„Hosszú távon egyáltalán nem könnyű fennmaradni a kötélen” – Menyhárt Jenővel beszélgettünk

„Hendrix, Rolling Stones… ezek szóltak a szobában” – meséli az Európa Kiadó zenekarvezetője a gyerekkoráról. Menyhárt Jenő április 15-én 60 éves lesz, gyerekkorát nála nyolc évvel idősebb bátyjával egy szobában töltötte, az idősebb testvérhez feljártak a barátai, „mondhatni parti volt napközben”. A XI. kerületi kétszobás lakás másik szobájában a szülők laktak, az édesanya Menyhárt születéséig hegedült, a nagyszobából később komolyzene szólt. „Tetszett pár dolog abból, amit hallgattak.” A lakásban két különböző világ lüktetett, a szülőknél egy régi, náluk a fiatalos, mintha két korszak élt volna egymás mellett.

„59-ben születtem, a Ratkó-gyerekek után. Ekkor születtek a legkevesebben, ami jól is jött, amikor gimnáziumba jelentkeztem.” Rosszul tanult, a Kaffkába vették fel, azt mondja, végig alulról súrolta a közepest.
Gyerekkorában öt évet zongorázott, gitárt már gimnazistaként fogott, az Európa Kiadó későbbi basszusgitárosa, Kiss Laci dobozgitárját pengette. „Neki volt egy basszusgitárja is, ő inkább azon játszott, de tulajdonképpen mindegy volt, mert egyiken sem tudtunk játszani. Vonzalmi kérdések voltak ezek.”
Az ismert zenélés az URH-ban kezdődött, az Európa Kiadó annak farvizén, 1981-ben alakult: tiltott zenekar volt, 1987-ben mégis lemezszerződést kaptak, két év alatt két album készült el.
Menyhárt 1994-ben New Yorkba költözött, a tízévnyi kint lét alatt szemlélete az angoltudásával együtt változott. Ott is zenélt, ott is zenekarvezető volt, és ott is körülötte forgott a produkció. A kiköltözés innen nézve egyértelműnek tűnik, Menyhártot kamaszon is a világ érdekelte. „Az iskola inkább teher volt, csak annyit csináltam meg, amennyit muszáj volt, hogy haladjak. Így volt ez már felső tagozatban is.” Tizenhat éves koráig focizott, Lágymányosról Újpestre is járt egy évig – csatárt játszott.

Látsz valami párhuzamot a között, hogy csapatjátékosként sportoltál, és hogy később miként működtél a zenekaraidban?

Nagyon is.

Mit? Az Európa Kiadó a te egyszemélyes projektednek látszódhat: te vagy az állandó szereplő, körülötted változnak az emberek.

Különféle zenekarok vannak, és persze különféle futballcsapatok is. Egyes zenekarok úgy épülnek fel, hogy az alkotói folyamatba többen is hoznak valamit: az egyik szöveget ír, a másik gitártémát, a harmadik zenét. A negyedik lehet, hogy jobban szervez a többinél, az ötödik meg el tudja énekelni a számokat. Az efféle zenekarokban egymásra utaltság van, máshol viszont egy ember szerzősége dominálja a folyamatokat. Ilyenkor más a dinamika. Az Európa Kiadó a nyolcvanas években (zenei vonatkozásban) kollektívebben működött, mint ma, szövegileg és működésben viszont én domináltam. Félig zenekari, félig egyéni produkciónak volt kibalanszírozva. Az idők során a működés eltolódott egy másik irányba, ahol egyre több dolgot csináltam én: például a szövegeket és a zenéket együtt írtam. A 90-es években jött egy váltás, amikor Peter Ogival csináltuk az egész zenei részt, ő az Itt kísértünk – Love ’92 néhány dalában társszerző volt. Az idők során fokozatosan alakult úgy, hogy zeneileg is egyre inkább én határoztam meg a történéseket. Ez egy szerep, és nem feltétlenül alkati kérdés.

Zenésznek mondod magad?

