“Endre vagyok, 43 éves, HIV-pozitív”

Hogyan derült ki a betegséged?

Önkéntes véradó voltam. Egyik alkalommal felhívtak, hogy probléma van, és még egyszer vért kellene adnom, találtak valamit. Négy-öt nappal később már a kezemben fogtam az eredményt, akkor már tényként közölték az eredményt: HIV-pozitív vagyok.

Mit mondtak? Hogyan közölnek egy ilyen hírt egyáltalán?

A leletet a vérellátó központ főorvosa adta át, aki lényegében annyit mondott, hogy jelentkezzek a Szent László Kórházban. Amikor elköszönéskor kezet nyújtottam neki, ő már nem viszonozta. Emlékszem, a barátnőm kint ült a lépcsőházban, először úgy volt, hogy  ő veszi majd át a leletet, de neki nem adták ki. Én azonnal visszamentem dolgozni; ő még ott ült félórát, képtelen volt felállni.

Sokkoló lehet ilyen eredményt hallani. Mik voltak az első gondolataid?

Először is az, hogy minél hamarabb jelentkeznem kell a kórházban, aztán persze az járt a fejemben, vajon kitől kaphattam el, és hogy megfertőztem-e valakit. Évekkel később derült ki, kitől kaptam el: egy orvosnővel beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy eszembe jutott még valaki, aki partnerem volt korábban, és hogy az illető furcsa körülmények között halt meg: megfulladt egy töltött káposztától. A beszélgetésünk hatására kereste vissza a doktornő az akkor már elhunyt, volt partnerem leleteit, így derült ki, hogy ő is HIV-pozitív volt. Ő úgy halt meg, hogy nem tudta ezt magáról.

Kinek mondtad el?

Csak néhány barátomnak, aztán ahogyan telt az idő, és aktivistaként dolgoztam, úgy egyre többen megtudták. A nagyobb fordulat éppen ma történt: az egyesület, melynek elnöke vagyok, ma sajtótájékoztatót tartott; kérték, hogy tartsak előadást. Úgy éreztem, már éppen elég előadást tartottam, valami többre van szükség. Éjszaka döntöttem úgy, hogy elmondom magamról a nyilvánosság előtt: magam is fertőzött vagyok. Azzal a céllal tettem, hogy még jobban felhívjam a figyelmet a problémára, és hogy még láthatóbbá tegyem: ezzel a betegséggel együtt lehet élni.

Az életed azért biztos, hogy nem mindenben ugyanolyan, mint bárki másé…

A diszkrimináció még mindig nagy. Az emberek tartanak tőlünk, nagy a tudatlanság, és a reakciójuk érthető. A félelem viszont akadály is. Rengeteg fiatal van, aki nem megy el szűrésre, éppen a félelmek miatt. Pedig tudja, hogy el kellene mennie. Példát szeretnék mutatni. Beveszem naponta a gyógyszereimet, 100 kiló vagyok, élem az életemet. A korán való felismerés egyenlő az élettel. Ha tudod a státuszodat, akkor másokra is tudsz vigyázni.

Az egészségeden érzed nyomát az állapotodnak?

A gyógyszernek van mellékhatása: cukros lettem, a vérnyomásommal vannak problémáim, de alapvetően jól vagyok. Néhanapján nem tudom, hogy mi miért fáj: azért, mert öregszem, vagy a betegségem miatt. Kerékpárral járok a városban, semmiben nem hátráltat az állapotom a mindennapokban. Ez szerintem felfogás kérdése: ha belül lerendezed a dolgot, és vállalod a felelősséget például azért, mert nem monogám kapcsolatban élsz, vagy könnyelműen döntöttél úgy, hogy nem védekezel, az segít.

Azt mondják, Magyarországon a homoszexuálisok körében van inkább csak fertőzöttség.

Több százan vannak közöttünk, akik heteroszexuális kapcsolatban fertőződtek meg. Az én partnerem is nő volt. Korábban, néhány hónapos kapcsolat után úgy döntöttünk, hogy megvan a bizalom, mehet a védekezés nélküli szex. Ma ez még gyorsabb: 24 óra után már így döntenek sokszor az emberek. Nem elég a bizalom, el kell menni szűrésre! Bárki érintett lehet, aki szexuális életet él.

A barátnőd kísért el a leletért. Mi történt a kapcsolatotokkal ezután?

Sokáig együtt voltunk még. Azóta a kapcsolatnak vége lett. Ő szülni szeretett volna, én akkor nem tudtam, mennyi időm van hátra, nem szerettem volna, hogy apa nélkül nőjön fel a gyermekem.

És most?

Volt néhány év azóta, amikor szívesen vállaltam volna gyereket. Most már inkább nem. A feladatomra koncentrálok, a munka, az egyesület a legfontosabb. Ez segít a magányban is.

Magányos vagy?

Persze. Ez az betegség magánnyal jár. Nem olyan egyszerű. Ott az óvszer, ami megvéd, de mégis nehéz kérdés ez. Nem jellemző, hogy valaki az állapotom hallatán sarkon fordul, de volt már rá példa. És az ellenkezőjére is: amikor szenzációként kezd kezelni, vagy éppen sajnálni. Furcsának tűnhet, de egy kapcsolatban én is veszélyben vagyok. Az immunrendszerem gyengébb, mint egy egészséges emberé. Aki gyógyszert szed, mint én, az a tudomány szerint már nem fertőz, de kockáztatni nem szeretnék. Így aztán igen, gyakran érzem magányosnak magam.

Mire számíthat egy HIV-fertőzött? Milyenek ma az életkilátásaitok?

Már nem az van, mint a Philadelhia című filmben. Húsz-harminc évig fenntartható az állapotunk. A gyógyszernek vannak mellékhatásai, két-három évvel korábban halok majd meg, mint egy átlagos ember, gyengébb leszek, és előfordulhat más fertőzés vagy rák kialakulása is. Sokan közülünk nem is ettől félnek leginkább, hanem az egészségügy hozzáállása miatt.

Mire gondolsz?

Előfordulhat, hogy akár már egy vakbélműtét esetén is másik kórházba irányítanak át bennünket. Ez sok mindent nehézzé tesz. De elértem, hogy a vírus nem főszereplője az életemnek.

Miben változtatott meg téged mindez?

Örök optimista voltam mindig is. Most gyakran álmodozom. Arról, hogy összefogást, eredményt érek el, valamiféle áttörést, a tudatlanság és a félelmek csökkenését. Hogy valóban segíteni tudok. És most, hogy nyíltan vállaltam az állapotom, azt vettem észre magamon, hogy félek. Tartok az elutasítástól, a diszkriminációtól. Korábban nem volt bennem ez a félelem. Fel vagyok készülve simogatásra és rúgásra is.

Az ítélkezéstől. Sokan azt hiszik, akár attól is elkaphatják a vírust, ha egy légtérben vagyunk. Sokan összesúgnak a hátunk mögött, hogy vajon milyen életet élhettünk, ha ez megtörténhetett velünk. Pedig a veszély állandóan körülöttünk van. Sokan éppen ezért rettegnek; félnek a magánytól, a szomorúságtól. Talán még jobban, mint a betegségtől magától.