Egy kivételes nő, akinek életcélja volt, hogy a király szeretője legyen

XV. Bourbon Lajos, Franciaország és Navarra királya, a korszak egyik leghatalmasabb uralkodója közönséges tiszafának volt öltözve, mikor először találkozott személyesen Madame d’Étiolles-lal, egy fiatal és gyönyörű férjes asszonnyal, aki aznap Dianaként, a vadászat római istennőjeként, illetve más források szerint kis pásztorleányként bűvölte el a monarchát, de akárhogy is, nyilván csodásan festett. A szokatlan ruhaválasztás oka, hogy mindez egy álarcosbálon történt, amelyet a dauphin, Lajos Ferdinánd házasságkötése alkalmából rendeztek a versailles-i kastély Tükörtermében 1745 februárjában, és amely még a kor szokásaihoz képest is feltűnően nagyszabású és fényűző volt.

Nemcsak XV. Lajos öltözött tiszafának, hanem néhány udvaronca is

A leginkább különféle gáláns kalandjairól ismert király a szigorú francia hagyományokhoz hűen számos szeretőt tartott (ha nem is feltétlenül egyszerre), és mivel legutóbbi ágyasa, Madame de Châteauroux nem sokkal korábban az udvari intrikák, illetve egészen pontosan mérgezés áldozata lett, a bájos Madame d’Étiolles-t kérte fel, hogy töltse be ezt a nagy felelősséggel és még nagyobb presztízzsel járó pozíciót. A hölgy természetesen igent mondott a félgömb alakúra nyírt, csinos kerti díszre emlékeztető uralkodónak, hogy aztán hamarosan már Madame de Pompadour néven, a 18. századi Franciaország talán legbefolyásosabb és legellentmondásosabb megítélésű asszonyaként vonuljon be a történelembe.

Madame Pompadour mint Diana Jean-Marc Nattier portréján (forrás: Wikipedia)

Briliáns elméjéhez kikezdhetetlen ízlés párosult

De Madame Pompadour nem csak úgy sodródott az eseményekkel: csaknem egész addigi életében erre a napra készült. Jeanne Antoinette Poisson néven született Párizsban, egy jómódú, ám meglehetősen zavaros hátterű családban. Anyja, Madeleine de La Motte városszerte ismert szépség volt, polgári származású apja, François pedig tekintélyes vagyont halmozott fel, ám bizonyos kétes üzleti húzásai miatt el kellett hagynia az országot; a kis Jeanne csupán négyéves volt ekkor. Tiszta szerencse, hogy anyjának mindig akadt néhány atyai jóbarátja, akikre számíthatott a bajban, így a család sem maradt pártfogó nélkül. A lány megfelelő taníttatásáról egy gazdag üzletember, De Tournehem úr gondoskodott, és bőkezűségének hála Jeanne nemcsak lélegzetelállítóan szép, hanem széleskörűen művelt, lenyűgöző intellektusú és tévedhetetlen ízlésű ifjú hölggyé cseperedett; éppúgy értett az irodalomhoz és a képzőművészethez, mint a filozófiához vagy a politikához, ragyogóan táncolt és énekelt, nagy tehetséggel játszott a klavikordon, emellett pedig szellemes társalkodónak  és kitűnő színésznőnek bizonyult, aki komplett színműveket tartott fejben.

A fiatal és jóképű XV. Lajos (forrás: Wikipedia)

1740-ben, 19 éves korában férjhez ment gyámja (és a pletykák szerint egyúttal biológiai apja), De Tournehem úr unokaöccséhez, Charles-Guillaume Le Normant d’Étiolles-hoz, aki ugyan tökéletesen jelentéktelen figura volt, de cserébe nemesi címet viselt, a házasság pedig Jeanne számára belépőt jelentett a legelőkelőbb társaságokba, a szalonok világába, ahol fontos, életre szóló ismeretségeket kötött a kor előkelőségeivel és kulturális elitjével.