Attól függ, mit értünk ezalatt. Ha megkérdezik a szakmám, nem tudom azt mondani, hogy zenész vagyok, de ha beszélgetni kell az életről, akkor igen, zenész vagyok. A zene az életem része: foglalkozom vele, illetve dalokat írok, hangszerelek, előadok. 17-18 éves koromban azt gondoltam, hogy filmes leszek, rendező. Felvételiztem a filmművészetire, de a második körig sem jutottam el. Kétszer próbáltam meg, az elsőben még volt némi kraft, a második jelentkezés inkább az érdeklődésről szólt.

Kudarcnak élted meg, hogy nem vettek fel?

Mire felvételizni mentem, már rég megszoktam, hogy az olyan fejek, mint én, nem könnyen jutnak A-ból B-be – és hogy nem mindig csak azon múlik, hogyan teljesítettek. Nem volt olyan személyiségem és kisugárzásom, hogy csak úgy átdobjanak az elsőből a második körbe.

Számítottál rá, hogy nem sikerül?

Igen, de számomra nem volt világos, hogy milyen alapon született ez a döntés, ilyen módon kudarcnak sem tudtam megélni az egészet. Hozzáteszem: nem gondolom, hogy igazságtalanság történt. Látszott, hogy a szóbelinél páran nem bírtak a bizottságból, de volt írásbeli is… lehet, már ott rossz válaszokat adtam.

Mi volt a szóbelin?

Megkérdezték, hogy melyik a kedvenc filmem, én pedig mondtam, hogy a 2001-Űrodüsszeia. Érződött, ahogy belekérdeztek, hogy nem annyira tetszik nekik, ahogy beszéltem erről a filmről.

KISZ-tag voltál?  

Nem. De én úgy nem lettem KISZ-tag, hogy a Kaffka Margit KISZ-titkára az első év végén odajött hozzám, hogy a KISZ-ben 99 százalékos a tagság, és úgy gondolja, hogy én legyek az az 1 százalék, aki nem tag. Hát, figyelj, ebben megegyeztünk, mondtam neki. Szóval kölcsönös megegyezéssel nem lettem KISZ-tag.

Semmi meglepő nincs abban, hogy „rendszeren” kívül maradtál, viszont meglepő, hogyan tudtál mégis érvényesülni, még ha az Európa Kiadót a tiltott kategóriába is sorolták.

A nyolcvanas évekre megváltozott a hatóságok hozzáállása. Nem zártak minket börtönbe, nem rúgtak ki minket az országból, mint például a Spionst néhány évvel azelőtt. Hallani persze rólunk sem lehetett sehol, de legalább pár budapesti helyen tudtunk játszani. Vidékre később mentünk, miután a Balázs Béla Stúdióban csináltunk egy felvételt. Ez volt a Love ’82, amit kazettán másoltak a fejek, ennek köszönhetően már hívtak vidékre, sőt: az egyetemi városokban akár 6-700 ember előtt játszottunk. Újak voltunk az embereknek: nemcsak az Európa Kiadóról és az URH-ról beszélek, hanem arról, hogy egy újfajta zenélés jelent meg abban az időben. És ez sokakat érdekelt.

Az újfajta zenélés nem várt el túl mély hangszeres tudást.

A punk nyitotta meg a kaput. A punk új műfaj volt, és ezen a nyelven többen is úgy beszéltek, hogy azzal tudtam azonosulni. Lényegében én is így akartam megnyilvánulni.

A CPg is tetszett? (A CPg a nyolcvanas évek elejének „botrányzenekara”, kommunistaellenes szövegeik miatt 1983-ban egyes tagjait börtönbe zárták – a szerk.) 

Nem. Kétféle alapvető megközelítése létezett a punknak a világon is. Az artisztikusabb, mint a Talking Heads vagy Patti Smith. Ők a művészet felől közelítettek a zenéhez, ehhez képest volt az az „utcaibb” formája, ami a briteknél a Sex Pistols volt, itthon pedig a CPg.

A CPg ráadásul eleinte Szegeden, és csak később, de rövid ideig működött Budapesten.

És a főváros nem is ért össze mindig a vidékkel. Az a világ, amiben mi éltünk, lényegében Budapesten zajlott.

Pár száz emberről van szó.

Attól függ, hol húzzuk meg ennek a határait. De a nyolcvanas évek eleji helyzet nagyon összehozta az embereket. Nagyon sokat kaptam ettől a közegtől, egyfajta egymásrautaltsággal éltünk. Sok embertől sokat tanultam, és örülök, hogy kapcsolatban voltam velük.

