“Rossz érzések nélkül szeretnék ünnepelni!”

A televízió csatornái már napok óta reklámozzák a karácsonyi filmkínálatot, ezekben a filmekben hol viccesen, hol valósághűen mutatják be a “boldog amerikai család” karácsonyi ünnepét. Minden csillog, hatalmas karácsonyfák még hatalmasabb díszekkel, mindenkinek fülig ér a szája, nevetnek, mosolyognak – ezzel nem is lenne semmi baj -, ám valódi, őszinte érzéseket ritkán láthatunk az arcokon. Minden a látványért és a külvilág pozitív értékítéletének behabzsolásáért történik, valahogy úgy, mintha egy láthatatlan könyvben meg lenne írva, hogy a karácsony egyenlő a boldogsággal. Pedig ez egyáltalán nem így van, hiszen sokan vannak, akiknek a karácsony nem “happy” és nem “merry”.

Én úgy fogalmaznék, a karácsony az embert arra készteti, hogy magába nézzen, leltározzon, megbékéljen, engedje felszínre törni az érzéseit, akkor is, ha azok nehezek. Azt hiszem, ez valahol bátorság, sőt igen nagy bátorság, hiszen sok esetben szembe kell néznünk a fájdalommal, a sérelmekkel, esetleg a ki nem mondott, magunkba fojtott bűntudattal. A rendrakás ott kezdődik, hogy felismerjük és megfogalmazzuk azokat az érzéseinket, amik démonokként kísértenek minket. Sokszor érezzük, hogy könnyebb nem tudomást venni ezekről a nehéz érzésekről, esetleg jó mélyre lenyomva azzal áltatjuk magunkat, hogy nem is létezik bennünk félelem, bűntudat, elégedetlenség vagy éppen lelkiismeret-furdalás. Pedig ott vannak ezek az emberi érzések minden ember lelkében, és épp akkor kérnek szót, amikor a legkevésbé számítunk erre. Például karácsony előtt, amikor előtérbe kerül a család, ezzel együtt a megélt sérelmek és örömök is.

“Úgy érzem, nem vagyok képes a szeretet ünnepén eljátszani a boldog párkapcsolatot!”

Vannak párok, akik a karácsony közeledtével azt érzik, nincs keresnivalójuk egymás mellett, a sérelmek mellett nem képesek megélni a meghittséget, az összetartozás örömét. Ők azok, akik a karácsony közeledtével eldöntik, hogy nem folytatják együtt az életüket. Kati (42) mesél a karácsonyi szakításáról:

“Kilenc éve voltunk Bercivel együtt, emlékszem, közeledett a karácsony, és azt éreztem, hogy nem vagyok képes vele ünnepelni. Már akkor jó ideje azt éreztem, hogy elfáradtunk a kapcsolatban. Nem kaptam meg a kellő tiszteletet, merő harc volt az életünk. Bokszoltunk telefonon, sms-ben és akkor is, amikor együtt voltunk. Amikor biztatásra és támogatásra lett volna szükségem, akkor elvárásokat és bírálatokat, szeretet és elfogadás helyett önzőséget és egy nagy bunyót kaptam, amiben azért harcolt Berci, hogy irányíthasson a kapcsolatban. Belefáradtam, és a karácsony közeledtével úgy éreztem, nem vagyok képes a szeretet ünnepén eljátszani a boldog párkapcsolatot. Ezért döntöttem úgy, hogy karácsony előtti héten szakítok vele. Persze akkor ő ezt nem akarta tudomásul venni, és nagy erővel elkezdett teperni értem. Szenteste nem mentem el a szüleimhez, mert úgy éreztem, egyedül kell lennem az érzéseimmel. Sírtam, szenvedtem, de tudtam, hogy rendet kell raknom magamban.  Ez akkor csupán éppen csak el tudott kezdődni, hiszen ez egy jóval hosszabb folyamat volt. De amikor megfogalmaztam magamnak, mit érzek Berci iránt, és amikor felismertem, hogy egyedüllét vár rám – ami mégsem olyan rettentő dolog, mint amilyennek első gondolatra tűnik –, akkor kezdett az egész helyzet elviselhetővé válni. Derengett valami ott messze, ami biztatást adott. El tudtam képzelni azt, hogy az egyedüllét jobb és könnyebb lesz, mint a folyamatos harc és csalódottság.”