Hamarosan maga is népszerű salonnière lett, akinek Párizs környéki rezidenciáján rendszeresen felvonult az egész francia felvilágosodás: gyakori vendég volt itt többek közt Fontenelle, Montesquieu és Voltaire, akik bizonyára igen magasröptű beszélgetéseket folytattak. Azonban a ház úrnője nem elégedett meg ennyivel. Birtokán valóságos színházat rendezett be, amelynek felszereltsége – némely elragadtatott vélemények szerint – az operaházéval vetekedett, és kisebb műsorszámokkal, zenével, szavalattal, színielőadásokkal szórakoztatta jeles vendégeit. Híre hamarosan Versailles-ba is eljutott.

Madame Pompadour talán leghíresebb portréja, Boucher alkotása (forrás: Wikipedia)

Persze XV. Lajost, akit többnyire a vadászat, a háborúk és a világszép hölgyek hajkurászása tartott izgalomban, egészen máshogy kellett meghódítani, mint a gáláns század nagy művészeit és gondolkodóit. De Jeanne, azaz Madame d’Étiolles ezt is bámulatos eleganciával intézte. Mikor a király az Étiolles-hoz közeli Sénart erdejében vadászgatott, az ambiciózus asszony, mintha csak véletlenül járna arra, két ízben is keresztezte az útját: egyszer egy nyitott tetejű, rózsaszín hintóban és a hozzá illő kék ruhában suhant el az uralkodó mellett, másodszor pedig kék hintóban és rózsaszín ruhában, ami tényleg utolérhetetlen stílusérzékről árulkodik. Nem sokkal ezután meghívót kapott a XV. Lajos sajátos jelmeze után csak Tiszafabálként elhíresült mulatságra, a folytatást pedig már ismerjük.

Az ujjai köré csavarta az egész versailles-i udvart

Noha a király környezetében sokan ellenséges szemmel néztek a márkinővé előléptetett, polgári származású asszonyra, és nem is jósoltak hosszú jövőt a kapcsolatnak, Madame de Pompadour alaposan rácáfolt a várakozásokra. Tisztában volt azzal, hogy ha hosszú időre akar berendezkedni az udvarban, ahhoz nem elsősorban az uralkodó szeretőjének kell lennie, hanem inkább legbizalmasabb barátjának és afféle informális tanácsadójának. Noha akkor már egy ideje Versailles-ban élt (egy szép lakosztályt kapott, mily szerencse, pont Lajos hálóterme alatt), hivatalosan csak 1745 szeptemberében mutatták be az udvarban (addigra már a történtek miatt nyilván vérig sértett d’Étiolles úr is kilépett a képből, még ha nem is teljesen a saját jószántából). 

Komoly fegyverténynek számított, és tovább erősítette a pozícióját, hogy műveltségével, színésznői tehetségével, veleszületett bájával és az etikettben szerzett jártasságával nemcsak a királyt kápráztatta el, hanem Leszczyńska Mária királynét is, akit ekkor szerencsére már rég nem érdekeltek férje futó vagy kevésbé futó kalandjai, és némi távolságtartással, de szívesen fogadta a márkíz hódolatát. Ezután Pompadour szinte az egész versailles-i udvart az ujja köré csavarta. Az udvaroncokból színházi társulatot szervezett, amelybe igen nagy kegynek számított bekerülni, a hercegek és hercegnék pedig egymást taposták a tagságért. Az első darabot, Moliére Tartuffe-jét 1747 januárjában mutatták be, ezt La Chaussée egyik komédiája követte, majd egy Dufresny-darab, és Madame de Pompadour természetesen mindegyikben főszerepet játszott. Akárcsak a színészek, úgy a nézőközönség is gondosan válogatott előkelőségekből állt, Lajoson kívül még tizenhárman részesülhettek abban a megtiszteltetésben, hogy megtekinthették a márkinő kicsiny, de annál fényesebb társulatát.

