Éljen május 1-je: kisfiam fogantatásának napja

Május elseje. Mindenki pihen valahol. Nekünk is abban a szerencsében van részünk, hogy a gyermek a nagymamájával a Balatonon fontoskodik – ahogy a telefonba mondta –, „nem ér rá” velünk beszélni, mert a méreten aluli halakat kell épp haladéktalanul visszadobálnia a tóba. Azon ritka szülői pillanatokat éljük, amikor csak ketten vagyunk, és persze mégis mi jut eszembe a dátumról; hogy a fiam épp öt évvel ezelőtt, május elsején fogant.

Képünk illusztráció!

Ösztöndíjjal külföldön éltünk, húsz négyzetméteren, nagy szerelemben. Abban a hónapban határoztuk el, hogy abbahagyjuk a védekezést. A városban teljesen leállt az élet szokásos menete, az ablakunk alatt órákon keresztül mindenféle nációk hangos felvonulással meneteltek. Mi azt a napot az ágyban töltöttük. Azt már nem tudnám megmondani, hogy testi érzetek kapcsolódtak-e a fogantatás élményéhez, vagy inkább spirituális érzés volt. Mindenesetre a kiírthoz képest a szülés tényleges időpontja az én számításaimat igazolta és nem az orvosokét.

Érdekes, hogy így megmaradt bennem ez a történet. Azóta sem tudom, hogy a családi legendárium miatt, vagy mert mindig is foglalkoztatott a fogantatás pillanata. Hogy mi is számít az első pillanatnak? Akkor kezdődik valami, amikor először gondolok rá, amikor megpróbálom elképzelni, vagy amikor az a valami tényleges fizikai formát ölt? Vagy még inkább akkor, amikor úgy döntök, hagyom élni, fejlődni; támogatom magamban az új életet? A magyar nyelvben azt mondjuk, megfogant egy gondolat.

„Egyszer volt, hol nem volt, egyszer csak megrebbent egy belső szem…” – írja Joan Raphael-Leff várandóssággal foglalkozó pszichoanalitikus, aki szerint nem a testi fogantatás az első pillanat, hanem a megtermékenyülés első gondolata bennünk. Vagy talán az, ahogy egy háromgyerekes apa egyszer viccesen „felvilágosított”: a nők akkor esnek teherbe, amikor rápisilnek a terhestesztre.

„Elhatároztam magamat, megnövesztem a hasamat…”

Bár biztos tudásunk sosem lesz arról, hogy a pszichénk, lelkünk történései konkrétan hogyan befolyásolják, befolyásolják-e egyáltalán testünk fogékonyságát – én mégis hiszek abban, hogy fontos jelentőséget kell adnunk annak, hogy teherbe esésünk pillanatában hányadán is állunk saját önismeretünkkel. Azt gondolom, hogy a fogantatás fizikai folyamatában is van valahogyan szerepe annak, hogy tudatosan vagy ösztönösen hogyan is értékeljünk az életünket, vágyainkat, jövőre vonatkozó terveinket, és milyen belső érzéseket táplálunk az anyasággal kapcsolatban. Bár a megtermékenyülés egyetlen csendes pillanat – az, hogy ezzel valóban kezdődik-e bennünk új élet, az végeredményben sok külső körülmény és a mi tudatos döntésünk eredménye.

A fogantatás számomra azért is többszörösen szimbolikus pillanat, mert koncentráltan van jelen benne saját életünk; jelenünk, múltunk és jövőnk, sokféle vágyunk, akaratunk, vagy épp elhallgatott félelmeink. És bár a mi testünkben zajlik, éppúgy megjelennek benne a partnerünk akarata, vágyai, félelmei, sőt a születő magzaté is. És bár lehet, hogy a teherbe esés életünk egy véletlen balesete, vagy akár erőszakos aktus következménye, az már egyáltalán nem véletlen, hogy végül elindulunk-e vagy sem az anyaság útján. Hogy miért is kérdés mindez? Talán mert sokszor meglep látni, hallani, hogy a szülővé válás sokunk életében mennyire is reflektálatlanul van jelen. Iskolákat végzünk, munkahelyet keresünk, férjhez megyünk, autót, lakást veszünk és – mintegy automatikusan – gyereket szülünk, mert más is ezt csinálja. De hogy ezt valóban mennyire is akarjuk, akarjuk-e úgy szívből, belülről, igazán, hogy mit is akarunk, hogy tudjuk-e akár csak sejtések szintjén, hogy mindez mit csinál majd az életünkkel, azt kevesen tudnánk abban a pillanatban megmondani.

Talán ezért is foglalkoztat a fogantatás, mert annyi benne a rejtély, annyi a kérdés, és mert ennyire nehéz megtalálni a jó válaszokat. Hogy maradhat valaki terhes, ha egyáltalán nem is akarta, vagy akár ha erőszak áldozata lett? Miért van annyi meddő pár? Milyen szintjei és finom összefüggései vannak testünk és lelkünk történéseinek? Egyszerű biológia az egész, vagy ennél valami sokkal bonyolultabb?

Tények és titkok

A kisfiam öt évvel ezelőtt, május elsején fogant. Akkor épp nem volt lakásunk, nem voltunk összeházasodva, nem tudtuk, hogyan alakul majd az életünk kilenc hónap múlva. Kíváncsiak voltunk és szerelmesek. Egyvalamit tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy ha valahova – történjen majd velünk bármi is –, ebbe a kapcsolatba biztonsággal szülhetek gyereket. Ma is május elseje van, harminc fok, nyár, meleg. Talán ez az oka, hogy egyáltalán nem tudományos kérdések jutnak eszembe, hanem az, hogy fogom-e tudni majd igazán okosan elmagyarázni a gyerekemnek egyszer, tudom-e, kell-e kizárólag a biológia nyelvén elmondanom, hogy pontosan mit is jelent az a szó, hogy megtermékenyülés. Lehet-e, van-e értelme a világ egyik legtitokzatosabb csodáját mindenáron megfejteni? Mit nyerünk azzal, ha megfellebbezhetetlen tények birtokába kerülünk a fogantatás körülményeit illetően? Nem olyan lenne-e ez, mintha kivonnánk a szexből az erotikát, az ételekből az ízeket, a mesékből a csodát?

Nem véletlenül vannak minden kultúrkörben a születés és a halál mellett a fogantatásnak is komoly mítoszai, hiedelmei. Az élet létrejöttének pillanata még a természettudományok számára sem teljesen feltárt terület, miért ne maradhatna számunkra is tele kifürkészhetetlen titokkal? Mert hiszen ha elfogadjuk is a fogantatás rajtunk kívül álló sokféle csodáját, akkor is marad épp elég megismerhető racionális és e világi ismeret, ami befolyással lesz arra, hogy végül anyává válunk-e, és azt hogyan, milyen körülmények között.