Afroamerikai János vitézről álmodtak a húszas évek Budapestjén

Az Operaház 28 énekeséből 15-en afroamerikainak vallották magukat

Bár az is elég izgalmas, hogy a letartóztatásáról készült fotók alapján Julian Assange jelenleg úgy néz ki, mint a néhai távgyógyító, Gyurcsok József, a hét leginkább figyelemre méltó hírét mégsem a megroggyant ausztrál hackernek, hanem a Magyar Állami Operaháznak köszönhetjük; hétfőn ugyanis a nagy múltú intézmény tizenöt énekese vallotta magát afroamerikainak egy közös írásos nyilatkozatban, ami valószínűleg nemcsak a magyar operatörténetben, hanem világszinten is egyedülálló esemény. A művészek Ókovács Szilveszter igazgató kérésére vállalták fel afrikai gyökereiket:

Én, alulírott kinyilvánítom, hogy identitásomnak elválaszthatatlan részét képezi az afroamerikai eredet és tudat. Ezért is külön öröm számomra, hogy George Gershwin Porgy és Bess című operájában felléphetek.

Mint ismeretes, erre a különös intézkedésre vagy inkább performanszra azért volt szükség, mert a Porgy és Besst a librettista Ira Gershwin végakarata szerint kizárólag fekete szereplőkkel lehet színpadra állítani (legalábbis 1983 óta, előtte elég volt a cipőpaszta), ami Európa és Ázsia legtöbb országában meglehetősen nehézkesen, esetleg csak súlyos művészi kompromisszumok árán kivitelezhető. Egyébként a darabot ettől függetlenül már tavaly is játszották az Erkel Színházban, akkor még hófehér, európai identitású előadóművészekkel, ahogy az itthon általában megszokott, és le is ment négy előadás. Állítólag valami hiba csúszott a szerződésbe, és nem szerepelt benne a nevezetes „kizárólag fekete szereposztással” kitétel, habár a jogörökösök jelezték, hogy az előadás ebben a formában ellentétes az eredeti mű szellemiségével, amit az Operaháznak a plakátokon és a szóróanyagokon fel kellett tüntetnie.

A Porgy és Bess a New York-i Harlem Theatre-ben (fotó: wikipedia)

Az ügy (meg úgy általában a Porgy és Bess) egy sor egész érdekes kérdést vet fel, például, hogy

• mennyire releváns az eredeti szerzői szándék az interpretáció szempontjából? (mármint művészileg, jogilag itt alighanem egyértelmű a helyzet)
• mennyire autentikus, ha két fehér, középosztálybeli, New York-i férfi (jelen esetben az orosz–zsidó származású George és Ira Gershwin) ír operát, szalondrámát, nagyeposzt vagy bármit az amerikai délen élő feketék nehéz sorsáról?
• ugyanazt jelenti-e (vagy ugyanazt kell-e, hogy jelentse) egy előadás 1935-ben az Egyesült Államokban, mint 2019-ben Magyarországon?
• rasszizmus-e szerződésben meghatározni, hogy egy darabban milyen bőrszínű emberek léphetnek színpadra, 
• vagy csak az a rasszizmus, ha fehér emberek alakítanak feketéket?
• és azonkívül, hogy ez egy rendkívül szórakoztató és rendkívül cinikus publicty stunt, van-e bármi értelme feltűnően nem afroamerikai művészeket arra kötelezni (vagy kérni), hogy közleményben tájékoztassák a nyilvánosságot afroamerikai származásukról?

Sajnos én ezekre most nem nagyon tudok válaszolni, egyrészt mert ez – a látszat ellenére – nem egy véleménycikk, másrészt meg igazából fogalmam sincs, hogy mi is az a Porgy és Bess. Azonban van itt valami sokkal jobb.

A „néger operett” színlapja

1925-ben novemberében lépett fel Budapesten a New York-i Chocolate Kiddies, egy kizárólag fekete zenészekből, énekesekből és táncosokból álló társulat, amit a világhírű zongorista, Sam Wooding vezetett, és ami egy nagyszabású jazzrevüvel turnézta végig Európa nagyvárosait Berlintől Stockholmon át Bécsig. A produkció természetesen mindenütt óriási szenzációt keltett, hisz talán ez volt az első alkalom, hogy az európai közönség eredeti afroamerikai szórakoztató zenét hallhatott élőben, eredeti afroamerikai művészektől. A Chocolate Kiddies nyolc előadásra szerződött a Renaissance Színházzal, és bár az akkori sajtóértesülések szerint nem volt olcsó mulatság leszervezni a csaknem ötven tagból álló együttest, bizonyára anyagilag is bőven megérte. Ugyan sokan attól tartottak (vagy inkább azt remélték), hogy a néger operettben a megszokottnál több lesz majd a meztelenkedés, végül semmi illetlenség nem történt a színpadon. A korabeli ajánlók és beszámolók szinte kivétel nélkül mind nagyon lelkesek vagy egyenesen elragadtatottak, és mai szemmel nézve persze politikailag totálisan inkorrektek – de hát majdnem száz év is eltelt már azóta.

