Terhesen maradtam egyedül…

Nemrégiben egy távoli ismerősöm maradt magára a párja által nem kívánt terhességével, amiben az volt az egyik legfájdalmasabb pont, hogy az illető hölgyemény egyáltalán nem vette jelét annak, hogy a vőlegénye ennyire nem akar gyereket. Arra pedig végképp nem számított, hogy az imádott férfi néhány hónappal a bébi születése előtt faképnél hagyja majd.
Rajta láttam, mit élnek át azok a nők, akik magukra maradnak egy bébivel a pocakjukban. Akik tudják, hogy a megálmodott boldog család képe talán végleg szertefoszlott. Vajon miért lépnek vissza egyes férfiak az apaság küszöbéről?
Rákerestem a témára, és több topikot is átböngésztem (nem csak a Nők Lapja Cafén), hátha meglelem a választ…






Magányos kismamák

Egy párnak nagyjából másfél évet kell áldoznia arra (ebbe a terhesség hónapjai is beleszámítanak), hogy mindketten megszokják megváltozott életüket. A férfi nincs könnyű helyzetben, hiszen lényegében át kell engednie a nőt a gyereknek, ugyanakkor aktívan részt kell vennie a hármas szövetség kialakításában. Ez a folyamat sok olyan helyzetet produkálhat, amelyben egymást kezdik hibáztatni megváltozott életükért, és úgy érzik, kapcsolatuk elszegényedik.

Azok a férfiak, akik nem tudnak mit kezdeni a megváltozott élethelyzettel, valamint azzal a felelősséggel, ami az apasággal jár, megfutamodni vágynak. Természetesen a legtöbb kételkedő leendő apuka idővel szembenéz a rá váró feladatokkal, ám egy részük összezavarodik, időt kér vagy örökre továbbáll.
A gyermek sok mindenért kárpótolhatja a magára hagyott anyát, de az apróság mégis minden percben az apára emlékezteti, és ezáltal sokáig sebeket téphet fel. Nem beszélve arról, hogy a terhesség és a szülés után egy kismama a szervezetében lezajló hormonális változások miatt érzékenyebb az átlagosnál.

Olvasd el szerzőnk többi írását is!

• Szexstresszűző praktikák » • Lopj titkot a kapcsolatodba! » • Kiégett szerelem » • A pasik visszavágnak » • A netes társkeresés buktatói » • Erős nőknek nem terem pasi?! »

Lelombozó kezdet

„Tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve tudnom kellett volna, hogy mi hárman sosem fogunk boldog családot alkotni – meséli Krisztina, aki egyedül neveli 3 éves kislányát. – Két éve éltünk együtt konfliktusok, veszekedések nélkül. Habár a párom önmagától nem forszírozta a gyerek témát, tudta, hogy én közel a harminchoz már szeretnék egy kisbabát. Sosem felejtem el az a percet, amikor az örömtől kipirosodott arccal elé álltam, hogy közöljem a számomra csodálatos hírt. Szinte elsápadt, és döbbenten kérdezte: »Ezt most komolyan mondod?« Hiába ámítottam volna magam azzal, hogy csak megilletődött. Tudtam, hogy bárhogy is alakulna, az arckifejezése és a helyzet kínossága életem végéig kísérni fog. Sokszor már én éreztem magam rosszul attól, amikor láttam, hogy ketrecbe zárt állatként mászkál a lakásban. Arra gondoltam, nekem kéne megtennem a lépést, kiengednem a ketrec ajtaján. Örökre. Amikor már nem lehetett titkolni, hogy babát várok (sajnos, mivel az evésbe menekültem, gyorsan gömbölyödtem), közölte, hogy ő nem akar gyereket és elköltözik. Nem ért váratlanul, de borzasztó volt, mivel lelkem mélyén az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy jobb belátásra tér.”

Szakemberek szerint nagyon is meghatározza a párkapcsolatot az a reakció, amikor az örömhírt közöljük az apával. Gyakran egy kapcsolat megromlását is vissza lehet idáig vezetni. Ha az apa az öröm legcsekélyebb jelét sem mutatja, azzal rögtön kételyeket ébreszt a leendő anyában, holott egy terhes nőnek mindennél jobban szüksége van a bizonyosságra és biztonságra, hogy szeretik, elfogadják és kitartanak mellette, mellettük.


Félelem az apaságtól





Nemcsak a férfiak, a nők életében is kitolódott az első gyermek vállalásának időpontja. Mindenki szeretné kiélni magát, tapasztalatokat gyűjteni, karriert építeni, ám a férfiakban ez az igény többnyire 30–40 éves koruk között is még megvan, míg a hasonló korú nők már nagyban készülnek az anyává válásra. A gyermek ráadásul olyan végső elköteleződést jelent, ami örökre összeköt két embert, akiknek eddig bármikor szabadságában állt végérvényesen elszakadni egymástól.

A férfiak számára a környezetükben lejátszódó változások – például a sokáig röghöz kötött újdonsült apukák – sem jelentenek túl vonzó közeget, a gondtalan szabadság elvesztése egyeseket szinte rettegéssel tölt el. Ha ebben az időszakban a nő már szívesen vállalna gyereket, a férfi viszont még szeretne időt nyerni, ám ezt konfliktuskerülésből nem hangoztatja nyíltan, könnyen lehet, hogy ezt a nő beleegyezésnek veszi, és hamarosan előrukkol az örömhírrel. Vagyis azonnal a „túl késő” állapotába kerülnek, ahelyett hogy korábban őszintén feltárták volna egymás előtt a vágyaikat és a kételyeiket.

