“Anyja helyett én lettem a nőpótlék”

„Van egy három és fél éves unokaöcsém, akivel nagyon sok időt töltök együtt. A szülei elváltak, édesanyja egy másik városban él, papája neveli, ezért is vagyunk sokat együtt. Amikor az apukája randizik, sportol, melózik, rendszerint velem van. Együtt megyünk oviba, haza, trolizni, de fürödni is. Szomorú, de az anyukája helyett picit én lettem a nőpótlék. Az én testemet látja, tőlem kérdez… Eleinte nem csináltam ebből problémát, mert úgy gondolom, a pucérság természetes, de valahogy szöget ütött a fejembe, vajon normális, hogy nem az édesanyjával épül ki ez a kapcsolat, hogy a nagynéni az, aki elmagyarázza neki a fütyit meg a puncit?” – írta egyik olvasóm.

Sokat szoktam én is gondolkodni azon, hogy mi az igazán fontos a gyerekeknek. Fontos-e például, hogy valami a mi szemünkben normális vagy nem normális. Nyilván az lenne minden gyereknek a legnagyobb boldogság, ha szerető, szerelmes, érzelmileg biztonságos, „apa-anya-gyerekek” családban nőhetnének fel, de a realitás mégis az, hogy többen vannak azok, akiknek ez valami okból nem adatik meg.

Emlékezve saját gyerekkoromra – de akár látva a mostani gyerekeket – azonban az is igaz, hogy a gyerekek túlélésre vannak optimalizálva. A legritkább esetben van a fejükben valami arról, hogy mi lenne „normális”, mi lenne ideális. Főleg kisgyermekkorban, de még később is sokáig az lesz számukra természetes, amit otthon látnak, amiben ők felnőnek.

Kihez kötődnek a gyerekeink?

Lehet, hogy furán hangzik, de a közös trolizás, a mindennapi beszélgetés és a pucérság nem nagyon különböznek egymástól. A saját kisfiamon azt tapasztalom, hogy számára fontos és kevésbé fontos felnőttek vannak, akikhez érzelmileg különféleképp kötődik. A szoros kötődésbe pedig sok minden belefér, így a testi közelség is. Ha ti egymásnak fontosak vagytok, és van közöttetek napi intimitás, akkor abban szerintem helye van annak is, hogy a te testedről tesz fel az unokaöcséd kérdéseket. A fütyi meg a punci egy gyereknek is érdekes, de szerintem nem jobban, mint a legórobot, vagy hogy mi zajlik a Verdák című rajzfilmben.

Egyébként a gyerekek elég intelligensek, és képesek különbséget tenni a felnőttek között. Ő is pontosan tudja, hogy te nem az anyukája vagy. Arról viszont valószínűleg semmi nincs a fejében, hogy neki, mint négyéves kisfiúnak, kizárólag az anyukája testén keresztül kellene a női nemmel megismerkednie. Én valamiért nem tulajdonítok a testi meztelenségnek túl nagy jelentőséget, azt tartom inkább fontosnak, hogy ez is minél feszültségmentesebben, természetesebben simuljon bele a hétköznapi életbe.

Az biztos sokat számít, hogy mi, felnőttek hogyan kezeljük a kérdést, érezzük-e szükségét takargatni magunkat, feszengünk-e amiatt, hogy mit kérdeznek a gyerekek. Beszélgetni mindenképpen érdemes, mert abból derül ki az is, hogy az ő kis mentális térképén például te meg az anyukája milyen viszonyban vagytok, mit gondol ő most ezekről a dolgokról. Összességében addigra, mire nagyfiú lesz, ezerfelől fog mindenféle információhoz, élményhez jutni, amiből csak egy lesz a nagynénivel a fürdőben pucérkodós beszélgetés. Azt hiszem, hogy az biztosan nem fog neki megártani, ha ezekre meg úgy emlékszik majd, mint nyitott, jó élményekre.