A Chocolate Kiddies kóristalányai (fotó: songbook1.wordpress.com)

A Magyarság című napilap arra hívta fel az olvasók figyelmét, hogy a csokoládé művésznők is lehetnek olyan szépek, mint fehér bőrű pályatársaik:

A társulat két sztárja közül az egyik, Lottie Gee, egészen fekete, míg a másik, Margarete Sims, csak barna mulatt nő. Példátlan sikerüket a tökéletes produkción kívül nem utolsó sorban annak köszönhették, hogy a csokoládészínű művésznők között egész csomó olyan van, aki szépség dolgában, is felveszi a versenyt a legszebb fehérbőrű színpadi csillaggal.

Az Esti Kurir elmagyarázta, hogy mi a különbség az amerikai és az afrikai feketék között:

A szereplők közül egyik sem fekete, egyik sem gyapjas és egyiknek sincs olyan szája, mint az afrikai négereknek: civilizált amerikai négerek ők, akik nagyon büszkék erre az éles megkülönböztetésre. Viszont táncban, mozgásban, muzsikában utolérhetetlenek. Primadonnáik: Lottie Gee, Adelaide Hall, és Margaret Sims, táncosaik és humoristáik: Greenlee, Drayton, Robbins, Horsey Grawford valamennyien művészek, akrobaták és zsonglőrök is egyben. Szenzációs jelenség a kedves kövér Arabella Fields, akinek mély és erős altja egészen páratlan. A táncnak, játéknak, éneknek érdekes keretet adnak a magyar származású Pogány Villy stílusos díszletei.

A Magyarország jól értesült szerzője előre figyelmeztette az érdeklődőket, hogy talán mégsem lesz annyi pucérkodás:

Érdemesnek tartjuk még feljegyezni, hogy a néger görlök nem olyan meztelenek, mint a franciák, hanem csak annyira vetkeznek le, mint az angol tánckar tagjai.

Márer György cikke pedig egészen ezoterikus:

Érdeklődés, rivalizálás, esztéticizmus, fajbiológiai eleve-elhatározottság egy perc alatt átváltozott lüktető foxtrottá a nézőtéri székeken, amikor a függöny szétnyílott. Óriási tumultus, kakofónia mozdulatokban, vokális és instrumentális hangokban. Ezt a zűrzavart azonban kemény marokkal fogja össze a néger zene jellegzetes ritmusa, amely cézári módon parancsolja vizuális és akusztikai egységgé, színpaddá a látszólagos anarchiát. A színpad azonban csak orfeumi, akrobatikus és táncdobogói értelemben színpad, színházat a négerek nem csinálnak. Művészetük a tánc, a zene, az egészen filmszerű mozgás, itt-ott kicsillan a produkcióból néha egy-egy színpadi kvalitás is, ez azonban nem új, nem faji és nem meglepő. A nők itt is megejtően néznek csillogó szemeikkel a páholyokra, a hátak és combok itt is dekoltáltan csillannak meg a monoklik üvegjén és ha az operett-kultúra egyáltalán kultúra, akkor a magyar szubrettek kulturálatlanabbak a négereknél.

Természetesen több neves magyar művész is megtekintette a műsort: Bartóknak például nagyon tetszett, Kosztolányi viszont nem volt elragadtatva. Az afrotémában különben igen járatos írófejedelem a hitelességet hiányolta:

A négereknek van komoly nagy művészetük is. Egyre gyakrabban emlegetik egyhangú méla népdalaikat, megrázó verseiket s szobrászatukat, mely a gyermeteg szemlélet döbbenetes mozzanatait rögzíti meg. E színészek, kik az európai kabaré és az amerikai orfeum határmesgyéjén mozognak, nem ezt hozták ide.

A legnagyobbat pedig ezúttal is a korszak értelmiségibulvár-bibliája, a Színházi Élet dobta, a Bambusznád között születtem, ott szedtek fel engem című, amúgy teljesen szürreális és jobbára értelmetlen cikkéhez készült fotósorozattal. Olyasféle publicity stunt volt ez, mint most az operáé (a Színházi Élet egyébként is előszeretettel utazott ilyesmiben), csak sokkal ártalmatlanabb, és cserébe még sokkal viccesebb. Az újság sztárfotósa, Angelo (akiről ebben a cikkben írtunk hosszabban) ugyanis a János vitéz, valamint Kálmán Imre Tatárjárás című operettje szereplőiként örökítette meg stúdiójában a Chocolate Kiddies tagjait, akik annyira fantasztikusan festenek huszárruhában, lajbiban, bekecsben, fejkendőben és árvalányhajas kalapban, pláne kackiás bajusszal, hogy az ember szinte sajnálja, hogy ebből nem készültek valódi előadások.