A szakadt, kócos művészlélek lenne az álompasi?

Ma már persze kicsit árnyaltabb a kép, a kocsmában mélázó, egy fillér nélkül ténfergő művészek kora mintha lejárt volna. Már kicsit ciki a verseinket a Blahán eladásra kínálni (bár két hete leszólított egy fickó, hogy vegyek tőle száz forintért, remekművek, de elhajtottam, és a lábam sem remegett meg a vágytól…), azért még vannak bőven, akik ebből a halmazból már kikerültek, de  látszik rajtuk, hogy kétes egzisztenciák. Valahol a belvárosban bérelnek lakást, tömve vannak velük a romkocsmák, sodorják a cigit, és hajnaltájt világmegváltó mondatok hagyják el az ajkukat. És soha, de soha nem térnek egyedül nyugovóra: a lány – aki egész este csillogó szemmel hallgatta a szónoklatát – vele megy, és sok esetben vele is marad. Egy ideig.

A józsefattila-imázs még mindig bejön (nyáron a Szimplában a szemközti asztalnál konkrétan öt kisbajszos vátesz mustrálgatott), a piros nyaksálból is csak ritkán engednek, néha beburjánzik egy-egy szakáll is (ők a Dosztojevszkij-vonal), a Jézus-hasonmás-versenyre is akadnak nevezők. De nem csak az írók tarolnak, a zenészek az igazi favoritok! Megszokták, hogy a gimiben már bejött az egyszálgitár-csehtamás kombó, és addig ütik a vasat, amíg. A fotósok, festők külön világ! Talán velük kell a legjobban vigyázni. Az még engem is levett a lábamról, hogy olajban-vászonban láthatom vissza az aktom, és akkor a távoli cél, a köztéri szobor még fel sem merült! Négy fontos pontba szedtem, miért horgonyzunk le minden ellenérv dacára a meg nem értett művészek mellett. (Van egy ötödik pontocska is, de a múzsává válás vágyát a Szépségtárcámban fejtem ki részletesen.) Két remek könyv is a segítségemre volt mindebben. Az egyik a legendás Bukowski remekműve, a Nők, melynél visszataszítóbbat még nem dobott elém a világirodalom, és a másik Antony Burgess Enderby-tetralógiájának első része, a Mr. Enderby – bepillantás, ami érzékletesen és szintén felkavaróan tárja elénk a művész és társa viszonyát.

1. Ellentmond a józan észnek – tehát izgalmas

Egy mostani felmérés szerint a tipikus művészt kerüli a nők többsége, hiszen a macsómítoszba semmilyen módon nem illeszthetőek be: nevezetesen nem tudnának eltartani egy családot, nem viselik a státuszszimbólumokat, nem tudnak beverni egy szövet a falba, egyszóval semmilyen szinten nem garantálják a jövő biztonságát. Ám épp ez a vonzó bennük! Ül az alak, ránk se néz, mintha nem is léteznénk – már az kihívás, hogy elcsábítsuk valahogyan. Ha már szóba elegyedtünk vele, az annak a jele, hogy igen, mi magunk is különlegesek vagyunk, hiszen egy ilyen fantasztikus csodának érdemesek vagyunk a figyelmére. Többen határozottan nőkerülők (a nő csak macera! – felkiáltással), a harc így az

A vörös rúzs titka

igazi! Mr. Enderby sem a hölgyek álma, nézzük a kis leírást: „Mr. Enderby nem nyújt valami épületes látványt álmában, még így, teljes sötétségben sem. És valóban, jól láthatjuk a gyér hajzatot, a fogatlan szájat, a ritmikusan emelkedő és süllyedő hájredőket. No de mi köze a szépségnek a nagysághoz?” Hát igen, sokszor ez az érv. Miért kellene a Parnasszusra tisztára kefélt lábkörmökkel lépdelni? És tudjuk meg, lehetnek mocskosak Mr. Enderby hajkeféi: „…a nagy költőknek fontosabb dolga is van annál, mint hogy a higiénia parancsainak engedelmeskedjenek!” Mindez együtt egyszerre roppant érdekes, a bűvkörből nehéz kivonnunk magunkat. Nekem volt egy író pasim, aki így dicsekedett: „Nézzed, milyen redvásak a fogaim! De a sört kinyitom neked!” Ekkor szerettem bele…

2.  Majd mi megváltoztatjuk!

Ez a legnagyobb öncsalások egyike. Szegény barátnőm hónapokig tűrte festőkémnek, hogy üsse-verje, ellopja a pénzét, és köszönetképp alázza a társaságban. A történet szépsége, hogy előzőleg egy másik barátnője járt a fickóval, aki nem bírta tovább a gyűrődést. De barátnőm azt mondta: „Eddig rosszul bántak vele, de én majd a szerelmemmel és türelmemmel megváltoztatom. Nem fog inni, nem jár el minden este, mert tudja, hogy én vagyok neki.” De a változás csak nem jött. Egy gyerekük is született, mert barátnőm a végén ettől várta a nagy fordulatot, de persze ez nem jött – mert nem jöhetett be. Ennyivel józanabb Bukowski: ő nem árul zsákbamacskát. Kijelenti hogy tróger, és az is marad, akinek nem teszik, annak fel is út, le is út. A könyve tanulsága szerint ő azért szintén trógerségben utazó nőket csípett fel, és együtt könnyebben ment a dolog… meg persze lehet, hogy az alkotónak van igaza: ez az ára a kiteljesedésének! Jön a példákkal a részeges Adytól, a romlott Byronon át Petriig, és mi úgy bólogatunk, mintha ez lenne a dolgunk. És egyébként ez is.

3. A világon senki nem érti meg rajtunk kívül

Ez is a legmélyebb csapdák közé tartozik. A művész verseit nem közlik a lapok, állást nem kap sehol, mert az interjúra is elfelejt elmenni, a barátok visszakövetelik a kölcsönbe adott pénz: és a lelkére senki sem kíváncsi, pedig abban ott kavarog Homérosztól Spiróig minden, de minden! És a nő bedől. Hallgatja a szép szavakat, innen-onnan ellesett mondatokat, olvassa a remekműveket, kiállítást próbál szervezni a pacsmagoknak. Ám így sem jön össze semmi. A megnemértett ekkor kidobja ezt a nőt is: már ő sem érti meg, hiába, neki ez a sorsa…

4. Én vagyok a mázlista!

Lehet, hogy én jól nézek ki, van munkám és rendezett életem, de éppen ez a fajta vibrálás, ez a fajta különös minőség hiányzik belőle! Az ember lánya hajlamos egy-egy reggelen arra gondolni, hogy az ő összes eddigi gondolata nem ér fel a művész egyetlen sorával. És jön is az érzés: én vagyok a világ legszerencsésebb nője, mert ő mellettem van! És az a vicces az egészben, hogy lehet, hogy ez tényleg így is van…