Ez a pár száz ember… feltétel nélkül bíztatok egymásban?

Szellemileg ez a közeg tudott valamilyen módon együtt tevékenykedni, eszmét cserélni. De ha zeneileg nézem: az egyik zenekarnak próbahelye, a másiknak erősítője volt. Olyan közösségről van szó, ahol segítettük egymást.

Mégis leléptél a rendszerváltás után, amikor szabadon mozoghattatok, felléphettetek, etc…

Hogy Amerikába elmentem, és nem rohantam haza az első nehézségnél, abban benne volt az is, hogy ha már az angolszász pop-rock kultúra ekkora szerepet játszott az életemben, akkor közelebbről akartam nézni és jobban meg akartam érteni az egészet. El akartam jutni arra a szintre, hogy megértem az amerikai zenéket. Úgy véltem, azzal elérek oda, ahol egy másik szinten tudok részt venni a saját zenémben is. Nyelvileg, kulturálisan és zeneileg is új viszonyba kerültem a világ pop-rock kultúrájával. Olyan dolgok lettek érdekesek, amikről előtte nem gondoltam sokat – de ennek a történetnek talán nem is lehetett más az eredménye. Gondolj bele ennek az analógiájába, hogy mondjuk egy mongol elkezd magyar zenéket hallgatni, akkor mit hall. Talán vannak minimális nyelvi és kulturális ismeretei, és talán kicsit tetszik neki… de nagyon más a helyzet, ha úgy hallgatsz zenét, hogy az adott helyen élsz, nyelvileg tudod értelmezni amit hallasz, és kulturálisan is van ismeretanyagod.

Tényleg ennyi? Az érdeklődés vitt ki?

Amit az Európa Kiadóval meg lehetett csinálni itthon, azt 35 éves koromra megcsináltuk. Nem tűnt úgy, hogy ha maradok, akkor lesz más is. 1994-ben, 35 éves koromban, az akkori lehetőségeim közül az tűnt számomra a legizgalmasabb kihívásnak, hogy Amerikába menjek.

Mondták már veled hasonló cipőben járó előadók, hogy a rendszerváltás után furcsa volt, hogy lehetett játszani, és hogy az addigi tiltásnak volt valami romantikája.

Az elnyomás az nem valamiféle bájos dolog, amin utólag egy jót lehet mosolyogni, hanem egy ember lehetőségeinek alapvető korlátozása, szándékai megvalósításának célirányos megtörési kísérlete.  Ez történt velünk is. Hat évig játszottunk teljes ellenszélben, hatóságilag kontrollált keretek között, bármiféle anyagi vagy erkölcsi ellenszolgáltatás nélkül. Ez nem romantikus, sőt… és akik abban főszerepet játszottak, hogy te ilyen helyzetben voltál, egyszer csak teljesen önkényesen megváltoztatják a hozzád való viszonyukat, és morzsákat dobálnak. Egyáltalán nem látom romantikusnak ezt a helyzetet. Az első hat évben a hatóság néha éreztette a jelenlétét: tudtuk, hogy vannak besúgók a közönségben, a közösségünket pedig gettóba zárták: az FMK-ba, a Balázs Béla Stúdióba… Tudtuk, hogy erről születnek jelentések, de nem tudtuk, ki írja őket. 

Kmk-s, azaz közveszélyes munkakerülő voltál?

Csak lehettem volna: előfordult, hogy két hónapig nem volt munkahelyem, harminc nap munkanélküliség pedig már kmk-t jelentett. Kamumelóm is volt pár, a teljes foglalkoztatottság azért kitermelt pár érdekes állást. Ismertem útpadkaellenőrt meg telefonfülke-takarítót is. Utóbbinak napi egy óra munka jutott, nagyjából öt-hat fülkét kellett takarítania. A figuráns is népszerű munkakör volt a földmérőknél.

Ellátogattál a támogatott együttesek koncertjére? Volt benned ellenérzés feléjük, esetleg volt köztük kedvenced? Szeretted pl. a Hungáriát?

Nem volt ellenérzésem, csak annyira más világ volt az övék… nem találtam benne a dolgaimat.

Melyik magyar előadót hallgattad?

