Senkit nem zavar, hogy pocsék a modorod, ha kifested a Sixtus-kápolnát

A Test diadala az első Michelangelo-kiállítás Magyarországon, ami még úgy is rendkívüli esemény, hogy a művész legismertebb alkotásai nyilván nem szerepelnek itt, hisz azok jellemzően helyhez kötöttek: a Dávid-szobor másfél évszázada áll rendíthetetlenül a firenzei Galleria dell’Accademia különtermében, a Pietàért a római Szent Péter-bazilikáig kell zarándokolni (csak lehetőleg ne kalapáccsal felszerelkezve, ahogy azt 1972-ben tette egy honfitársunk, bizonyos Tóth László, a magát Jézusnak képzelő ámokfutó geológus), a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját pedig minden bizonnyal továbbra is a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetén érdemes keresni.

Szóval egy Michelangelo-tárlaton nem többtonnás, felbecsülhetetlen értékű márványszobrokat és ódon templombelsőket lehet nézegetni, hanem rajzokat: olyan skiccszerű, befejezetlen vagy épp aprólékosan kidolgozott vázlatokat és tanulmányokat, amelyeket az emberábrázolás egyik legnagyobb mestere vetett papírra, és szokásától eltérően végül nem égetett el egy rossz pillanatában. Még az is lehet, hogy némelyik ismerős lesz valahonnan; mint például a Sixtus-kápolna küméi Szibillájához készült fejtanulmány:

A küméi Szibillához készült fejtanulmány

Ez így önmagában is jól hangzik, hisz eredeti Michelangelókban gyönyörködni nem mindennapi élmény; a javarészt (de nem kizárólag) ruhátlan emberalakokat, pontosabban ruhátlan, kidolgozott izomzatú férfiakat ábrázoló képek rangos gyűjteményekből, többek közt az Uffiziből, a British Museumból és a Louvre-ból érkeztek a Szépművészeti Múzeumba, a megtekintésük pedig ünnepélyes félhomályban és áhítatos csendben történik, amihez egyébként hamar hozzá lehet szokni, és ami illik is a művész komor emelkedettségéhez.

Ahogy azt az alcím (Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet) is jelzi, a kiállítás egyik nem titkolt célja, hogy bemutassa, miként illeszkedik (vagy nem illeszkedik) Michelangelo munkássága az érett reneszánsz képzőművészetének szövetébe, így a falakon számos neves, vagy éppen mára teljesen elfelejtett kortársa, követője és riválisa is helyet kapott; Leonardo és Raffaello mellet olyanok, mint Luca Signorelli, Agnolo Bronzino, Rosso Fiorentino, Francesco Salviati vagy Jacopo Pontormo. Az ő műveik egyrészt kontextusba helyezik, másrészt izgalmasan ellenpontozzák vagy kiegészítik Michelangelo anatómiailag precíz, virtuóz rajzait. Nyilván a tárlat elrendezése erre még rá is erősít, de ettől függetlenül is könnyen támadhat az a benyomásunk (ami talán nem is áll olyan messze a valóságtól), hogy a korabeli itáliai alkotók nagy része Michelangelóhoz, illetve a jó húsz évvel idősebb Leonardóhoz képest határozta meg magát; vagy szemérmetlenül másolták mesterfogásaikat, vagy éppen megpróbáltak valami gyökeresen mást csinálni (ami aztán vagy sikerült, vagy nem).  

Akttanulmány

Bár Itália területén a 15. század végétől a 16. század közepéig szó szerint mindenki folyamatosan háborúban állt mindenkivel, ez a majdnem hetven éven keresztül húzódó, elég mozgalmas konfliktussorozat mégis csak ritkán kerül szóba azóta; egyrészt valószínűleg azért, mert még egy gyakorlott szappanopera-néző is csak nehezen tudná követni, hogy ebben a nagy összeurópai tumultusban pontosan ki mikor mit csinált, és legfőképp kinek az oldalán (még a szűkszavú, kizárólag a száraz tények közlésére szorítkozó Itáliai háborúk Wikipedia-szócikket is rém fárasztó elolvasni), másrészt meg azért, mert a cinquecento három nagy óriásának tündöklése szinte minden mást elhomályosított.

A hagyományos leosztás szerint a nagyvilági, piperkőc Leonardo volt a zabolázhatatlan lángelme, a nyughatatlan felfedező, a lágy, nőies formák szerelmese, a festőfejedelem címet valóban arisztokratikus méltósággal viselő, angyali Raffaello a magasztos, antik szépség és a zavartalan harmónia bűvöletében alkotott, a kellemetlen modorú és előnytelen külsejű Michelangelo pedig a magányosan őrlődő, zaklatott és önemésztő művész szerepét kapta (vagy osztotta magára), akinek még a legdekoratívabb alkotásaiból is árad valami nyugtalanító, baljós, nehezen megközelíthető fenség.

Fra Bartolomeo: Michelangelo portréja

Hogy mindebben mennyi az igazság, azt így ötszáz év távlatából nehéz megállapítani, de az mindenesetre gyanús, hogy a már az életében is Il Divinóként, azaz Isteniként emlegetett Michelangelo tényleg meglehetősen kellemetlen alak lehetett; bár az is igaz, hogy a mély vallásossága és (erősen valószínűsíthető) homoszexualitása közti feloldhatatlannak tetsző ellentmondás nem sokat segített abban, hogy gondtalanul élvezze az életet. Műveivel és befektetéseivel vagyonokat keresett, mégis úgy élt, és úgy is nézett ki, mint valami elhanyagolt ókeresztény sivatagi remete, ezenkívül sértődékeny volt, mogorva, hiú és lobbanékony természetű.

Fejtanulmány a Lédához

Nemcsak az ifjú Raffaellót és legfőbb vetélytársát, az agg Leonardót utálta szenvedélyesen (noha utóbbi hatása alól nyilván ő sem tudta kivonni magát), de gyakran a munkáltatóival sem volt éppen kiegyensúlyozott a viszonya – persze akit Medici-pápák halmoznak el megbízásokkal, és akiről két életrajz is megjelenik még a halála előtt, az úgy viselkedik, ahogy akar.

A magányos, öntörvényű művész mítosza – amelyet maga Michelangelo, illetve számos híve is előszeretettel terjesztett – azonban csak részben fedi a valóságot. Mivel önmagát elsősorban szobrásznak tartotta, nem festőnek vagy építésznek (és pláne nem költőnek), ilyen jellegű megbízatásaihoz előszeretettel vette igénybe rutinosabb szakemberek segítségét; a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójához, az európai művészet egyik legmonumentálisabb remekművéhez például egyenesen Firenzéből hozatott két tucat freskófestőt, ami természetesen mit sem von le alkotói érdemeiből, hisz a vízió az övé volt, és alighanem a munkálatok irányítását sem engedte ki a kezéből.

Egyébként az sem igaz, hogy Michelangelo műhelyében csak  ilyen drámaian mennydörgő, kinyilatkoztatásszerű műalkotások készültek különféle izmos, meztelenkedő férfiakról: a sajnos csak másolatban fennmaradt, finoman erotikus és játékos Léda és a hattyú például egész más, és mégis a kiállítás egyik legszebb, legelragadóbb darabja, amely a sok feszítés után éppoly kellemes érzést kelt, mint ha valaki végre kinyitná a nagy reneszánsz férfiöltöző ablakát.

Léda és a hattyú

A test diadala – Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet június 30-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban

Képek forrása: szepmuveszeti.hu / boijmans.nl / wikipedia