nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szex
Na ezért (is) jó nőnek lenni!

Na ezért (is) jó nőnek lenni!

Tavaszi napsütés, belső nyugalom. Zsibbadt arccal állok a postán, és éppen azon gondolkodom, milyen nagyszerű dolog úgy járni fogorvoshoz, hogy semmi stressz nincs bennem, sőt kifejezetten jól érzem magam. Szép az élet! Ekkor még nem is tudom, mennyire...
Bibók Bea
Bibók Bea
f Ajánlom

Én következem, néhány mosolygós, kedves szó, na meg a kötelező körök a postáskisasszonnyal, aztán kilépek az ajtón.

A kilincset a mögöttem jövő férfinek adom át. Összenézünk a pillanat töredékéig, aztán mennék tovább, de megszólít. Kérdésére, hogy van-e négyes szám a születési dátumomban, mosolyogva válaszolom, igen, persze, van, és már gondolatban máshol vagyok, miközben ő mesélni kezd. Karmáról, betegségről, meg hogy már talán nem is kellene a Földön lennem, de küldetésem van, hisz mégis itt vagyok.

Először azt gondolom, egy megszállott spirituális gyógyító, aki az utcán szedi össze a kuncsaftjait, de aztán látom és érzem, hogy ez a történet nem erről szól. Néz, mélyen a szemembe, közben mesél, félig értem, de inkább nem. Leginkább a nonverbális kommunikációjára koncentrálok. Mesél, issza a lényemet, figyel, ezt nem lehet nem észrevenni. Engem figyel, a tekintetemet, a mozdulataimat, pásztáz minden oldalról a nem látható sugárözönével. Szinte zavarba ejt.

Kilencedik dimenzióról mesél, csak fél füllel hallom, hisz leginkább az dobol az agyamban, hogy vajon miért szólított meg. Már húsz perce állunk – de negyedórája biztos –, mennem kellene, de most már tényleg kíváncsi vagyok, vajon miért pazarol rám ennyi időt. Nem akarja fűzni az agyamat, nem akar szédíteni, mégis azt érzem, a nőiségemben fürdik.

Megkérdem, mivel foglalkozik. Jogász, mondja – aha, szóval nem spirituális szédítő –, nem is értem, akkor miért mesél erről. Aztán megkérdezem, hogy miért szólított meg. Figyelt a postán, és hallgatta a hangom. Megnyugtatta, mondja. Szinkronszínésznek kellene mennem. Ismerős érzések öntenek el – hisz valamikor nagyon szerettem volna az lenni –, de mennem kell, így nem süppedek bele az érzésbe. Egy utolsó pillantás, spontán mosoly, a nevek elhadarása, csakis a formalitás kedvéért. Ki-ki beül az autójába és elhajt.

Na ezért (is) jó nőnek lenni!

Vezetés közben is az jár a fejemben, milyen jó nőnek lenni. Milyen jó az, hogy előjelek nélküli, “abszolút értékben” nő vagyok. Lubickolok az érzésben, pásztázom magam, vajon mi az, ami felkeltette az érdeklődését? Milyen nőnek látnak engem a kívülállók? Nincs időm gondolkozni, inkább csak azt érzem, hogy most jó.

Egy óra sem telik bele, üzenetet kapok a telefonomon. Csak ennyit: Ön nagyon csinos. Biztosan tudom, hogy a spirituálistól jött. Válaszolok, hogy na lám, a kilencedik dimenzióból a telefonszámomat is meglelte, de hát akkor is minden jót Önnek. Telefon jelez, válasz jön. Az első mondatomat nem érti. Mi az a kilencedik dimenzió? De akkor is szép napot nekem. Visszaírok: Kit tisztelhetek Önben? Válasz érkezik, ő Robi, 47 éves Budapestről, és nagyon vonzónak talál. Bumm! Nem a spirituális István volt.

Osztok, szorzok, úgy látszik, ez nem ugyanez a pali, na de akkor ez most ki? Honnan van meg neki a telefonszámom? Ha mégis a spirituális, akkor neki honnan van meg? Tényleg létezik a kilencedik dimenzió? Talán létezik. Nahát. Válasz megy: Akkor meghagyom Önt ebben az állapotában – mármint hogy tetszem neki. Válasz érkezik: Sajnálja. Már hangosan nevetek. Mi van ma? Mi történik velem? Közben érzem, a nőiségem cigánykereket vet örömében.

Kicsit később felszállok a trolira. Tömeg, test a test mellé ér, még össze is gabalyodik, a táskám beakad. Nem esik jól, hogy beletipornak az aurámba. Próbálok helyezkedni, két idős férfi mellé kerülök. Látom, néznek, mosolyognak. Szorongatom a mobilom, muszáj szólnom a lányomnak, hisz hozzá indultam.

A bácsi, az idősebb szóba elegyedik velem – az egész troli minket hallgat –, érdeklődik, meg vagyok-e elégedve az okostelefonommal, meg hogy milyen helyes, milyen formás. Mármint a mobilom. Elpirulok, aztán megköszönöm nevetve. A mobilom nevében. A bácsi csak néz és érdeklődik, hová megyek, honnan jövök, erre lakom-e? A barátjával huncutul összekacsint, ha ő harminc évvel fiatalabb lenne, akkor tudná, hogy mit csináljon most. Magamban azt kívánom, ne részletezze.

Mintha az egész troli egy nagy fül volna, mi vagyunk a főszereplők.  A Nő és a Férfi a sokszemélyes darabban. Kor nélküli főszereplőkkel. Kíváncsiságom nem hagy békén, megkérdezem, hány évesek. Nyolcvanegy és hetven, érkezik a válasz. No, mármost akkor én pont annyi vagyok, mint ön lenne harminc évvel fiatalabban, mondom. Ő sokkal fiatalabbnak néz engem. Jólesik, és most már kockázat nélkül visszakacsintok.

Troli megáll, leszállok nevetve, a troli utasközönsége mosolyog. Bácsi integet, csókot dob, kacsintunk még egyszer, hisz megédesítettük egymás napját. Séta közben számot vetek az “aznapi terméssel”, és levonom a következtetést, remek érzés nőnek – előjelek nélküli, abszolút értékű nőnek – lenni. Hazaérve nevetve mesélem a páromnak, ő velem nevet, karjába kap, ölel. Nincs féltékenység, nincs rossz érzés. Szerelem van, pezsgés és szenvedély. Csak a Férfi és csak a Nő a kétszemélyes darabban.

A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.

Megosztás Facebookon