“Felismertem magamban azokat az érzéseket, amiket már olyan régen nem találtam”

Vannak párok, akiket az ünnepek arra késztetnek, hogy megkeressék magukban és a kapcsolatukban azokat az értékeket és érzéseket, amikre a sérelmek ellenére is lehet alapozni, ami kötelékként van jelen a kapcsolatban. Ők azok, akik a nehézségek ellenére tiszta lélekkel és harmóniában képesek együtt tölteni a meghitt ünnepi perceket, bízva önmagukban és a kapcsolatuk erejében. Nóri (39) mesél érzéseiről:

“Soha nem felejtem azt a karácsonyt, amikor Misivel majdnem elváltunk. Palika és Petike, a két fiunk, még egészen kicsik voltak. Nagyon rossz időszaka volt ez a házasságunknak, anyagi nehézségek, betegségek és a munkahelyi stresszes időszakok váltogatták egymást. A szex nem működött köztünk már egy jó ideje. Azt hittem, megbolondulok, ugyanis vágytam a páromra, ám ő elérhetetlen maradt a számomra. Tombolt bennem a szexuális vágy, ugyanakkor csalódott voltam, mert nőként sem kaptam tőle elismerést. Próbáltam vele beszélgetni, kértem, hogy mondja el, mi a probléma, de nem jutottunk előbbre, ugyanis ő akkor nem volt képes megnyílni. Közben udvarolni kezdett nekem egy kollégám, és nagyon nagy volt a csábítás. Jóképű, remek humorral megáldott férfi volt, jólesett a közeledése. Majdnem elvesztettem a fejem, ám az ominózus randi előtt – amikor majdnem lefeküdtem a kollégámmal – észhez tértem. Végiggondoltam, milyen értékei vannak a házasságunknak. Ahogy leltároztam, elszégyelltem magam, mert megvilágosodott bennem az, hogy Misi nem ellenem teszi mindezt, hanem ő nem érzi jól magát a bőrében, és segítségre szorul. Rájöttem, hogy annyi, de annyi érték van a kapcsolatunkban, ami elég egy egész életre. Elöntött a melegség, és rohantam haza hozzá. Könnyek között mondtam el neki, hogy mennyire elbizonytalanodtam. Azt is elmondtam, hogy számot vetettem, rádöbbentem, hogy milyen erős a kötődés köztünk, és hogy mennyi mindenért vagyok neki hálás, és hogy el sem tudom képzelni nélküle az életet. Amikor ezt elmondtam neki, béke lett a szívemben, hiszen felismertem magamban azokat az érzéseket, amiket már olyan régen nem találtam.”

Érzelmi leltár

A kapcsolati harmóniának a feltétele, hogy legelőször önmagunkban keressük meg a harmóniát. Ehhez azonban ismernünk kell azokat az érzéseket, amik bennünk húzódnak. A félelmet, hiányt, kiteljesedést, a csalódottságot, fájdalmat, meghittséget, szerelmet, szexuális vágyat, kötődést. Mindent le kell leltároznunk, ami bennünk van, majd el is kell fogadnunk ezeket a sok esetben félelmetes érzéseket. Ezáltal válunk képessé arra, hogy szeressük önmagunkat, és hogy képesek legyünk szeretetet adni és elfogadni. Hogy ne az elvárás és a vásárlás jelentse az ünnepet, hanem a szeretet és harmónia lengje át a belsőnket. Bárhol legyünk a világban a külső körülményektől mentesen, őszintén legyen meghitt és szép az ünnep.

Éjjel van. A szobában zene szól. Írok, magamba mélyedek, miközben hallom, amint a párom egy bútort rak össze. Várjuk a karácsonyt, a napjaink nem rohanással és vásárlással, nem a megfeleléssel, hanem a szeretteinkre gondolással telnek. Érzések gomolyognak bennem. A gyermekkorom karácsonyai, a zserbó illata, és az, ahogy megtanultam én is megteremteni a békét magamban. Igen, békesség van, teljesség és harmónia, a megélt veszteségekkel és sérelmekkel együtt.  Gondolok a szeretteinkre, azokra is, akik már nem élnek, vagy csak a messzi távolból később érnek haza, és azokra is, akikkel nem lehetek együtt az ünnep perceiben.
Hálás vagyok, mert a várakozás örömteli és áldott.