Inkább ismertem őket, mint hallgattam. Egyeseket nem lehetett elkerülni, mert szóltak mindenhonnan. De nem vettem volna meg a zenéjüket.

Később kaptatok lemezszerződést, sőt nem is voltál rossz viszonyban Erdős Péterrel. (A Kádár-éra lemezkiadásának ura, ha jobban tetszik: főcenzora – a szerk.)

A lemezgyárban akkortájt két ember volt, akit nem érdekelt annyira a pop világa: az egyik az Erdős, a másik meg én. Megtaláltuk egymást. Az Erdős politikailag sikertelen ember, 1956 után lényegében ide bukott. Baromira nem érdekelte a pop és a rock, politikus akart lenni. Ráadásul sok rivaldafény esett rá, és vállalta is. Próbálta magát feltalálni ebben az új világban. Ilyen módon az Erdőssel lett valamiféle viszonyom: sokat beszélgettünk a világról, fura kapcsolatba kerültünk. Nem mondható buta embernek. A lemezgyárban folytatott cenzori tevékenységét  persze ezzel együtt mindig elítéltem, sőt pályafutásom első hat évében el  is szenvedtem.

Abban, amit csinált, elég konzekvensnek tűnt.

Ő volt a lemezgyárban az egyik fő politikai képviselője a rendszernek.

Mesélnek olyan trükkökről, hogy egy-egy zenekar leadott huszonöt szöveget, abból kivágtak egy csomót a francba, és a maradék tizenötből lehetett lemezt írni. A szöveget kérték előre, nem volt lényeges, hogy mi szól mögötte.

Ha így is működött volna, akkor most kéne tudnod olyan dalokat mondani akkori lemezekről, amelyek rendszerkritikai szempontból vagy a korabeli hivatalos értékekkel szemben valamiféle alternatívákat fogalmaztak meg. Ilyesmi azonban nem fordulhatott elő. Én annak idején nem láttam semmi jelét, hogy ez a trükk működött volna, ezért nem is próbálkoztam ezzel. Az Erdőssel kötöttem egy dealt, hogy leadok egészben egy műsort, és azt vagy elfogadja, vagy nem, és nincs részleteken vitatkozás. Két műsort adtam le neki: a régi számokat, amik legnagyobb meglepetésemre átmentek. Tesztelni is akartam a rendszert, kiválogattam nyolc régi dalt. Aztán inkább új számokat adtam, és azok is átmentek: nem volt semmi vita.

A rendszerváltás után viszont piaci alapú lett a lemezkiadás.

Á, dehogyis. Az nem úgy van, hogy füttyentenek egyet, és ripsz-ropsz minden más lesz. Ez egy tízmilliós ország, ahol lehetetlen lenne piaci alapon versenyezni egy olyan, világpiacra készült produkcióval, amelyet sok százezer vagy néhány millió példányban adnak ki. Ezért sincs többek között Belgiumban belga rockzene. Magyarországon is a tradíciók miatt maradt életben, és ezek vitték tovább.

Dehogy. Ott van például a Magneoton. Kiadták a Zámbó Jimmyt, dőlt a lé, kiadtak belőle Dopemant, Heaven Street Sevent meg Junkiest.

Egyrészt ezek régebbi példák, másrészt pedig amikor azt mondod hogy dőlt a lé, akkor ha igazad is lenne, az egyáltalán nem biztos, hogy sikeres produkciók esetében csak és kizárólag piaci alapon dől a lé. Pályázatok vannak, államilag támogatott vagy éppen nem támogatott intézmények és rendezvények, ami nem valódi piaci helyzet.

Amerikában viszont?

Erősen piaci. És ha nem populáris zenét játszol, akkor is van esélyed, hogy eladj, és ellegyél belőle, turnézz, játszd a zenédet. Meg is engedheted azt, hogy a saját zenédet játszd. Magyarországon ezt nem nagyon tudod csinálni, mert pár évig fenntarthatsz egy nagyobb népszerűséget, befolynak a jogdíjakból is a pénzek, de egy egész élet viszonylatát tekintve: hamar fogod ugyanazokat a köröket futni, és ugyanazoknak fogsz zenélni.

Más a tempó is odakint.

Nem lehet összehasonlítani sem.

