rosszul. Először is, felhagyok az elképzeléseimmel. Ezekből elég sok volt, szép sorban mindegyik sorra került, mert rádöbbentem, hogy ezek korlátoznak és beszűkítenek, holott azt gondoltam, hogy ezek az elképzelések valamiféle alaptézisek, amik nélkül nem lehet teljesíteni. Az egyik ilyen volt az, hogy csak csendben és valamiféle ihletett állapotban tudok írni, úgy, ha egyedül vagyok és nem zavar meg senki.

Nos, ez a kislányom születésével meg is dőlt, nincs csend, nincs egyedüllét, és nincs olyan, hogy pár órára elvonulok és hagyom, hogy rám találjon az ihlet. Meg kellett tanulnom akkor írni, mikor lehet, és meg kellett tanulnom egy játszóház kellős közepén írni, huszonhét sikoltozó és szaladgáló gyerek társaságában úgy, hogy a fél szemem rajtuk tartom. Hogy hogyan? Elhatároztam.

Igen, elhatároztam. Mert a másik választásom az volt, rinyálok, hogy így nem lehet és nem tudok, és ez így képtelenség, és szétszorongom magam. És végül feladom. Én viszont szeretem a munkám, szeretek írni, és egyáltalán nem mellesleg pénzt kell keresnem. Így aztán leültem és azt mondtam, fogalmam sincs, hogyan, de én eldöntöttem, hogy ezután is írok, ha kell, a piactér közepén is. Nem, nem sikerül minden alkalommal, de egyre többször igen.

Közben rájöttem, az olyan blődlinek tűnő mondatok, mint az, hogy “mindig a következő feladatra vagy lépésre koncentráljunk”, vagy az, hogy “gyakorlat teszi a mestert” igazak, és hogy nem lehet rutint szerezni, ez nem a biciklizés, amit nem lehet elfelejteni.

Minden reggel jó, ami nem úgy kezdődik, hogy

Minden nap meg kell hozni a döntést. És utána cselekedni. A gondolkodás nem tett, az nem ér! A másik, ami sokat segített, hogy nem másokkal foglalkoznom, hanem a saját dolgommal törődök.

Egyrészt rengeteg időt spórolok meg, másrészt nem hagyom magam befolyásolni a gondolataim által. Még olyan értelemben sem foglalkozom mással, hogy “mit fognak ehhez szólni?”. Majd meglátom. Amit biztosan tudok, az, hogy az elképzeléseimnek az esetek kilencvennyolc százalékában semmi köze a valósághoz, és gondolatolvasó sem vagyok, szóval tényleg fogalmam sincs, mi jár a másik ember fejében.

Végül pedig, ami a legnehezebben ment: odafigyelek arra, hogy ne vegyem személyes sértésnek, a személyemet ért támadásnak a munkámmal – és minden más cselekedetemmel – kapcsolatos kritikát, megjegyzést.

Ez tényleg tök nehéz, de az élet sokkal könnyebb, ha nem úgy viszonyulok hozzá, hogy mindenki engem akar, mindenki velem akar kicseszni és mindenki összeszövetkezett ellenem. Valójában nem.

Igazából sokkal több a jóindulat és az igenlés, mint gondolnánk.

De egyelőre maradjunk az alapoknál. Ez itt az én módszerem. A tiéd is jó. Mindenkié jó. Minden reggel jó, ami nem úgy kezdődik, hogy én egy csődtömeg vagyok, még akkor is, ha nincs rajtad szemhéjtus. Egyet viszont hadd mondjak el: lófarokba kötni tényleg egyszerűbb, úgy számolom, nekem még másfél év. 

Olvass még hasonló témában az NLCafén:

 

Megosztás Facebookon