Madame Pompadour, a király kedvence c. film (2006)

Pompadour 1752-ben hercegnő lett, négy évvel később pedig a királyné udvarhölgye, aminél nagyobb megtiszteltetés aligha érhette. Ekkoriban már nem a király ágyasa volt (állítólag ezt a szerepet gyenge egészsége miatt nem tudta tovább vállalni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem volt kedve hozzá), hanem annál sokkal több: ő volt az egyetlen ember az udvarban, akiben Lajos feltétel nélkül megbízott. Bár befolyása és tekintélye az évek múlásával egyre csak nőtt, mindig ügyelt arra, hogy ez ne legyen túlságosan szembeszökő.

De miközben látszólag csupán a színházával, metszeteivel, impozáns (konkrétan 3525 darabos) könyvtárával és egyéb kedves apróságaival foglalkozott, Pompadour diszkrét, ám kíméletlen módon számolt le az ellene intrikálókkal, és a hétéves háború alatt határozottan rajta tartotta kecses, hófehér ujjait a francia külpolitika ütőerén. Elévülhetetlen szerepe volt a többek közt Mária Terézia által is szorgalmazott francia–osztrák szövetség megvalósításában, amely 1756-ra, mire a hétéves háború kirobbant, alapvetően rendezte át Európa szövetségi rendszerét. A bécsi udvar  pedig méltányolta a közreműködését; Kaunitz herceg, a kancellár az alábbi levélben mondott köszönetet a csúcsdiplomatává előlépett királyi szeretőnek:

Csak az Ön odaadásának és bölcsességének köszönhetjük, ami eddig a két udvar között történt. Így érzem ezt, és megelégedéssel tölt el, hogy megköszönhetem Önnek, hogy az eddigiekben irányítóm volt. Nem hallgathatom el, hogy a Császári Felségek méltányolják az Ön érdemeit, és olyan érzéssel vannak Ön iránt, amit csak kívánhat. Mindaz, ami történt, kiérdemli majd a pártatlan közvélemény és az utókor méltánylását. De sok még az, amit meg kell tenni, és ami méltó Önhöz, hogy ne maradjon befejezetlenül egy mű, amely hazája számára Önt örökre drágává teszi. Soha nem lehet őszintébb és Önt többre becsülő tisztelője, mint alázatos és engedelmes szolgája, Kaunitz Rietberg.

A felvilágosodás védőszentje lett

A háborút végül Franciaország előnytelen békékkel zárta, amiért sokan, talán joggal, Madame de Pompadourt tették felelőssé, és megítélésének az sem használt, hogy töméntelen pénzt költött ékszerekre, ruhákra, szerencsejátékokra és nagyszabású építkezésekre.

Ám ennél sokkal fontosabb, hogy Franciaország első számú kegyencnője egyúttal a művészetek, a tudományok és felvilágosodás egyik legfőbb pártfogója volt. Az ő közbenjárása nélkül valószínűleg soha nem készült volna el a 18. század legfontosabb irodalmi vállalkozása, a Diderot és d’Alembert által szerkesztett Enciklopédia, ahogy a mai napig világhírű sèvres-i porcelánmanufaktúra megalapításában is komoly szerepet játszott. Számos szobrászt és portréfestőt is támogatott, és finom ízlése nagy hatással volt a hamarosan önálló stílussá növő rokokó alakulására.

Alighanem még jóval többre vihette volna, de a szüntelenül gyengélkedő asszonyt 1764-ben, mindössze 42 éves korában leterítette a gümőkór. Ugyan Lajos azóta már a sokadik fiatal szeretőjénél tartott, mégis végig mellette maradt szenvedései hosszú hetei alatt. Halálakor régi barátja és lekötelezettje, Voltaire is vigasztalhatatlan volt: „Nevetséges, hogy egy vén firkász, aki már alig tud járni, még mindig él, miközben ennek a csodálatos asszonynak alig 42 évesen,  ragyogó pályafutása delén kell meghalnia.”

Forrás: Poór János: Szoknyás zsarnok vagy művelt nagyasszony? (História magazin, 1981/1–2)