Lakosok szempontjából közel akkora városban éltél, mint Magyarország.

Másfélszer akkorában.

Volt időd az itthoni zenével, helyzettel foglalkozni?

A kint létem nagyrészt még az internet előtti korszakra esett. Magyarország messze volt, nem nagyon követtem az eseményeket. Van egy több mint tízéves lyuk az ismeretanyagomban.

Egyszer azt mondtad, jobban szeretsz létrehozni, mint előadni.

Szeretek persze előadni is, de engem nem a koncertezés éltet. Vannak, akik ki akarnak állni a színpadra, és meg akarják mutatni magukat, de én nem vagyok ilyen. A színpadon nemcsak egyénileg kell előadni, hanem csoportilag is, és ez néha elég problematikus tud lenni. A figyelmemmel kell küszködnöm ilyenkor, ez nem könnyű. 

Mintha magadnak bonyolítanád a helyzetet azzal, hogy néha lecseréled a komplett zenekart. Ha régóta játszol valakivel, csak kialakul egy rutin.

Sokrétű kérdés. Nemcsak a biztos pontokról van szó. Zenei, szellemi, gyakorlati közösségről beszélek. Energiákról, színpadi jelenlétről, állandó egyensúlyi kérdésekről: két végpont között kell egyensúlyozni. Az egyik végpont, hogy az ember marha lelkesen bele akar valamit ordítani a mikrofonba, és belecsapni a gitárjába. Ez soha nem múlik el, ez egy gesztus, hogy meg akarok valamit mutatni, ki akarok valamit mondani, ami mozgat, izgat. De aztán kiderül, hogy ez nem olyan egyszerű. Próbálni, tervezni kell, hogy kialakuljon. Akkor többnyire elindul egy folyamat, amikor az ember elkezdi szervezési szempontból és zeneileg rendezgetni a dolgokat. Ilyenkor pedig olyan dolgokkal találja magát szembe, hogy ne késsünk, a hangbeállás így meg úgy menjen, a stúdióban ezt így meg úgy vegyük fel, és ha átbillen a ló túlsó oldalára, akkor egyszer csak lesz egy profi, munkahelyíze a dolognak. Két véglet közt vagyunk, és egy olyan egyensúlyt kell keresni, ami nem billen egyik irányba sem. Ha mégis billen, akkor adott esetben próbál különböző módokon változtatni ezen az ember.

Szünet hozhat egyensúlyt?

Minden állíthatja a rendszert, de recept nincs, akkor túl egyszerű lenne. Több élet folyik párhuzamosan, több művészi tevékenység, gondolkodás, érzékenység, és mindenki megy a maga útján. A változások azért is vannak, mert az emberek különböző életszakaszokban vannak. Egyesekkel tizenvalahány évig jól tudtál működni, aztán már nem. Mint a szerelmeknél: hogy nincs baj a másikkal, de már nem működik a dolog, és azt mondjuk, hogy ilyen az élet, mindenki menjen a saját útjára. Megtörténhet mindez a zenében is, sőt elég furcsa, ha nem történik meg. Egyesek a diákkori szerelmükkel végig tudják élni az életüket, de nem ez a jellemző, főleg azoknál nem, akik ilyen mozgékony életet élnek. Nincs ezzel baj: amíg együtt tudnak lenni, addig legyen jó, és ha vége, örömmel kell visszagondolni az egészre. Azt is hozzátenném, ha Amerikában töltöttem volna tíz-tizenöt évet, és aztán itthon pont úgy lehetett volna folytatni, mint előtte, akkor nem sok értelme lett volna elmennem. Az ilyen dolgokkal együtt jár, hogy közben az ember fejlődik. Hülye elvárás lenne azt mondani, hogy csináljátok pont úgy, mintha ez nem történt volna meg.

Az Európa Kiadóval viszont mindenki nosztalgiázni akart.