Ha a nő érzi, hogy párja – akivel hosszú idő óta remekül megvannak – még nem akar apává válni, fel kell tennie magának a kérdést: érdemes-e megvárnia azt a pillanatot – ha egyáltalán elérkezik –, amikor a férfiban bárminemű unszolás nélkül megérik a vágy a családalapításra? Ezután a félelmeket mindenképpen ki kell beszélni. Akkor is, ha a férfi szándékai ellenére már megfogant a baba, hiszen a magzatnak kiváló radarjai vannak, és megérzi, ha a szülei között érzelmi hiányállapot keletkezik. Ezért bír kiemelt fontossággal, hogy a terhesség kilenc hónapja kiegyensúlyozott, boldog babavárással teljen, és ne kételyek és szorongások között őrlődve várja a kismama gyermeke érkezését. Szomorú hír ugyanis, hogy kutatások szerint ez akár a gyermek egész életére kihathat.


Az ijedtség nagy úr

Gyakran találkoztam a téma kapcsán azzal a megnyilvánulással vagy „védőbeszéddel”, hogy „szegény” férfi megijedt, megfutamodott a ráháruló felelősségtől és a családfenntartó szerepkörtől. Mindig akadtak menekülő társaik védelmére kelő férfiak, akik arról próbálták meggyőzni a kevésbé megértő női hozzászólókat, hogy egy férfinak igenis komoly kihívást jelent megérni erre a feladatra. És persze szó esett az intő jelekről is, amelyek arra utalhatnak, hogy a férfi még nem igazán érett meg az apaságra:






• bizonytalan a gyerekkérdésben, többnyire kitér a válasz elől, és ő maga sosem hozza szóba,

• ha családi hátteréből kifolyólag mindent tálcán kapott, és nem tanult meg igazán küzdeni,

• ha a korosztályától eltérően még jobban igényli a szabadságot, a barátokkal, szórakozással tölthető időt,

• ha krízishelyzetekben nem igazán lehet támaszkodni rá,

• ha még önmagát sem tudja eltartani, és nem is törekszik arra, hogy biztos munkahelye, háttere legyen,

• ha mások (rokonok, barátok) gyerekei kifejezetten idegesítik, vagy feltűnően levegőnek nézi őket,

• ha lelkileg instabil, hangulata gyakran változik, időnként napokra eltűnik vagy agresszív, esetleg teljesen befelé forduló,

• ha már többször fény derült a hűtlenségére, szintén kevesebb az esély, hogy szilárd elhatározású társra találhatunk benne.

Szólj hozzá a fórumhoz!

• Terhesen egyedül maradtam » • Babával egyedül » • Terhesen hagyott el a férjem »

Mi lesz veled, család?

Több helyen találkoztam az alábbi vigasztalással, többek között olyan fórumokban is, ahol olyan nők cseréltek eszmét, akik már feladták azt, hogy családban neveljék a gyermeküket: vagy egyedül készültek gyermeket vállalni, vagy kisgyerek(ek)kel hagyták magukra őket, és régóta élnek pár nélkül. Szinte természetes védekező reakcióként építették ki az alábbi hitvallást: „A legjobb, ha a nő arra alapoz, hogy majd egyedül kell felnevelnie a gyermekét, és akkor nem érheti kellemetlen meglepetés.”





De vajon miért kéne megbarátkozni ezzel a gondolattal? És miért kezelik a mai férfiak nehezebben, amikor egy nő teste a várandósság ideje alatt átalakul, libidója, kedélyállapota megváltozik vagy ingadozó lesz? Ez az időszak valószínűleg apáinknak és nagyapáinknak sem volt könnyű, de talán nem estek át azon az agymosáson, amit egy modern kori férfi aligha kerülhet el, és aminek a lényege, hogy minden tökéletes kell legyen, ha pedig por kerül a gépezetbe, az asszony pótolható.

Természetes, hogy az a nő, aki ott áll terhesen vagy egy újszülöttel, esélyt fog adni, ha a férfi vissza akarná kuncsorogni magát. De valahogy itt is él a „vér nem válik vízzé” elve, vagyis az, aki egyszer belefut saját önzősége csapdájába, az nagy valószínűséggel megteszi majd a következő olyan alkalommal is, amikor elbizonytalanodik. Ennek ékes példája, amikor egy topikindító, aki éppen azt írta le, hogy a férje egy másik nő miatt hagyta el néhány héttel a szülés előtt, majd később visszakuncsorogta magát, egy év után is csak arról tudott beszámolni, hogy igazából a kapcsolatuk sosem jött rendbe, és számára rengeteg kompromisszummal járt, hogy a gyerek érdekében visszafogadta folyamatosan hűtlenkedő férjét.

Levonhatunk-e mindenkire érvényes következtetéseket? Mivel nincs két egyforma párkapcsolat vagy házasság, nem léteznek egységes szabályok vagy fortélyok sem. Az viszont biztos, hogy egy szeretetteljes, bizalomra épülő kapcsolatban a születendő gyermek sosem szakadékot, hanem egy újabb hidat képez a szülei között.