Ha az emberek megszeretnek állapotokat, zenéket, számokat, akkor szeretik, ha az úgy marad. Sokan gondolkoznak így, de ebben a kontextusban nekem az lenne a szerepem, hogy mindig ugyanazt csinálom, hogy ők újraélhessék az élményt. Vannak olyan előadók, akiknek ez oké, én nem tartozom közéjük. Egyrészt  hamar elunnám, másrészt nem azért vágtam bele, hogy valamit beállítsak, és ragaszkodjak hozzá. Szeretnék egy olyan utat bejárni, ami számomra érdekes, engem is izgat, illetve életben és éberen tart. Kockázatokat vállalok, újabb módon próbálok dolgokat, és másfajta eredmények születnek. Gyakran beleszaladok abba, hogy akik a zenekart egy állapotában akarják látni, azok az újabb dolgokra nem úgy reagálnak, hogy hú, de jó, hanem kritikusan. Kicsit megijednek, hogy változik valami. Ez végigkísérte az Európa Kiadót. Annak idején például a Popzenének sem csak jó fogadtatása volt.

Nekem nem tetszik.

Nekem se a szívügyem. Viszont elég gyakran beválasztották különböző listákon a valaha készült pár legjobb magyar lemez közé.

Az Itt kísértünket szeretem.

Jobban átjön rajta az akaratunk. Az Itt kísértünk akkor már egészen emlékeztetett arra, amit szerettünk volna csinálni. Nem tudtunk mindent átvinni, de amikor meghallgattam, nem az járt a fejemben, hogy basszus, mi ez.

Ma már az is nosztalgikus lemez, beépültek a dalok a repertoárba.

Itt vissza is térnék az előző dologra: hogy sokan folyton ugyanazt várják, annak biokémiai összetevői is vannak. Folytak ezzel kapcsolatos kísérletek, és megállapítást nyert, hogy ha valaki azokat a zenéket hallgatja, amelyeket fiatal korában hallgatott, akkor azokra az idegrendszere nagyobb intenzitással reagál, mint azok esetében, amelyeket később ismert meg. Nemcsak a zenével, mással is így van ez. Nem véletlen, hogy csomóan csak arra figyelnek, mint amire fiatalkorukban. Mindez persze elfogadható, viszont baj lesz, ha az illető elkezd esztétikát csinálni, és úgy is gondolja, hogy csak az a jó, ami régen volt, minden más pedig nem az. Én csomó mindenkit, marha jó dolgokat később fedeztem fel, például Bob Dylant vagy Johnny Casht… Nem hallgattam őket fiatalkoromban, country-, polbeatzenének tituláltam. Az ő életművük persze nem úgy érintett meg, mint amiket 16 évesen hallgattam. Nagyon fontos, hogy az ember értse ezt, különben beleragad egy állapotba, amikor mindig ugyanarra vágyik: és át kell élnie azt a keserű tapasztalatot, hogy ez már nem úgy van. Ezt el lehet engedni, sokan el is tudják, szerencsére nem mindenki akarja konzerválni a korábbiakat. Nehéz új dolgokat csinálnia egy olyan zenekarnak, mint az Európa Kiadó, mert az EK bizonyos pontokon erősen hatott. Óriási erők próbálják visszahúzni oda (és ezt tudomásul kell vennem), mégis sokszor utánamennek az embernek. Az Itt kísértünk megjelenésekor is volt egy csomó fanyalgás, a lemez számai viszont mára összemosódtak a korábbiakkal, és a részét képezik az Európa Kiadó klasszikusnak tekintett dalainak. A Mocskos idők mellett a Ha ő nem bánját vagy az Itt kísértünköt is éppúgy kéri és szereti a közönség. Idővel tehát ez az anyag is beépült az Európa Kiadó-történetbe az emberek szemében.

Hallgatsz új zenéket?

Persze. Érdekel a zene, és figyelek is arra, amit érdekesnek gondolok. Ha van egy izgalmas rádiócsatorna, elkezdem hallgatni. Ha ez brit, brit, ha amerikai, akkor az, ha meg magyar, akkor magyar.  De Magyarországon nem állunk annyira jól. Én csak élem az életem, próbálok jó zenéket hallgatni, és nem szeretném kosárkákba tenni őket. Van egy pár rádiócsatorna, ahol olyan emberek pásztázzák a dolgokat, akiknek a pásztázását érdekesnek tartom.

Gyűjtesz lemezeket?

Nem. A bakelitet eleve nem is szerettem.

Szalag?

Voltak jók, de azok stúdiószalagok voltak. A bakelit-CD kérdés… én nagyon örültem a CD-nek.

Nem örülsz a Spotify-nak sem?

A minőség szempontjából nem, többnyire le van butítva. Persze tudom, hogy a hallgatók szempontjából sok más vonatkozásban vannak előnyei.

Spotify-on nincs fent az Itt kísértünk, a Popzene viszont van.

A Popzene és a Szavazz rám két olyan lemez, amelyek felett a Hungaroton rendelkezik.

Könnyű veled együtt dolgozni?

Nem tudom. Vannak olyan típusú emberek, akiknek nem, és olyanok is, akiknek igen. Ha a tényeket nézzük, akkor az Európa Kiadó tevékenységében sokan sokáig vettek részt. Ez pedig arra utal, hogy lehet velem dolgozni.

Könnyen válsz el?

Megfontoltan.

Te válsz meg valakitől, vagy tőled lépnek le?

Általában én kezdeményezek. Dönci lépett ki, és Másik János még 1987-ben. (Dönci az EK gitárosa volt a nyolcvanas években – a szerk.) János aztán évekkel később visszatért a zenekarba.

Dönci a hitgyüli miatt ment el. Téged sose környékeztek meg?

Az én érzékenységemre nem hatott.

Sose voltál vallásos?

Szellemtörténetileg érdekeltek a vallások, talán filozófiailag. A vallás maga nem érintett meg.

Egyesek nyugdíjasként térnek meg. 60 leszel, az évfordulóra koncertet szerveztél. Milyen hosszú lesz?

A koncertet a Budapest Promoter kezdeményezte és szervezte. Hatvan kört tettem meg a Nap körül, ez pedig jó alkalom ahhoz, hogy megcsináljuk. Körülbelül két és fél óra a koncert, és csomó olyan dolog fog elhangzani, ami mostanában nem volt. Minden szempontból egyedi.

Ez nem Európa Kiadó? Ez Menyhárt Jenő?

Mindkettő.  A fiam is színpadra lép. Gitározni fog. Müller Péter, Kiss Laci is jön, vele már nagyon régen nem voltunk egy színpadon. 2013 óta.

Hiányzik?

Szívesen veszem, hogy ott van, de ez már egy picit más. Biztos érdekes lesz.

Két és fél órát simán lenyomsz?

Vendégekkel. Amikor egyedül vagyok frontember, két órában igyekszem meghúzni a határt. Ha két órát nyom az ember, akkor nem kell azzal külön foglalkoznia, hogy az energiáit hogy ossza el, viszont ha hosszabban játszik, ezt azért be kell kalkulálni. Igyekszem az energiáimhoz mérni a hosszt.

Dohányzol még?

Már öt éve nem.

Hogy éled meg, hogy 60 leszel?

Amikor 59-ről lesz az ember 60, akkor az nem sokk. Ha 20 évesen gondolkodik el ezen, hogy egyszer 60 lesz, az más. Az életem érett korszakában vagyok.

Most egyensúly van?

Igen, egyelőre jól mennek a dolgok, remekül érzem magam a jelenlegi felállással. Azt, hogy hosszabb távon mi lesz…  nem tudom, és nem is csak tőlem függ.

A koncertszervezők akarnak ismétlést az április 14-ből?

Ez csak egyszeri alkalom. Logisztikailag sem lehetne cipelni ezt. De az érdekessége is elmúlna, ha nem lenne egyszeri. Ez olyan lesz, amilyenné most tenni tudjuk. A vendégeknek azt mondtam, hogy találják ki, mit szeretnének csinálni. Hoztak egy anyagot.

Egész spontán az Európa Kiadóhoz képest.

Egy ilyen koncertben nyilván több a spontán elem, mint általában. Igyekeztem  ugyanakkor a vendégek számát olyan keretek között tartani, hogy az esemény jó színvonalon lebonyolítható legyen. Nem próbáltam atombiztosra csinálni a dolgokat, de igyekszem elkerülni a káoszt. Kötéltánc az egész: amikor valamerre dől az ember, akkor nem tehet se túl nagy, se túl kicsi gesztust, hanem csak pont akkorát, amivel ismét egyensúlyi helyzetbe hozza magát. Hosszú távon pedig egyáltalán nem könnyű fennmaradni a kötélen.